Ez a történet még ősz elején kezdődött.
Egy születésnap, pontosabban annak megünneplése vitt minket a Hajós-Bajai
borvidékre az idei szeptembervégen. Hogy magamtól, saját elhatározásból,
érdeklődésből, kíváncsiságból mikor kerekedtem volna fel arrafelé, őszintén
bevallom, számomra is rejtély, de a szülinap miatt mindenképpen nekivágtunk
az oda-vissza hatszáz kilométernek. Mert hát kimondva, kimondatlanul, valahogy
úgy van ez, hogy Hajósra „csak úgy” nem indul el az ember. Pedig az eddig
szunyókáló, valaha szebb és boldogabb napokat látott déli pincefalu ébredezik,
a pincék álmosan nyitogatják szemüket, és bár szép lassan, de a fény felé
fordítják arcukat.
Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita |
Huszonnégy girbegurba utca
ezerkétszáz összekapaszkodó pincével, hatalmas, méltóságteljes diófákkal,
meredek löszfalakkal, mélyben kacskaringózó szakadékokkal. Egy mesekönyv
lapjaira illő falu, ahol csak a bor lakik, és amelynek utcácskáin legtöbbször
néhány hajósi fiatal vezeti lelkesen az odalátogatókat, miközben a pincék előtt
kvaterkázó „öregek” vidáman üdvözlik őket. A zsigerekben érezhető itt az élet
rendje, az apáról-fiúra szálló történetek a pincék mélyén várják békésen, hogy
visszatérjen a legnagyobb fiú, és elfordítsa a kulcsot a rozsdás lakaton.
Mintha Hajós soha nem küzdött volna a túlélésért, inkább csendesen és szerényen téve a dolgát várt, bízva abban, hogy úgyis eljön az ő ideje.
Nagyjából két generáció óta várja
azt a pillanatot, amikor szőlői újra úgy teremhetnek, és hordói újra úgy
telhetnek csordultig, ahogy az a pincefalu több száz éves múltjához méltó. A
hajósi borok nem kaphatók nagy áruházláncok polcain. A gazdák itt leginkább egy
hektárnál kevesebb szőlőültetvényt gondoznak, és szinte csak a család számára
készítenek bort, az ezen felül többletként megtermett szőlőt értékesítik csupán,
ahogy tették azt régen, több évszázadon át. A pincék méretéből adódóan itt bizony
soha nem lesz tömegtermelés, a tradíciók emiatt – már csak egyfajta
kényszerűségből is – biztosan mindig tovább élnek, viszont a képzeletbeli
mutató már a minőségre törekvés hosszú óráinak első másodpercére állt.
Hajósi szőlők |
Születésnapozó csapatunkat ezen a
délutánon-estén Huber János kalauzolja
végig. Miközben a szeptemberi nyárban egyik pincétől a másikig sétálunk, hét
pince összefogásáról, vagyis a Vintegro
Pinceszövetségről mesél. Valamennyien rendkívül fiatalok, és évekkel
ezelőtt kezdtek bele a borkészítésbe szüleik, nagyszüleik nyomdokán haladva.
Eleinte csak saját maguk iszogatták ezeket a borokat, majd egy ilyen baráti
borozgatás alkalmával kezdtek
terveket szövögetni arról, mi lenne, ha a hajósi pincefalu utcáit újra
megtöltenék kirándulni, borozni vágyó vendégekkel? Sétálva a szunyókáló pincék
között nem kis feladatot vállaltak magukra, de érezhetően igazán komoly az
elhatározásuk. Palackozni kezdték boraikat, ténylegesen – tapasztalatom szerint
valóban nem csak reklámszagú közhelyként - összefogtak, pincéket újítanak fel,
fogadják a vendégeket, pincefalu-túrákat szerveznek, marketinggel foglalkoznak,
borbemutatókat tartanak. János vidám természete, folyton mosolygó szeme üzeni
leginkább a nagyvilágnak, hogy elérkezett a hajósi ébredés ideje.
Oszvald borok 2011-ből - 8460 küvé, Cserszegi Fűszeres, Kékfrankos |
Közben megérkezünk az első
pincéhez, a Vintegro abszolút újoncához, Oszvald
Andráshoz. Alig kezdett bele 2011-ben a borászkodásba, 8460 nevű küvéje
máris elnyerte a helyi borbírák tetszését. Az egyre inkább augusztus derekát
idéző melegben a pince árnyékába húzódunk, időnként halkan puffan a fáról
egy-egy méretes dió. Borozgatunk kötetlenül, nem szakmázva, hanem csak úgy. Átugrunk
még egy kis pincenézőbe a szemközti utcába, ahol egy több száz éves pince
felújítási munkáiba avatnak be minket a fiúk. Talán nem tűnik nagy dolognak,
ott állva mégis úgy érzem, a hűvös falak között olyan helyeken és időkben járhatunk,
amely nem mindenkinek adatik meg.
