Egy Gálaebéd előétele – „Év Bortermelője 2012” díjátadó Áts Károly tiszteletére

Bár már egy éve történt, mégis élénken él bennem a Dunai halkocsonya saláta „szűz” és paprikás kocsonyakockáinak vidám citrom- és narancssárgája, a 90 éves tőkék Kadarkájának simogatása, vagy éppen a Rozé sorbet napfény íze. Aztán ami még ezen kívül szinte törölhetetlen a memóriából az Takács Lajos, az Olimpia Étterem séfje. Pontosabban curryvel „keletiesített” kacsája, amelyet Csizmadia András gasztrofilozófus egyenesen „A Gasztroorgia”-ként mutatott be. Történt mindez tavaly februárban, az „Év Bortermelője 2011” díjátadó Gálaebéden, melyet akkor Vida Péter szekszárdi borász tiszteletére  rendezett a Magyar Bor Akadémia. „Olyan, mintha bársonyt innék” – mondta Buday Péter séf a 2007-es La Vida Merlot-ról, és kóstolva az általa hozzá álmodott omlós szarvas lábszárt vált leginkább érezhetővé, hogy ez a nap minden évben valóban a magyar borkultúra és gasztronómia jeles ünnepnapja. 

A Gasztroorgia 2012 - Takács Lajos (Olimpia Étterem) "keletiesített" kacsája

Néhány röpke nap, és ismét ünneplünk. A Corinthia Hotel Budapest Báltermében ismét díjátadóra kerül sor, február 10-én ugyanis a 2012-es „Év Bortermelője” cím tulajdonosa, Áts Károly tiszteletére csendülnek majd a poharak. Ráadásul, ha igaz, amit a közvetlensége és barátságossága miatt mindenki által csak Áts Karcsiként jegyzett borász vall - „Aki egyszer megkóstolja a tokaji csodát, az örömöt és boldogságot érez” – igencsak sokat fogunk mosolyogni. A tapasztalat is ezt mondatja velem, hiszen volt szerencsém már egy „pincétől a padlásig” kóstoláson részt venni Mádon, a Royal Tokajinál, Karcsi vezetésével. Hihetetlen lelkesedéssel és szenvedéllyel cikázott a pinceágakban hordótól hordóig, törekedve arra, hogy minél többet mutasson nekünk, majd őszinte kíváncsisággal fordult felénk, hogy megtudja véleményünket a borokról.

Áts Károly - Fotók: Nagy Zita

 

Áts Károlyt 2006-ban Tokaj-Hegyalja Év borászává választották, 2010-ben a Magyar Bor Akadémia tiszteletbeli tagjává fogadta, és attól az évtől kezdve ott állt minden évben az Év bortermelője cím öt jelöltje között. Nem hiába, hiszen 2012 meghozta számára az elismerést: a Gálaebéd és a díjátadó ünnepség idén az ő – és természetesen borai - főszereplésével zajlik majd. Ünneplés nincs barátok nélkül, így ezen a napon a borász művész barátai - Eperjes Károly, Mécs Károly, a Vivat Bacchus és Ákos, Micheller Myrtill és Pintér Tibor - is közreműködnek majd. A Gálaebéd díszvendége Dr. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke lesz.

A tavalyi Gálaebéd séfjei

 

Az ünneplés a Bálteremben kezdődik majd állófogadással, ahol az Év borásza díj öt jelöltjének – Áts Károly, Borbély Tamás, Dúzsi Tamás, Gálné Dignisz Éva és Heimann Zoltán – borai, és a hozzá felszolgált koktél-falatkák lesznek a főszereplők. Tavaly olyan apró kis ételkölteményekkel készülhettünk fel a Gálaebédre – például tavaszi tekercs rákkal, shitake gombával és üvegtésztával, grillezett véres hurka tökpürével, kéksajt almakocsonyával – amelyek nemcsak a szájnak, de a szemnek is örömére váltak. Az ünnepi ebéd idén is izgalmasnak ígérkezik, az ízek mesterei: Ádám Csaba séf (Kereskedőház Café&Restaurant – Szentendre), Fülepi Kálmán séf (NU Bisztró), Bolyki Péter séf (Corinthia Hotel Budapest), Györffy Árpád séf (Aranykaviár Étterem), Sárközi Ákos séf (Borkonyha Étterem), Takács Lajos séf, tulajdonos (Olimpia Étterem), Vidák Zoltán séf (Rókusfalvy Fogadó – Etyek). A garantáltan izgalmas bor- és ételpárosítások után a desszertek, a sajtok, és a nagy beszélgetések ideje következik, valamint lehetőség nyílik a korábbi évek „Év Bortermelője” címet kiérdemelt borászai borainak ízlelgetésére.

- Fotógaléria a tavalyi év Gálaebédjéről a fecebookon ide kattintva -

Fotók: Nagy Zita

Időpont: 2013. február 10., vasárnap, déli 12 óra

Helyszín: Corinthia Hotel Budapest Bálterme, Budapest, VII. kerület, Erzsébet krt. 43-49.

Részvételi díj: 35.560,- Ft

A Gálaebédre részvételi jegyeket ide kattintva lehet igényelni. 

Találkozások - A keszthelyi 100 Hungarikum Bormustrán jártunk

„Mindig, mindenben stílusos volt... Ahogy meg tudott enni egy túrós palacsintát, vagy ahogy kezet csókolt egy hölgynek.” – meséli a folyton mosolygó szemű Bezerics Csaba borász Dr. Bakonyi Karcsi bácsi csopaki születésű szőlőnemesítőről. Kétezertizenkettő decembere. Borral teli pohárral a kézben ülünk egymással szemben a keszthelyi Balaton Színház Simándy termében, és csak hallgatom, ahogy Csaba – mint Karcsi bácsi egykori tanítványa - kifogyhatatlanul és mérhetetlen szeretettel idézi fel az emlékeket. Véget ért a harmadik 100 Hungarikum Bormustra, és az Almár Judit, alias Almátka csodás hangjától szikrázó Borra-való koncerten rögtönzött, némi néptánc és kubai salsa fűszeres kevercséből álló tánc is a múlté. Ezt az élményt valószínűleg a Koronának, vagy a Csókaszőlőnek köszönhetem, nem tudom… Mindenesetre valamelyik hungarikum fajta huncut fürtje van a dologban, az biztos.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

A harmadik általában már mindenből olyan, amilyet igazán szeretnénk. Talán mostanra, a harmadik alkalomra értek igazán össze a Bormustra ízei is, vagy csak most találtam meg teljes valójában azt az esszenciáját, amelyből sok mindent kikóstolhattam. Nemcsak a hungarikum fajták miatt érzem ezt, hanem a jelen lévő közönség miatt is, amely valójában inkább közösség. Mert bár kint a nagyvilágban átfogó társadalmi kapcsolatok erősödéséről beszélnek, a valóságban meg az történik, hogy a hely, és az ott élők személye, kultúrája egyre jelentéktelenebbé válik, az idő pedig lassan csupán röpke pillanatokká, apró villanásokká sorvad. Már persze, ha nem őrizzük őket. Nekünk kell vigyázni rájuk.

 

A város, Keszthely azonban ezen a decemberi napon makacsul őrzi mind az időt, mind a helyet. A hungarikum fajták felkarolásával őrzi annak fontosságát is, hogy mindig kell valamilyen megkülönböztető „csak a miénk” érzés. Nem erőszakos birtoklásból, hanem identitásból fakadóan. Akár egy szerelemben... Fontos tudnom, ki vagyok, és honnan jöttem, és miért váltam azzá, aki ma vagyok. És fontos tudnom, hogy hová, kihez tartozom, hogy hová tartok, és fontos megőrizni önmagamat, miközben mégis tökéletesen belesimulok a másik világába. Ráadásul fontos, hogy fel tudjam idézni azt az első pillanatot, amivel az a szerelem elindult. Mert jó oda visszatérni. Keszthely mintha tudná ezt. Keszthely harmadik éve a nagy találkozások, és a nagy egymásra találások városa. Szerelmes város…

  

Ráadásul azt érzem, hogy egy kóstolópohár itt évről-évre, újra és újra Dr. Bakonyi Karcsi bácsié. Mintha a Cserszegi fűszeres atyjaként ismert, 89 éves korában elhunyt szőlőnemesítő most is ott figyelné mosolygó szemekkel, mindig nett öltönyében és tökéletesre kötött nyakkendőjében a Simándy terem forgatagát, hallgatva a poharak vidám csilingelését. Persze ott áll ilyenkor a Színházban a tiszteletére fotóválogatással berendezett emléksarok, és mindig ott táncol a gyertya lángja is, de igazából ez az immár három éve minden decemberben együtt koccintó közösség őrzi igazán Karcsi bácsi emlékét, történetekben, huncut mosolyokban, egy szóval: szeretetben. Mert itt bizony nem lehet úgy Cserszegit kortyolni, hogy ő ne kerüljön szóba…

Aztán persze nincsen 100 Hungarikum Bormustra a minden évben visszatérő, vagy újonnan érkező vendégek nélkül. Évről évre egyre többen vagyunk, és egyre több az ismerős arc, gesztus, és hang is. A már jól ismert szervezőkön - Csengei Ágota, Pampetrics György, Osvald Bálint - kívül rendszeresen érkeznek vendégborászok is, ebben az évben például ott van a Bormustra közösségében Villányból Gere Zsolt, Etyekről Kertész Zoltán, Mádról ifj. Szepsy István, Szekszárdról Dúzsi Tamás, „helyből”, vagyis Zala megyéből a már említett Bezerics Csaba, és pezsgőivel a Cezar Pincészet. Ez utóbbi standnál picit talán többet időzünk egy kis pezsgőtan elsajátítása miatt, na meg a tapasztalatszerzés okán is, kezdve a kóstolási sort egy 1996-os nyerspezsgővel, befejezve egy légies, epres-málnás rosé pezsgővel. Aztán persze áttérünk a hungarikum fajtákra… 133 bor, 64 szőlőfajta, 70 pincészet. Meg egy nagyon hosszú este, némi pálinkával, kézműves sajttal, sonkával, kolbásszal, és házi pogácsával.
 

Keszthely a nagy találkozások városa is, így régi vágyam válik valóra, ezen a Bormustrán megismerhettem személyesen a csillogó borászati monstrumból a családi pincészethez visszatérő villányi Wunderlich Alajost, vagy, ahogy egy egész ország szólítja, Lojzit. Véget nem érő történetek szabadulnak el kakaspörkölt főzésekről, és a Jammertál présházának életéből. Olyan egyszerű, mégis gazdag történetek ezek, amelyektől azonnal nyílik a szív, és mosolyog a lélek. Lojzi szeme is mindvégig mosolyog, akárcsak Bezerics Csabáé. De ha jobban megnézem, ezen az estén itt valahogy mindenkié. Aztán rájövök… Ennek a kis közösségnek a nyugalom, az egymásra szánt idő és a figyelem a fáradhatatlan mozgatórugója.

Úgy idd a bort, hogy vége lesz a napnak – szól az este fellépő együttese, a Borra-való dala, és hát azt hiszem, egész este úgy ittuk… Almátkát már említettem, az ő kristálytiszta hangján szólaltak meg ezen az estén a bordalok, de akit még mindenképpen említenem kell, az a „ritmusszekcióért” felelős Perger Guszty. Valahogy talán miatta jöttek elő a rég tanult salsa-lépések, miatta mozdult öntudatlanul a lábam, hiszen játszott Carlos Santana koncertjén is, és a latin zene igaz szerelmese. Bármit is játszik – jelen esetben például népies hangzású bordalokat -, bizony ez „áthallatszik”. Legalábbis én hallottam… De talán a pezsgő az oka.
 

Másnap délelőtt még egy rögtönzött Jánosáldásra összegyűlünk a keszthelyi sétálóutca egyik kis presszójában. A város derekát forralt bor illat karolja át, az utca végén a kastély karcsú tornya kukucskál, a járdán pedig jéghideg decemberi eső kopácsol. Amolyan elmélkedős-halkan beszélgetős, csendes délelőtt ez. Nem tudom miért és honnan, de Karcsi bácsi egy régebbi interjúban elhangzott szavai jutnak eszembe. Éppen akkor, vagyis halála előtt egy évvel dolgozott Bendegúzon, egy új szőlőnemesítésen, és mosolyogva mesélt arról, mi lendületének, lelkesedésének titka. „Ha van az embernek terve, akkor lesz, ami előreviszi” – mondta mindezt 88 éves korában. A következő évben – végakarata szerint – három legkedvesebb fajtája, a Pátria, a Cserszegi fűszeres, és a Nektár borával locsolták be sírját, én pedig a mai napig sajnálom, hogy soha nem találkozhattam vele… Legalábbis személyesen. Hiszen három éve mégis minden decemberben találkozunk ebben a szerelmes városban. Mert hát mindannyian visszatérők vagyunk. Valamit mindig hagyunk magunk mögött, amihez időnként vissza-visszatérünk. Egy város, egy szerelem első pillanata, egy ölelés, egy régi présház, egy történet, egy emlék. Nekünk kell vigyázni rájuk.

- Teljes képgaléria a facebookon -

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

Itt mindig találok valami újat - Beszélgetés Halek Mírával, a Villányi borvidék fotográfusával

Úgy tűnik, Villány alatt húzódik valamilyen földcsakra. Mondom ezt azért, mert akik figyelemmel kísérik a Borgőz életét, tudják, hogy a borok és a gasztronómia iránti vonzódásom gyakran túlnyújtózik a poháron és a tányéron, és egybekel a művészetekhez és a kultúrához való vonzódással is. Szóval Villány ilyen szempontból kultikus hely, hasson a kifejezés bármilyen túlzónak is. A tények makacs dolgok, márpedig azok azt mutatják, hogy elég egy évben egyszer-kétszer (dehogy elég!) odautazni, és máris rengeteg olyan találkozás, beszélgetés, és élmény éri ott az ember lányát, amiből még sokáig töltekezhet.

- Mindig lehet találni egy jó okot arra,
hogy megkóstoljunk egy-két pohár bort -
Halek Míra fotográfus

Halek Míra fotográfussal is az idei villányi BorZsongás idején sodort minket egymás mellé egy borozgatós teraszozás alkalmával az ébredezni készülődő hajnal. Egy szép vonásokkal rendelkező, nagyon fiatal és törékeny lány, fényképezőgéppel. Amikor megtudtam, hogy ideje nagy részében csodálatos pillanatokra, helyszínekre „vadászva” járja a Villányi borvidéket, a szőlősorok, pincék világát, és Pécs városát, azonnal beszélgetni kezdtünk. Akkor csak futólag, hiszen későre járt, vagy éppen már túl korán volt, mindegy is. Aztán megismertem Míra képeit, amelyek nagyon megragadtak. Talán azért, mert kinyitottak egy ablakot a lelkemben, így mindenképpen folytatni szerettem volna a vele való beszélgetést. Így is lett.

    

- Amikor tavasszal megismerkedtem veled és a fotóiddal, magamban egy kicsit úgy helyeztelek el, mint a Villányi borvidék hivatalos természetfotósa, hiszen eddig nem találkoztam olyan fotográfussal, akinek objektívén keresztül ezt a csodálatos vidéket ilyen egyéni, érzékeny, és megragadó aspektusban láthatnánk. Honnan ered a természethez, ezen belül a szőlősorok, dűlők, présházak, pincék világához való vonzódásod?

- A Villányi borvidék hivatalos természetfotósa titulus megtisztelő, és köszönettel elfogadom - kezdi Míra nevetve. -  De komolyra fordítva a szót, gyerekkorom óta járom a természetet, ez egyszerűen belém lett nevelve. Minden évben nyaraltam anyukámmal a Majsi erdőben, túráztam Villány szőlői között, és minden húsvétkor megmásztuk a Villány melletti Szársomlyót is, ami hagyománnyá vált. Mindig is természet- és zöldközelben éreztem jól magam. Hogy Villányt miért fotózom ennyit? A válasz egyszerű: itt nőttem fel. Gyönyörű a táj, imádom a lankákat, a hegyet, és a mediterrán hangulatot. Sokszor érzem magam büszkének, hogy egy ilyen csodálatos helyen válhattam felnőtté.

Fotó: Halek Míra

  
 - Pincészeteket, borászatokat is fotózol. Milyen a borhoz fűződő viszonyod?

- Nagyon jó, mint ahogy ez egy villányihoz illik. Nyilván, annak, aki itt nő fel, elkerülhetetlen, hogy valamennyire összefonódjon az élete a borral. Mindig lehet találni egy jó okot arra, hogy megkóstoljunk egy-két pohár bort, és élni is szoktam ezzel a lehetőséggel – mosolyog Míra. - Nagyon sok borászat épült fel az elmúlt tíz évben, párat fotóztam is, példaként említve a Keller és a Csillagvölgy borászatokat. Tudom, hogy a modern újítások szükségesek, de a hagyományos pincészetek maradnak a kedvenceim, nemcsak fotós szemmel, hanem hangulatukban is.
 

- Van-e kedvenc borászod, illetve borod?

- Kedvenc boraim a vörösek, ez már a kezdetekkor kialakult. A barrique hordóban érlelt, testes borok kimondottan a kedvenceim, de egy finom rozét sem vetek meg, főleg nyáron, a nagy melegben. Leggyakrabban Gere Attila és Gere Tamás&Zsolt borait iszom, az ő boraikat ismerem talán a legjobban. Kedvenceim Gere Attilától a Kopár, a Solus, a Cabernet Sauvignon Barrique, Gere Tamás&Zsolttól pedig az Aureus, a Cabernet Franc, a Rozé, és a nyár slágere, gyöngyöző boruk, a Comis. Mellettük szívesen fogyasztok Vylyan és Tiffán borokat, legutóbb pedig a Csillagvölgy borászat Cserszegi Fűszerese ejtette rabul az ízlelőbimbóimat.

Fotó: Halek Míra

- El kell mesélnem neked, hogy amikor csak Villányban járunk, mindenképpen ellátogatunk kedvenc helyünkre, az Ördögárokba, és vagy biciklivel, vagy gyalogszerrel mindig be is járjuk, annyira megragadott minket a katlan hangulata. Különleges érzés figyelni a különböző napszakok, évszakok váltakozásait, a szél járását, vagy a felhők futását. Neked van kedvenc helyed a környéken, ahová akár többször is visszatérsz, amely inspiráló számodra, amelyet különösen szeretsz?

- Természetesen több olyan terület van, ahol szívesen barangolok. Ilyen az Ördögárok, ami az én kedvencem is, a Somssich-dűlő és a Jammertal, ahol a pincék és szőlősorok találhatók, egészen az Ördögárokig. Azért is jó erre sétálni, mert itt mindig találok valami újat, vagy egy pincét, vagy egy új utat, amit eddig nem láttam. A másik kedvencem a Templom-hegyi Tanösvény, ahol nemrég egy kilátó is épült. Ennek a hangulata számomra mindig nagyon különleges, hiszen ez egy mély szurdok, és a hatalmas kőfalak tele vannak az ősidők lenyomataival, fosszíliákkal. Itt tényleg nagyon közel érezheti magát az ember a természethez.

Fotó: Halek Míra

- A villányi BorZsongáson találkoztunk először... Rendszeresen jársz a borvidék eseményeire, rendezvényeire?

- Igen. Egyre több a rendezvény, és egyre több a program is, mindig jó a hangulat. Minden évben megyek a BorZsongásra, a Vörösbor Fesztiválra, és a Rosé Fesztiválra. Tavaly felkértek, hogy fotózzam a Vince napi programokat, ami nagyon jó élmény volt, sok vidám emberrel ismerkedhettem meg. A környék sok borászatába ellátogattunk, a Joó pincében felejthetetlen volt a hangulat, a cigányzenészek és a jó borok megtették hatásukat – meséli mosolyogva. - A kisharsányi Vylyan terasz is kihagyhatatlan, hiszen belátni az egész környéket, kevés ilyen panorámájú borászat van. A Vörösbor Fesztiválra pedig minden évben egyre többen jönnek, egyre nagyobb a híre, néha már ki is növi a tömeg a helyet. De ez így van rendjén, sok jó ember kis helyen is elfér, ahogy mondani szokták. Egy helyen lehet kóstolgatni az összes borász kínálatát, emellett pedig zenés programok is biztosítják a jókedvet. Egy szó, mint száz, mindegyik eseményt érdemes meglátogatni.
 

Fotó: Halek Míra

- Beszélgessünk kicsit még rólad. Honlapodon bemutatkozásodban ez áll: „Mindenki másképp éli meg a világot, ami körülveszi, a képeimmel szeretném megmutatni, én hogy látom…” Fotográfusok gyakran fogalmazzák meg azt, hogy elég megnézni a képeiket, és máris láthatjuk, mit és miért fotóznak, honnan jöttek, és merre tartanak. Bemutatnád kicsit közelebbről Halek Míra világát?

- Többnyire azért lettem fotós és nem író, mert sokszor nem tudom szavakba önteni azt a szépséget, vagy pillanatot, amit látok, ezért inkább kattintok. A fotózásig vezető út sajnos elég hosszú volt, sokáig nem tudtam mivel szeretnék foglalkozni, gyerekként sok minden érdekelt, de abban mindig biztos voltam, hogy a művészetnek helye van az életemben, és mivel festeni nem tudok, ezért a fényképészetet választottam. Amikor ez végre megfogalmazódott bennem, lett egy kezdő kis gépem, amivel próbálkozni kezdtem. Szinte mindent lefényképeztem, amit csak láttam, sokat nézegettem mások képeit, néhány esetben próbáltam én is hasonló dolgokat megalkotni. Aztán, amikor úgy éreztem, hogy már magamtól nem megy, elvégeztem a fényképész szakmát Pécsett a Simonyi Károly Szakközépiskolában. Ekkor kaptam meg azt a tükörreflexes gépet is, amiért anyukámnak nagy köszönet, és amivel ma is fotózom. Innen nem volt megállás, sokat fejlődtem az utóbbi pár évben.

Fotó: Halek Míra

 

- Milyen témák vonzanak legfőképp?

- Az én világom elég sokrétű, szinte minden témában van olyan, ami megfog, amit meg szeretnék örökíteni. A fő témák persze a természet- és makrofotózás maradnak. Annál szerintem nincs szebb dolog, mint amit a természet tud alkotni, és ha azt még olyan közelről is láthatjuk, ahogy szabad szemmel nem, még egy pluszt ad a dologhoz. Habár nagy divat lett manapság, hogy a fotósok a képeiket photoshoppal és egyéb programokkal a végletekig szerkesztik, én igyekszem mindig úgy átadni a dolgokat, ahogy azok a természetben vannak. Ennek a természetességnek a jegyében rendeztem a Villányi kiállításomat, „Csak természetesen” címmel. Itt villányi, és Villány környéki természetképeket, és egy-két pécsi hangulatképet láthattak az érdeklődők.

- Mikor érezted igazán a pillanat komolyságát, vagyis, hogy ez már tényleg több, mint gyerekkori álom, vagy szárnypróbálgatás, tehát hogy több is van közted és a fotózás között?

- A pillanatok, hangulatok, emberek megörökítése akkor kezdett bennem kialakulni, amikor Pécsre költöztem a barátomhoz. Rabul ejtett a város szépsége, a sok gyönyörű épület. Itt mindig zajlik az élet, mindig van mit fotózni. Ami itt viszont kihívás, hogy nem egyedüli fényképész vagyok, ezért nagy a verseny, hogy olyat tudjak alkotni, úgy tudjak egy-egy épületet, vagy hangulatot megörökíteni, ahogy azt mások még nem tették. Szerencsére sikerült néhány jó felvétel, így nemrég kiállítást is szerveztem „Pécs más szemmel” címmel.

Fotó: Halek Míra

- Tapasztalatom szerint többféle megközelítésből kezd valaki fotózni: egyfajta dokumentálás gyanánt, az adott pillanat megragadása, megörökítése miatt, érzelmet kiváltó látvány „létrehozása” céljából, esetleg a gondolatok, a személyiség kifejezésének eszközeként… Téged mi motivál? A pillanatok megragadása, megismételhetetlensége vonz, vagy inkább a saját, belső gondolatiságod, érzelmeid közvetítése?

- Eléggé megnehezítetted a válaszadásomat ezzel a kérdéssel, hiszen majdnem mindent elmondtál, amit én is gondolok. Látszik, hogy nem idegen tőled sem a fotózás – mondja mosolyogva. - Szerintem minden fényképész szeretne valami maradandót alkotni, és a szépséget átadni másoknak is. Sokszor van olyan pillanat, ami gyorsan elillan, de egy fotós örökre megőrizheti azt egy képen. Ettől szép ez a szakma.

Fotó: Halek Míra

- Vadas Ernő, a magyar fotóművészet kiemelkedő alakja, és a „hangulat rögzítőjeként” is aposztrofált fotográfus mondta egyszer: „Ha egy évben csak egy jó fotót készítek, akkor az már egy jó év volt.” Tudom, nehéz a kérdés, de melyik képedet, sorozatodat tartod 2012-re visszatekintve a legjobbnak, melyik volt az év meghatározó fotós pillanata, élménye számodra, és miért?

- Hát ez meg még nehezebb kérdés. Kedvenc fotóm nagyon sok van, mert minden képhez emlékek fűződnek. Tudom, hogy egy-egy kép elkészítésével mennyit bajlódtam, és ha másoknak az adott kép nem is tetszik annyira, nekem különleges marad. Ezért képet most nem emelnék ki, viszont meghatározó pillanatot igen. Ez a Villányi kiállításom volt. Azért érzem fontosnak ezt, mert ez volt az első. Nagyon izgultam, hogy fog sikerülni, hogyan fogadják majd az emberek a képeimet, főleg, hogy itthon voltam, mindenki ismert. Szerencsére nagyon pozitív élmény volt, csupa szép és kedves üzenetet kaptam utána mindenkitől. Remélem, nem ez volt az utolsó kiállításom itt.

Fotó: Halek Míra

 
- Bevallom, az utóbbi időben a boroknak köszönhetően beszippantott a gasztronómia világa is, nagyon kedvelem a különböző izgalmas étel-borpárosításokat, borvacsorákon szeretek belesni a konyhába, találkozni a séfekkel, ezért megörültem, amikor ételfotókat is láttam a munkáid között. A jövőben a borvidék gasztronómiáját is gyakrabban láthatjuk, közelebbről megismerhetjük majd általad, a te egyéni látásmódoddal?

- Az ételfotózással egyelőre még ismerkedem, de nagyon érdekel a fotózás ezen ága is. Ez akkor tetszett meg, amikor a Vince napi programok keretében vendégül láttak Gere Attila éttermében, és azokat a csodás ételkompozíciókat nem csak megehettem, de fényképezhettem is. Nagyon sok lehetőség rejlik ebben, szeretném ezt Villányban is folytatni. Ehhez azonban felkérések kellenek. Tehát, várom az ajánlatokat bármelyik pincészettől, étteremtől, nagyon örülnék a lehetőségnek!

- Mit üzennél azoknak az olvasóknak, akik még nem jártak a Villányi borvidéken?

Fotó: Halek Míra

- Aki még nem járt itt, feltétlenül pótolja, aki pedig rendszeresen jár, ne hagyjon fel a jó szokásával! Rengeteg a látnivaló, és remélem, a képeimmel sok embernek meghoztam a kedvét az idelátogatásra. Aki pedig nem teheti meg, hogy ideutazzon, látogassa sokszor a facebook oldalamat, mindig lesz új kép, amely esetleg kárpótolhatja. A borok pedig felejthetetlenek, és nem véletlenül ennyire egyedülállóak az országban is!

- Míra, nagyon örülök, hogy újra beszélgethettünk...

- Köszönöm neked ezt az interjút, és a lehetőséget is a bemutatkozásra. Remélem, még beszélgethetünk egy jó bor mellett valamikor a közeljövőben!

- Ha éppen két kattintás között lesz időd, az idei Vince napkor biztosan!

Ébredések - A hajósi pincefaluban jártunk

Ez a történet még ősz elején kezdődött. Egy születésnap, pontosabban annak megünneplése vitt minket a Hajós-Bajai borvidékre az idei szeptembervégen. Hogy magamtól, saját elhatározásból, érdeklődésből, kíváncsiságból mikor kerekedtem volna fel arrafelé, őszintén bevallom, számomra is rejtély, de a szülinap miatt mindenképpen nekivágtunk az oda-vissza hatszáz kilométernek. Mert hát kimondva, kimondatlanul, valahogy úgy van ez, hogy Hajósra „csak úgy” nem indul el az ember. Pedig az eddig szunyókáló, valaha szebb és boldogabb napokat látott déli pincefalu ébredezik, a pincék álmosan nyitogatják szemüket, és bár szép lassan, de a fény felé fordítják arcukat.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

 

Huszonnégy girbegurba utca ezerkétszáz összekapaszkodó pincével, hatalmas, méltóságteljes diófákkal, meredek löszfalakkal, mélyben kacskaringózó szakadékokkal. Egy mesekönyv lapjaira illő falu, ahol csak a bor lakik, és amelynek utcácskáin legtöbbször néhány hajósi fiatal vezeti lelkesen az odalátogatókat, miközben a pincék előtt kvaterkázó „öregek” vidáman üdvözlik őket. A zsigerekben érezhető itt az élet rendje, az apáról-fiúra szálló történetek a pincék mélyén várják békésen, hogy visszatérjen a legnagyobb fiú, és elfordítsa a kulcsot a rozsdás lakaton. Mintha Hajós soha nem küzdött volna a túlélésért, inkább csendesen és szerényen téve a dolgát várt, bízva abban, hogy úgyis eljön az ő ideje.

Nagyjából két generáció óta várja azt a pillanatot, amikor szőlői újra úgy teremhetnek, és hordói újra úgy telhetnek csordultig, ahogy az a pincefalu több száz éves múltjához méltó. A hajósi borok nem kaphatók nagy áruházláncok polcain. A gazdák itt leginkább egy hektárnál kevesebb szőlőültetvényt gondoznak, és szinte csak a család számára készítenek bort, az ezen felül többletként megtermett szőlőt értékesítik csupán, ahogy tették azt régen, több évszázadon át. A pincék méretéből adódóan itt bizony soha nem lesz tömegtermelés, a tradíciók emiatt – már csak egyfajta kényszerűségből is – biztosan mindig tovább élnek, viszont a képzeletbeli mutató már a minőségre törekvés hosszú óráinak első másodpercére állt.

Hajósi szőlők

Születésnapozó csapatunkat ezen a délutánon-estén Huber János kalauzolja végig. Miközben a szeptemberi nyárban egyik pincétől a másikig sétálunk, hét pince összefogásáról, vagyis a Vintegro Pinceszövetségről mesél. Valamennyien rendkívül fiatalok, és évekkel ezelőtt kezdtek bele a borkészítésbe szüleik, nagyszüleik nyomdokán haladva. Eleinte csak saját maguk iszogatták ezeket a borokat, majd egy ilyen baráti borozgatás alkalmával kezdtek terveket szövögetni arról, mi lenne, ha a hajósi pincefalu utcáit újra megtöltenék kirándulni, borozni vágyó vendégekkel? Sétálva a szunyókáló pincék között nem kis feladatot vállaltak magukra, de érezhetően igazán komoly az elhatározásuk. Palackozni kezdték boraikat, ténylegesen – tapasztalatom szerint valóban nem csak reklámszagú közhelyként - összefogtak, pincéket újítanak fel, fogadják a vendégeket, pincefalu-túrákat szerveznek, marketinggel foglalkoznak, borbemutatókat tartanak. János vidám természete, folyton mosolygó szeme üzeni leginkább a nagyvilágnak, hogy elérkezett a hajósi ébredés ideje.

Oszvald borok 2011-ből - 8460 küvé, Cserszegi Fűszeres, Kékfrankos

Közben megérkezünk az első pincéhez, a Vintegro abszolút újoncához, Oszvald Andráshoz. Alig kezdett bele 2011-ben a borászkodásba, 8460 nevű küvéje máris elnyerte a helyi borbírák tetszését. Az egyre inkább augusztus derekát idéző melegben a pince árnyékába húzódunk, időnként halkan puffan a fáról egy-egy méretes dió. Borozgatunk kötetlenül, nem szakmázva, hanem csak úgy. Átugrunk még egy kis pincenézőbe a szemközti utcába, ahol egy több száz éves pince felújítási munkáiba avatnak be minket a fiúk. Talán nem tűnik nagy dolognak, ott állva mégis úgy érzem, a hűvös falak között olyan helyeken és időkben járhatunk, amely nem mindenkinek adatik meg. 

Umenhoffer Zsoltnál

    

Tovább sétálunk, majd a szintén Vintegro-s Umenhoffer Zsolthoz érkezünk a Kadar utcai pincébe. Takaros porta, terített asztalok, és a világ legjobb sós házisütije mindenféle finom magvakkal, frissen, melegen. Zsolt annyira fiatal, hogy inkább nézném elsőéves gimis srácnak, mint borkészítéssel foglalatoskodó felnőttnek. Márpedig a csalafinta látszat ellenére az utóbbi igaz. Kedvesen és szerényen beszél a borról, a borkészítésről, az elképzeléseiről, de mindvégig komoly alázattal, elkötelezettséggel. Bevallom, Zsolt stílusa, gondolatai, és mentalitása állt hozzám ezen a rövid pincetúrán a legközelebb. Boraiban ugyanez a korán felnőtté válással mindig együtt járó komolyság csillan vissza. Merlot-ja például már nem csak pislákoló lehetőségeket, tétova útkereséseket mutat, Zsolt bizony határozottan úton van. Még ha az elején is, hiszen csupán 2009 óta borászkodik.

Huber Jánosnál

A készülődő este aztán az utolsó pincébe terel minket, egész napos kísérőnkhöz, Huber Jánoshoz. Itt üljük a születésnapot is. Jánosék gyönyörűen felújított pincéje előtt rotyog a vacsoránk a bográcsban. Csülökpörkölt, főtt krumpli, házi savanyúság, majd pezsgőtorta, ajándékozás, kívánság és gyertyaelfújás… De előtte a pincelátogatás. Makulátlan rend és tisztaság a pincében, pedáns rendben a palackok is, köztük például a Mínusz Négy küvé. Nem, nincs jegyzet, születésnapoztam én is. Csak azt tudom, hogy János pincéjét elnézve és borait kóstolva érdemes lesz a hajósi hírekre figyelni a jövőben. 

       

Apropó, hajósi hírek. A Vintegro és a pincefalu most adventre készül. Ahogy ők fogalmaznak, szokatlan adventre. A hét fiatal borász ugyanis először költözteti be a karácsonyt a pincefaluba, a présházak ablakában gyertyák világítanak majd, az utcákat és tereket pedig sült gesztenye, kürtös kalács illata járja be. A gyerekeket aszalt gyümölccsel, meleg teával és karácsonyi punccsal várják, a felnőtteket pedig a borászok kínálják majd boraikkal. Az adventi Nyitott Pince Napokon (december 8-9, és december 15-16.) 14-től 19 óráig látogathatunk meg negyven (!) pincét, ingyenes (!) borkóstoló keretében. A présházakban helyi kézművesek és termelők is kínálják majd portékáikat, tehát szép és míves karácsonyi ajándékokkal térhetünk haza Hajósról. 

Hamarosan beköltözik a karácsony...

Az alvó pincefaluban aztán mi is álomra hajtjuk fejünket egy pince feletti apartmanban, amely egyébként szintén a hely sajátossága, hiszen rengeteg ilyen, a présházak felső szintjén kialakított, pince feletti szálláshely áll a fáradt borturisták rendelkezésére. Miközben egyre halkul a külvilág, arra gondolok, mennyire fontos, hogy megtanuljuk szeretni nemcsak a jó bort, hanem a borhoz kötődő kultúrát és tradíciókat is. Fontos, hogy többször, sokszor, ahányszor csak lehet, menjünk el oda, ahol gyökereivel kapaszkodva örök hűséget esküszik a szőlő a termőhelynek, oda, ahol kiforr a bor, majd csendben komolyodik tovább. Ahhoz, hogy a fenti gondolatok mennyire nemcsak Hajósról szólnak, hanem önmagunkról is, feltétlenül Alkonyi Lászlót idézném: „Általában csak annyi hiányzik, hogy együtt mozduljanak az emberek, hogy egyet mondjanak, egyre gondoljanak. Általában a „csak” a legnehezebb. Talán, mert összeszűkült a közös nyelv, és elfogyott a közös cselekvés tere. Éppen ezért kellenek a közös alkalmak: a borért, a közösségért – végeredményben önmagunkért. Legjobb, ha egy koccintással kezdjük.”

- Teljes képgaléria a Borgőz facebook oldalán - 

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

 

Gasztronómiai utazás van – Ízek és borok nyereményjáték van!

„Az Ízek és Borok kiállításon jó emberekkel, szép borokkal, és finom ételekkel találkozhatunk. Örömmel leszek idén is a rendezvény házigazdája” – mondta Gianni Annoni, mi pedig azt szeretnénk, ha ebből a sok jóból a Borgőz olvasói se maradnának ki, ezért az Ízek és Borok kiállításra szóló 2 db páros belépőt, és 1 db két palackból álló borösszeállítást sorsolunk ki. Érdemes tehát az alábbi összefoglalót elolvasni, melyből kiderül, mi minden várja az érdeklődőket a Hungexpo Budapesti Vásárközpontjában, november 23. és 25. között. Természetesen nyereményjátékunk kérdése a poszt végén, helyes megfejtése pedig a szövegben található, nem is annyira elrejtve.

A gasztronómia és a borok rajongóinak igazi kényeztetésben lesz részük, hiszen a hazai és a nemzetközi konyha, a híres magyar borok és mindezek felszolgálói, valamint éttermek és pincészetek mutatkoznak majd be, és kínálják ételeiket, italaikat. A kiállításon a legnagyobb figyelmet Székelyföld, vagyis Sepsiszentgyörgy és Hargita megye kulináris, turisztikai és kulturális értékei kapják majd, mivel ebben az évben ezeknek a tájaknak a képviselői lesznek a kiemelt vendégek. Szombaton nagyszabású főzőverseny zajlik majd, ahol meglepetés alapanyagokból kell rögtönzött fogásokat készíteni. A „Sztárok, szakácsok, ízek” párosainak közönség-kedvencei: Rákóczi Ferenc (aki után soha nem úszik a konyha), Gombos Edina (aki a kubai konyha elkötelezett híve), és Váczi Gergő (aki nem a fakanál ördöge, de szerinte ez nem számít). A párosok séf tagjai: Barka Áron (ARAZ étterem, Zara Hotel), Hajdú Zoltán (Ken Carpathia), Lakatos Tímea (Hotel Astoria – ex-Costes), és Moórné Somogyi Veronika (Kakas Étterem). De lesz még ezen kívül Macaron sütés, olasz főzőbemutató, olívaolaj kóstoló, és még rengeteg finomság.           

A fesztiválhangulatú rendezvényen a látogatók megismerkedhetnek a magyar pincészetek boraival is. A kiállított borokból nemcsak kóstolhatunk, de nagyobb tételben vásárolhatunk is. Állítólag ahhoz pedig, hogy értékeljük a jót, ismernünk kell a rosszat is, így a kiállításon a hibás, beteg borokat is megismerhetjük, vakteszt és illatminták segítségével. Bock Bisztró, Wang Mester Kínai Konyhája, Mészáros Pincészet, Eszterbauer Pincészet, Polgár Pince – csak néhány név a kiállítók közül, akik napjaink gasztronómiájának és borkészítésének mesterei. Újdonság, hogy okostelefon alkalmazással 200 bort és 50 ételt ismerhetünk meg részletesebben, és az applikáció segítségével bárki kedve és ízlése szerint párosíthatja a borokat és az ízeket. A programban Fabók Mihály, örökös magyar sommelier bajnoknak, és Regős Péter, az XO Bistro séfjének tanácsai segítenek majd a választásban. Természetesen az alkalmazásban megismert ételeket és borokat a kiállításon meg is kóstolhatjuk.  

A fesztiválhangulathoz az esti koncertek is hozzájárulnak majd. Pénteken 20 órától személyes nagy kedvencem, a Kerekes Band lép színpadra, szombat délután a Vivat Bacchus bordalaira vidámkodhatunk, majd a világzenéé lesz a főszerep, 20 órától a Balkán Fanatik zenéjére táncolhatunk, vasárnap pedig a gyerekek, és a gyerekekkel érkező szülők legnagyobb örömére az Alma együttes játszik majd. Csak egy kattintás, és máris tájékozódhatunk a részletes programokkal kapcsolatban.  

Újdonság még, hogy az Ízek és Borok kiállításhoz kapcsolódik a Télköszöntő Vigasság is, amely magába foglalja a Hó-Show, valamint a Spa&Wellness kiállítások kínálatát is, olyan új elemeket hozzátéve, melyek már a karácsonyi készülődéshez adnak ajándékötleteket, igényes „míves” portékák választékával. A két kiállítás egy belépőjeggyel látogatható.

Figyelem! Az alábbi játék lezárult! 

A nyertesek névsora a Borgőz facebook oldalán olvasható. 

És akkor jöjjön a játék!

Két olvasónk nyerhet 1-1 db páros belépőt az Ízek és Borok kiállításra, egy olvasónk pedig 1 db két palackból álló borösszeállítást!

Ha játszani szeretnél, nincs más dolgod, mint a Borgőz facebook oldalán lévő játékfelhívás alá kommentben beírni az alábbi kérdésre adott helyes választ:

Ki lesz a „Sztárok, szakácsok, ízek” főzőverseny három közönség-kedvenc résztvevője?

A nyereményeket a helyes megfejtést kommentelők között sorsoljuk ki!

   

Kóstolás a kiállító pincészetekből:

Kiss István Pincészete

Füleky Pince

Günzer Tamás Pincészete

Bock Pince

Polgár Pince

Demeter Pincészet

Eszterbauer János

Mészáros Borház

Tornai Pince

Kővirág borok

Borbély Pincészet

Lajvér Pince

Galambos Pincészet

Ízelítő a kiállító éttermekből:

Bock Bisztró

Arany Kaviár

Pomo D’oro

Gerbeaud

Wang Mester Kínai Konyhája

Gyradiko Görög Taverna

Egyéb információk: http://izekesborok.hu/

Pirosbor, hájas kráfli, bossa nova – A Kislaki Őszön jártunk

In memoriam Dezső

Ezen az őszön meghalt Dezső. Történt mindez egy szerdai napon, Szőlőskislak egyik csendes kis utcácskájában. Aztán szombaton némi rizlinges káposzta és céklás chutney kíséretében meg is ettük. De erről később. Előbb egy kis őszi lamentálás. Vagy tán nem is az. Mert lehet, hogy el- és meg kell érni egy bizonyos kort, hogy az őszt ne csupán a bőrünkön érezzük, hanem valahol belül is. Ahhoz meg főleg korosodni kell, hogy a balatoni őszt értékeljük. Elcsendesedő partok, szélben magányosan nyikorgó strandkapuk, halkan susogó nádasok, szélhárfaként csilingelő kikötők. Pár hónapig nem tapossuk a bringa pedálját a balatoni utakon, megállva egy mennyei, sűrű révfülöpi halászlére, és Oszi bácsi – polgári nevén Juha Gyula – szigligeti, fogalommá vált keszegsütödéjében sem nyalogatjuk kéjesen vigyorogva sült halas és kovászos uborkás ujjainkat, miközben a gerincéig sűrűn beirdalt keszeg ropogósra sült szálkáit öblögetjük rizling hosszúlépéssel. Mégsem szomorkodunk. Inkább a déli partra látogatunk. Merthogy oda is beszökött az Ősz. A Kislaki Ősz.
 

A házigazda: Légli Géza - Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

Szorgosan fel-le hajtogatjuk a napellenzőt a kocsiban az autópályán, az ablaktörlő is morcosan csikordul időnként, hogy na, ne hülyéskedjünk már, ezért a pár cseppért nem érdemes. Hol süt a nap, hol esik az eső. Jobbra a nagy víz kéklik, néhány kósza vitorlás pöttyözi fehéren. Éles kanyarral térünk le a Töklámpás fesztiváltól zsibongó Balatonboglár-Szőlőskislak felé, ahol már készül a tökös palacsinta, a tökfasírt, meg a tökös-gombás nudli. Akár itt is szívesen maradnánk, de nem ezért érkeztünk. Meg kell ennünk Dezsőt. Ha már egyszer meg kellett halnia. Na meg a Kislaki Bormanufaktúra debütáló borait is meg kell kóstolnunk, tehát arrafelé gurulunk tovább. A bejáratnál a házigazda, Légli Géza, és a Káli-medencéből, Szentbékkálláról érkezett vendégborász, Trombitás Tamás. Na meg a borok. Tamástól főképp Olaszrizlingek, Gézától Pirosbor, Piros Habzó, a Jánoshegy szépségei, a Lakitető Syrah, a Válogatás Pinot Noir, és még nincs vége a sornak. Álldogál benne egy Merlot is, 2012-ből. Érintetlen névre hallgat.

Egy kis őszi bossa nova

 

A takaros porta kerekes kutas, szilvafás udvara ilyenkor Borkertté alakul át. Bár októberi késő délután lévén mindenki puha, meleg sálakba, vastag kardigánokba burkolózik, a háttérben swinget és bossa novát játszó Barta Zsolt és Jász András mediterrán pezsgést varázsol a kertbe. Bár kicsiknek már szigorúan fülre húzott sapis idő van, szép számban szaladgálnak gyerekek is, a homokozó és a hinta is folyton teltházas, a kistalicska sem árválkodik sokáig magányosan, pakolják és szállítják benne a homokot a kiskölykök rendületlenül. Hangulatteremtésből csillagos ötöst kap tehát a házigazda, pedig az olyan nagyon apró, de mégis fontos, kedvesen átadott információkat még nem is említettem, mint a mosdó helyének meghatározása a nyomtatott kis programlapocskán. Így hangzik, ni: „a borházban (kisebbik parasztház) jobbra, majd balra (a cserépkályha mellett)”.

Pál Jani - Piac Bistro

Persze boroktól gyorsan megéhezik az ember. A lánya azért nem, mert éppen egy slusszkulcs lapul a kistáskájában. Marad tehát a békebeli házi bodzaszörp, és az egykoron 150 kilós Dezső, akit Bubi vett kezelésbe, már úgy értem, henteskésileg. Aztán az alapanyagokból Pál János (Piac Bistro) készített frissen sült pecsenyét, házikolbászt és hurkát, Bakcsy Árpád, és Nemesvölgyi Attila (Sarki Fűszeres) pedig szabadtűzön készülő tartalmas leveseket, egytálételeket, krémeket és egyéb kiegészítőket alkotott. A hatalmas, kemencével és mindenféle egyéb sütő-főző alkalmatossággal elkényeztetett teraszra zarándokolunk, ahol orjaleves, lucskos káposzta, Kislaki kenős zsír pörccel, rillette oldalasból, hurka, kolbász, pecsenye, tepsis krumpli, házi zalai savanyúság, lekváros és diós hájas kráfli, és a már említett céklás chutney és rizlinges káposzta várja elkerülhetetlen sorsát.

A házigazda Nemesvölgyi Attilával - Sarki Fűszeres

Megsúgom, nem először brillíroz itt a Sarki Fűszeres. A Kislaki Ősznek, csakúgy, mint rügypattintós, fűzöldellős, madárcsicsergős partnereseményének, a Kislaki Tavasznak ugyanis már több éves hagyománya van. Sokat látott a Kislaki Borkert. Látta vendégborászként Balogh Zoltánt a Somlói Apátsági Pincétől, Szecskő Tamást, Karner Gábort, Tamás Ervint, a konyhát pedig birtokolta a balatonszemesi Kistücsök stábja, és Várvizi Péter, a Csillagánizs főzőiskola séfje is. Ez tehát az a hely, ahol a pohárba és bendőbe valón kívül a szellemi táplálék sem marad el soha. Zsebében a Képzőművészeti Egyetem festődiplomájával, majd közel tíz éves Magyar Iparművészeti Egyetemi tanári múltjával Trombitás Tamás, az idei vendégborász is masszívan erősíti a hely szellemét. A művésztelepek és alkotóműhelyek világa mellett még egy csoda rabul ejtette, a Káli-medence, Szentbékkálla, és a Veléte-hegy. Nemcsak a szőlője, de a mandulása és a gyümölcsöse is ott mosolyog: almák, körték, magyar kajszi, Bereczky birs, besztercei szilva.

Szerettünk, Dezső...

Aztán egyre makacsabbul kúszik be a kardigánok és kabátok alá az ősz. Miközben Gézától búcsúzkodunk, hallgatjuk a házba rejtélyes módon beköltözött tücsköt. Tegnap óta a komód alatt lakik, a kisebbik parasztházban, a cserépkályha közelében. Talán az előző nap ott járt Kistücsök stábja rejtette oda, de az is lehet, hogy aprócska testébe Dezső hatalmas lelke vándorolt át… Ki tudja… Szőlőskislakra leszállt az este. Elkészültek a töklámpások is, a házak előtt pislákolnak, táncolnak az apró narancsszínű fények. Mintha csak „kis rőzse-dalok” lennének… 

- Teljes képgaléria a facebookon -

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita - Borgőz