Umenhoffer Zsoltnál |
Tovább sétálunk, majd a szintén
Vintegro-s Umenhoffer Zsolthoz
érkezünk a Kadar utcai pincébe. Takaros porta, terített asztalok, és a világ
legjobb sós házisütije mindenféle finom magvakkal, frissen, melegen. Zsolt
annyira fiatal, hogy inkább nézném elsőéves gimis srácnak, mint borkészítéssel
foglalatoskodó felnőttnek. Márpedig a csalafinta látszat ellenére az utóbbi
igaz. Kedvesen és szerényen beszél a borról, a borkészítésről, az
elképzeléseiről, de mindvégig komoly alázattal, elkötelezettséggel. Bevallom,
Zsolt stílusa, gondolatai, és mentalitása állt hozzám ezen a rövid pincetúrán a
legközelebb. Boraiban ugyanez a korán felnőtté válással mindig együtt járó komolyság csillan vissza. Merlot-ja például már nem csak pislákoló
lehetőségeket, tétova útkereséseket mutat, Zsolt bizony határozottan úton van. Még
ha az elején is, hiszen csupán 2009 óta borászkodik.
Huber Jánosnál |
A készülődő este aztán az utolsó pincébe terel minket, egész napos kísérőnkhöz, Huber Jánoshoz. Itt üljük a születésnapot is. Jánosék gyönyörűen felújított pincéje előtt rotyog a vacsoránk a bográcsban. Csülökpörkölt, főtt krumpli, házi savanyúság, majd pezsgőtorta, ajándékozás, kívánság és gyertyaelfújás… De előtte a pincelátogatás. Makulátlan rend és tisztaság a pincében, pedáns rendben a palackok is, köztük például a Mínusz Négy küvé. Nem, nincs jegyzet, születésnapoztam én is. Csak azt tudom, hogy János pincéjét elnézve és borait kóstolva érdemes lesz a hajósi hírekre figyelni a jövőben.
Apropó, hajósi hírek. A Vintegro és a pincefalu
most adventre készül. Ahogy ők fogalmaznak, szokatlan adventre. A hét fiatal
borász ugyanis először költözteti be a karácsonyt a pincefaluba, a présházak
ablakában gyertyák világítanak majd, az utcákat és tereket pedig sült
gesztenye, kürtös kalács illata járja be. A gyerekeket aszalt gyümölccsel,
meleg teával és karácsonyi punccsal várják, a felnőtteket pedig a borászok
kínálják majd boraikkal. Az adventi Nyitott Pince Napokon (december 8-9, és
december 15-16.) 14-től 19 óráig látogathatunk meg negyven (!) pincét, ingyenes
(!) borkóstoló keretében. A présházakban helyi kézművesek és termelők is
kínálják majd portékáikat, tehát szép és míves karácsonyi ajándékokkal
térhetünk haza Hajósról.
Hamarosan beköltözik a karácsony... |
Az alvó pincefaluban aztán mi is
álomra hajtjuk fejünket egy pince feletti apartmanban, amely egyébként szintén
a hely sajátossága, hiszen rengeteg ilyen, a présházak felső szintjén
kialakított, pince feletti szálláshely áll a fáradt borturisták rendelkezésére.
Miközben egyre halkul a külvilág, arra gondolok, mennyire fontos, hogy
megtanuljuk szeretni nemcsak a jó bort, hanem a borhoz kötődő kultúrát és
tradíciókat is. Fontos, hogy többször, sokszor, ahányszor csak lehet, menjünk
el oda, ahol gyökereivel kapaszkodva örök hűséget esküszik a szőlő a
termőhelynek, oda, ahol kiforr a bor, majd csendben komolyodik tovább. Ahhoz,
hogy a fenti gondolatok mennyire nemcsak Hajósról szólnak, hanem önmagunkról
is, feltétlenül Alkonyi Lászlót idézném: „Általában
csak annyi hiányzik, hogy együtt mozduljanak az emberek, hogy egyet mondjanak,
egyre gondoljanak. Általában a „csak” a legnehezebb. Talán, mert összeszűkült a
közös nyelv, és elfogyott a közös cselekvés tere. Éppen ezért kellenek a közös
alkalmak: a borért, a közösségért – végeredményben önmagunkért. Legjobb, ha egy
koccintással kezdjük.”
Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita