Tonkabab, szumák, kasszia - A Karnevál igazi fűszerei Mautner Zsófival

"Ez valami zseniális!" - áradozik csillogó szemmel egy tíz év körüli kissrác Mautner Zsófia (Chili&Vanilia) kiszírjével (vagyis török bulgur salátájával) a kezében anyukájának a Savaria Történelmi Karnevál Zsidó udvarában. Még hogy a gyerekek csak a vén tengeri medvével reklámozott fagyasztott hal(?)rudacskát, meg a ketchupóceánba belefulladó szottyadt hasábkrumplit eszik meg! Öröm volt nézni a csillogó szempárt, és a felfedezés örömét, amikor - valószínűleg - először ízlelte meg a kis lurkó a bulgur, a paradicsom, a gránátalmaszirup, a citrom és a római kömény találkozását, amely - ahogy Zsófi is mondja - egyszerűen szuperegészséges étel. Zsidó és római hagyományos ízek és fűszerek Savariában, Mautner Zsófival.

Mautner Zsófi és a kasszia gyökér - Fotók: Nagy Zita

Bevallom, gyengém a meleg velős pirítós rengeteg (!) lilahagymával (ha kell, képes vagyok elkunyizni másokéról is), és a Karnevál házi kolbásszal és sült paradicsommal töltött Gladiátor csemegéje is bejött, de a "karneválkaja" után már nagyon vágytam valami különlegesre, valami újra, egy cseppnyi fűszerre a langallók, és a nyársra feszített csavartkrumplik világában. Megkaptam! Mautner Zsófi előadására pont a vanília ismertetése közben érkeztem, és máris lenyűgözött a bemutató. Zsófi olyan szenvedéllyel és szeretettel képes beszélni még a legapróbb fűszermagocskákról is, hogy egyszerűen nem lehet nem rá figyelni. Rengeteg dolgot lehet tőle tanulni, akár már negyed óra alatt is. Most például a fűszerekről, amelyeknek látszólag semmi közük a borokhoz, valójában meg nagyon is sok, ugyanis aromáik fel-felbukkannak időnként a pohárban is. Fahéj, szegfűszeg, ánizs, vanília, bors, gyömbér, de még majoranna, bazsalikom, vagy oregano is kikacsinthat a pohárból. Ezen kívül, mivel a bor és a gasztronómia jegyben jár, az sem mindegy, milyen, és mennyi fűszert teszünk az ételbe, illetve ahhoz milyen borokat párosítunk.

Zsófi szerint az egzotikus fűszerek megosztó fűszerek, szóval, ahogy például Madonnát a popzenében, vagy nagyon szereti valaki, vagy nagyon nem. Én az előző táborba tartozom, mármint a fűszerekkel kapcsolatban, hiszen megfelelően használva őket kivételes és különleges ízvilágokat lehet létrehozni alkalmazásukkal. Így például az előadáson megtanuljuk, hogy a kardamomot kávéba, teába főzhetjük, a szerecsendiót csokipudingra, vagy forró brownie-ra reszelhetjük, a tonkababot szintén reszelve csokoládé mousse-ra, vagy keserűmandula aromájú gyümölcsökkel párosítva használhatjuk. Már persze, ha hozzájutunk. 

Szombathelyiként ugyanis ez nem egyszerű feladat. Zsófi is felteszi a nagyérdeműnek a kérdést, van-e városkánkban olyan boltocska, ahol érdekes, egzotikus fűszereket lehet beszerezni? Nincs... És bár nem itt van a helye annak boncolgatásának, miért zárnak be sorra az igényes (!) vinotékák és a különlegesebb élelmiszereket árusító helyek a városban, de mégis... Pár éve öröm volt bemenni a Thököly utcai török-arab-és miazmás fűszereket, magvakat, élelmiszereket árusító, bódító fűszerillatú, aszalt gyümölcsöktől színes, multikulti boltocskába. Nem sokáig tehettem meg, mivel egyik nap zárt ajtó és üres üzlethelyiség fogadott, és bevallom, azóta nincs kedvem drogérialáncban árult konzerv csicseriborsót (akármennyire bio) vásárolni a kimért, "igazi" (tehát nyers) csicseriborsó helyett. Ráadásul, ha szükségem volt pár szem paradióra, vagy hámozott mandulára, nem kellett ipari mennyiségű kiszerelésben vásárolnom, hiszen kimérve árulták valamennyit, sőt, vásárlás előtt még kóstolni is lehetett.

No de ne sírjunk, hogy elmúlt, örüljünk, hogy megtörtént, és bízzunk benne, hogy lesz még nekünk kis sarki fűszeresünk... Addig is tanuljunk Zsófitól, aki a tonkababon kívül még egy igazán különleges fűszert hozott magával a Karneválra, a szumákot, amely az arab-török konyhában - és még néhány más ország konyhájában - savanyításra használt fűszer. Az apró, asztalt meggyre emlékeztető bogyesz - amely a cserszömörce bogyója - salátákra, sültekre is szórható, de lényegében a citromot helyettesítendő, bármilyen savanyításra szánt ételhez adható.

Aztán a kasszia gyökérrel ismerkedünk, azzal a fahéjfajtával, amelyet vietnami fahéjként is ismerhetünk, és megvan az a jó tulajdonsága, hogy kevésbé intenzív és aromás fűszer, mint a fahéj, így diszkrétebben és kifinomultabban fűszerezhetünk vele. Majd a világ leggyakrabban használt fűszere következik, amely - bár kézenfekvőnek tűnhet - nem a bors, hanem a római kömény, amelyet szintén sokoldalúan használhatunk: citromos, paradicsomos, petrezselymes, csipős, chilis ételek remek fűszere. Apropó bors! Zsófi a borsok világának ismertetésébe bele sem kezd, hiszen mint mondja, annyira színes és széles a borsok palettája, hogy azt majd inkább egy következő, öt órás bors-show keretében teszi meg. Én komolyan vettem, tehát úgy legyen! :)

Az előadás vége felé a zsidó gasztronómiába is betekinthetünk, pontosabban nem csak oda, hiszen ahogy Zsófi is kifejti, a gasztronómia sokkal több a főzésnél, vagy a konyhaművészetnél, a gasztronómia kultúra, hagyomány, gyökerek, emberek, történetek, érzések kavalkádja. Mindezt alátámasztandó előkerül a zsidó nyugati származású Yotam Ottolenghi, és az arab keleten született Sami Tamimi Magyarországon sajnos egyelőre csak angol nyelven megjelent Jerusalem című szakácskönyve is, és belőle néhány részlet.   

Több, mint szakácskönyv - Yotam Ottolenghi és Sami Tamimi könyve, Jerusalem

Ami biztos, hogy a zsidó gasztronómia nem merül ki a sólet-flódni-maceszgombóc általunk ismert hármasában, sőt... Izraelben nem is ezek a legjellemzőbb ételek, sokkal inkább a különböző mediterrán jellegű grillhúsok, zöldséglevesek, vagy a csicseriborsóból készült pástétom, a hummusz. Zsófi kedvenc ételét is megosztja velünk, mármint ami az összetevőket illeti. Az iraki zsidók jellegzetes savanyú zöldséges egzotikus levese zellert, mángoldot, sóskát, spenótot, citromot, kurkumát, római köményt, és fűszeres hússal töltött grízgombócot tartalmaz.

Végül pedig érkezik a Zsófi által készített török származású saláta, a Kiszír, amely teljes kiőrlésű bulgurból (nem tévesztendő össze a tésztafélék családjába tartozó kuszkusszal, hiszen a bulgur gabonaféle), paradicsomszószból készült, citromlével és gránátalma sziruppal ízesített, római köménnyel és friss petrezselyemmel fűszerezett csoda. Annyira frissítő és egyben laktató (de nem elnehezítő) étel, hogy azonnal fiatal, friss, élénk savú fehérborok után kezdek vágyakozni, vagy akár egy nyerspezsgőt is szívesen kóstolnék hozzá.

Én a magam részéről a Karnevál egyik hiánypótló programjaként tartom számon Mautner Zsófi előadását, és nagyon bízom benne, hogy még sok hasonló esemény házigazdája lesz Savaria. Addig is bánjunk bátra(bba)n a fűszerekkel, és ha valaki tud a közelben jó beszerzőhelyeket, kérem, ossza meg velem. 

Ave Savaria! 

     

A víz íze - Arno Steguweit víz-sommelier-vel kóstoltunk

VinCE Budapest 2013 első nap

- Mentes, vagy savas? - hangzik gyakran a jól ismert, lehető legrövidebbre kurtított kérdés, amikor vizet rendelünk. A kérdésre adott „mentes”, vagy „savas” válasszal általában ki is merül mind a rendelésünk, mind pedig az éttermek, vagy szállodák oldaláról történő ajánlás is, hiszen arról, hogy milyen származási helyű, vagy éppen ízvilágú ásványvizet szeretnénk inni, vagy hogy mihez fogyasztjuk majd a megrendelt vizet, nem szól a fáma. Márpedig jelentősen befolyásolhatja egy adott ásványvíz például egy bor ízvilágának és felépítésének érzékelését. A bizonyítékot erre a tényre a VinCE Budapest Water Sommelier Workshop-ján gyűjtöttem be, ugyanis máig nem tudom feledni egy szénsavas, magas ásványi anyag tartalmú víznek, és egy fiatal, még lázadóan cseres Cabernet Sauvignon-nak a találkozását… pedig nagyon szeretném.

Arno Steguweit, Európa első víz-sommelier-je - Fotók: Borgőz

 

Szakmai nap lévén elsősorban a vendéglátásban dolgozóknak ajánlották ezt a workshopot, de egy laikus számára is tanulságos és érdekes volt, hiszen a jövőben sokkal tudatosabban választhat, vagy kínálhat vizet az, aki elsajátítja az alapszabályokat. Európa első víz-sommelier-jével, Arno Steguweit-tel együtt szántunk arra másfél órát, hogy feltérképezzük a különböző vizek borokra gyakorolt hatását, már ami a kóstolást illeti. Arno már nem lepődik meg azon, ha foglalkozása hallatán kétkedő tekintetekkel, vagy éppen diszkrét félmosolyokkal találkozik, hiszen amikor sommelier-ként a borok mellé egy másik témakört is választott - történetesen a vizet - kinevették. Amióta azonban kóstolásokon beszél a benyomásairól és tapasztalatairól, mindenki abbahagyta a nevetést, mi több, például a berlini Michelin-csillagos Adlon Hotel is felkérte, hogy állítsa össze 70 (!) tételes ásványvizes itallapját. Azóta már több étterem keresi fel hasonló kéréssel, ilyen esetekben 47 különféle vízfajtát mutat be, és ajánl az őt megkereső, vendéglátásban dolgozó szakembereknek.

Arno egyébként nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire fontos az éttermek számára, hogy a budapestihez hasonló kóstolás keretében oktassák az alkalmazottakat, hiszen amint megértik és megérzik ennek lényegét, egészen másképpen fogják a vendégtérben végezni a borok és a vizek értékesítését. Ehhez Arno gyakorlati példát is említett, tapasztalata szerint ugyanis mihelyst egy szállodában, vagy étteremben kidolgoztak egy „vízlapot”, jelentősen növekedett a vizek értékesítése. Ez pedig egyáltalán nem elhanyagolható bevételt jelent, hiszen - német példán szemléltetve - egy jobb ásványvíz Németországban 50 eurocent, melyet aztán az étteremben már 6-11 euróért adnak el. 

És ami minket, fogyasztókat illet… Egy adott ételhez általában gondosan választunk bort, de vajon mennyire figyelünk oda a borhoz választott, vagy kínált vízre? Sajnos általában semennyire, hiszen az ásványvizeket semlegesnek gondoljuk, illetve személyes ízlésünkre hagyatkozunk - kizárólag a „mentes” vagy „savas” kategóriában gondolkodva - pedig egy rossz választás elronthatja a bort, és azonnal szétzúzhatja a harmóniát. A workshopon kóstolt 6 fajta csendes víz, 4 fajta szénsavas víz, és 6 fajta bor - pontosabban ezek összes létező kombinációja - meggyőzött arról, hogy a víz-sommelier szakma nem valami úri huncutság… tényleg érdemes odafigyelni legalább az alapszabályokra.

Töltsünk tehát tiszta vizet a pohárba! Bár a víznek nincs íze, tulajdonképpen mégis van. Nevezzük ezt inkább ízérzetnek, hiszen a különböző ásványi anyagok különböző ízérzeteket okoznak a szájüregben. Így például a nátrium - különösen klórral együtt - sós, a magnézium kesernyés, a kalcium pedig enyhén savanyú ízérzetet eredményez. Nem mindegy tehát, hogy mekkora - és milyen összetevőkből álló - ásványi anyag tartalmú vizet választunk egy adott borhoz, de annak is rendkívül nagy szerepe van, hogy szénsavas, kevésbé szénsavas, vagy éppen szénsavmentes (csendes) vizet választunk-e. - Víz-sommelier-ként el kell tudnunk mondani, és megfelelő jelzőkkel meg kell tudnunk magyarázni, hogy mit érezhetünk egy adott vízben - mutatja be a víz-sommelier munkájának egyik fontos szegmensét Arno.

Először önmagukban kóstoltuk meg a vizeket, és a sort a csendes vizekkel kezdtük. 6 tétel, amelyből kettőt azonnal ki is zártam, úgy értve, hogy eszembe sem jutna bor mellé választani a túlzottan markáns, vagy éppen a kimondottan furcsa, zavaros ízvilág miatt. Ahogy az a végén kiderült, egyikük a budapesti csapvíz volt, ahogy Arno fogalmazott, benne minden olyan vegyi anyaggal és hatással, amellyel az ember befolyásolja a vizet, így például a klór okozta erőteljes ízérzettel. A másik kizárt csendes víz egy németországi gyógyvíz (Staatlich Fachingen Heilwasser), amely nagy mennyiségben tartalmaz bikarbonátot, ezáltal bár nem könnyen iható, rendkívül sós is, de nagyon egészséges és gazdag. 

Jó értelemben véve az összes kóstolt csendes víz közül a svájci Valser naturell tért el a többitől. Ahogy azt Arno-tól megtudtuk, ez a víz - magas kalcium- és a föld krétás rétegeiből érkező bikarbonát tartalma miatt - magasabb savtartalmú fehérborokkal remekül párosítható, hiszen a bikarbonátok megragadják és lekötik a savtartalmat. Amolyan „joker” csendes víznek - vagyis amelyet bármelyik bor mellé bátran és magabiztosan odatehetünk - a 2-es számú bársonyos, frissítő, és a szájban természetes érzetet keltő tétel bizonyult. Mint a végén kiderült, ez a NaturAqua szénsavmentes vize volt. Gyorsan hozzáteszem, az egyetlen magyar ásványvíz mind a csendes, mind a szénsavas kóstolósorban a NaturAquáé volt, így sajnos nem sok lehetőség nyílt arra, hogy - stílusosan szólva - hazai vizeken többet is evezzünk, pedig a hazai ásványvíz kínálat meglehetősen gazdag.

A szénsavas vizek esetében leginkább a buborékok határozták meg az érzékelésünket. A négy  szénsavas víz között volt kifejezetten éles, bántó, agresszív, és finom, apró, simogató buborékokkal teli is. Arno elmondta, hogy a szénsavas vizek megnyitják az ízérzékelést a szájban, így természetesen ezeknek a vizeknek is megvan a maguk helye a sorban. Azonban ahogy az élet többi területén, itt sem igazán jók a szélsőségek. A német Apollinaris Classic vizet például kifejezetten támadónak és túlzónak éreztem. Nehezen iható, nagyon sós, mellette metsző, óriási buborékokkal, amelyek szinte szétrobbantak a nyelven, az utóíz pedig mindent elnyomó, hosszú és erőteljes. A párizsi magas szintű vendéglátásban népszerű francia Saint Geron azonban - önmagában kóstolva - nagyon tetszett. Arno szerint nagyon jól megy a savasabb borokhoz magas bikarbonát tartalma és diszkrét szénsavtartalma miatt, én azonban - meglehetősen sós ízérzete, és nagyon karakteres ásványossága miatt - nem találtam később a borokkal kóstolva sem a megfelelő párját.

 

A workshop legizgalmasabb, és egyben a legnagyobb koncentrációt igénylő pontja természetesen az volt, amikor a vizeket - egy csendes, egy közepes szénsavtartalmú, és egy szénsavas tételt - összekóstoltuk a borokkal. 3 fehér, 2 vörös, és 1 édes fehér tétel került a borospoharakba, aztán hajrá, pici víz a szájba, majd lenyelés után rögtön következett a bor… először a csendes, aztán a közepes szénsavtartalmú, majd a szénsavas vízzel kóstoltuk össze az adott bort, és így ment ez egészen 6 boron keresztül. Néhány tapasztalat… A Szászi Szigligeti Olaszrizling 2012, mint egy könnyű, ropogós, friss fehérbor, leginkább a közepes szénsavtartalmú vízzel érvényesült, amely kicsit felerősítette a bor aromáinak érzetét. Miklóscsabi Marilyn Mórról 2012-es Királyleánykájának - nagyon intenzív savtartalma és virágossága miatt - túl sok volt a szénsavas víz. A csendes víz viszont szépen lesimította az ízlelőbimbókat, lecsillapítva ezzel az ízérzékelés intenzitását. A Kislaki Bormanufaktúra Matacs Chardonnay 2011-es tétele - a maga finoman vaníliás, pörkölési jegyeivel, magasabb alkoholtartalmával, szerkezeti mélységével és erőteljességével szintén nem a szénsavas vizet kívánta maga mellé. A szénsav ugyanis nemcsak a kellemes aromákat erősítette fel, hanem a csersavat is erőteljesebbé - ezáltal kellemetlenebbé - tette.

A vörösborok esetén a szénsavas vizeket legjobb elfelejteni, ezt már az első, nem túl tanninos és nem túl magas savtartalmú vörösbor - Pfneiszl Merlot 2011 - esetén is egyértelműen éreztük, de az igazi brrrr-érzést a második borhoz történő párosítás hozta meg véglegesen. Kiss Gábor 2011-es Cabernet Sauvignon-ját a szénsavas víz egy pillanat alatt szétrombolta, darabokra szedte. No ezt az égető, keserű, agresszív és kellemetlen érzést szeretném feledni… a vörösborok párja tehát mindenképpen csendes víz legyen, akkor is, ha amúgy önmagukban a szénsavas vizeket kedveljük. Arno ezt a javaslatot kiegészítette még annyival, hogy a csendes vizek közül is a kevésbé sós, kevésbé magas ásványi anyag tartalmúak közül válasszunk. A workshopon utolsóként egy édes fehérbort, a Dobogó Mylitta 2010-es tételét kóstoltuk össze a vizekkel. A tapasztalat az volt, hogy a csendes víz esetén az édesség-érzet nem annyira erőteljes, míg a szénsavas vizeknél édesebbnek hat a bor.

Arno a kóstolás után összefoglalta nekünk azt a négy alapszabályt, amelyet érdemes megjegyezni:

• Fiatal, nem túl magas savtartalmú fehérborokhoz a szénsavas, vagy közepes szénsavtartalmú vizek illenek. 
• Magasabb savtartalmú fehérborokhoz szénsavmentes vizet válasszunk.
•  Vörösborokhoz kizárólag csendes vizeket társítsunk, a szénsavas vizeket zárjuk ki.
•  Édes borok esetében a személyes ízlés alapján döntsük el, hogy az édes ízérzetet mennyire kívánjuk hangsúlyozni, amennyiben jobban, úgy válasszunk szénsavas vizet, amennyiben kevésbé, úgy a közepes szénsavtartalmú, illetve a csendes vizek a megfelelők.

Szakmai nap lévén Arno néhány felszolgálási tanácsot is megosztott velünk, hogy a vizek felszolgálása is tökéletes legyen. Talán mondani sem kell, hogy az ásványvizeket kizárólag eredeti palackjában, lezárt állapotában kell az asztalhoz vinni, és a vendég előtt kinyitni. Lehűtve, de ne jéghidegen, 9-11 Celsius fokon szolgáljuk fel a vizeket. Fontos, hogy a vizespohár - akárcsak a borospohár - szép, foltmentes, és hibátlan megjelenésű legyen. Természetesen a kartonszag, a mosogatószer- vagy törlőkendő szag is száműzendő a vizespoharakból. A jégkészítés is odafigyelést igényel, klórízű csapvízből egyáltalán nem tanácsos jeget készíteni, de Arno arra is felhívta a figyelmet, hogy a magas minőségű ásványvizeket egyáltalán nem szükséges csapvizes jégkockával felvizezni. Bármilyen vonzó látvány, a citromkarika a vizek esetében tiltott gyümölcs, túl azon, hogy a citrom - hacsak nem biocitrom - a kezeléséhez használt vegyszerek miatt méreganyagokkal telített, savtartalmával és illóanyagaival pedig mindent megöl, amit ízlelésben a tiszta, természetes víz tud nyújtani.

Nem mindegy tehát, hogy milyen vizet iszunk, és azt sem, hogy mennyit. Arno a vízfogyasztási szokásokról is beszélt, és arra is felhívta a figyelmet, hogy ha csak 2%-át elveszítjük testünk víztartalmának, máris stresszel reagál a szervezetet, 10%-kal csökken a munkaképességünk, idegesek leszünk, és dekoncentráltak. Tehát az „iszol te eleget?” kérdés nemcsak vicces kontextusban tehető fel, hanem nagyon is komolyan veendő. Ahogyan Arno fogalmazott: - A víz életelixír is. Vagyis nemcsak a víztartalmat biztosítja szervezetünknek, hanem a különböző ásványi anyagokat is belőle nyerhetjük. Mivel 30 percenként körülbelül 250 ml vizet veszítünk - ekkora mennyiség szükséges alaphangon testünk működtetéséhez - valóban fontos a napi minimum 1,5-2 liter tiszta víz - lehetőleg jó minőségű ásványvíz - bevitele.

A Water Sommelier Workshop konklúziója számomra pedig az, hogy bár a kóstolt vizek - kivéve a budapesti csapvíz mintát - önmagukban ízlettek, még a „kemény vonalasakból”, vagyis a karakteresebbekből is szívesen elfogyasztanék időnként egy-egy palackkal, borokhoz azonban továbbra is a kevésbé karakteres, szinte „íz” nélküli, semleges, lehetőleg csendes vizeket társítanám. A workshop inkább arról győzött meg, hogy mi az, amit semmiképpen sem tanácsos tenni, tehát biztosan nem választanék, és nem is kínálnék vörösborokhoz szénsavas vizeket, még akkor sem, ha amúgy a személyes ízlésem önmagában a szénsavas víz mellé tenné a voksát. Az alapszabályokat tehát érdemes fejben tartani, hogy valóban ne rontsa el a borral elért összhatást egy rosszul megválasztott víz. Mert hogy valóban nagyon elronthatja, arról személyesen meggyőződtem…
     

- A VinCE Budapest 2013 teljes fotógalériája a facebookon -

Szöveg: Nagy Zita

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

Vulcanus – Fegyvertény a Balaton-felvidéken

Talán mindenki számára egyre inkább nyilvánvaló tény, hogy a magyar borászat jövője nem a világstílus követésében, és a világfajtákban rejlik. Sok olyan helyi fajtánk van, amelynek lehetőségei még kiaknázatlanok. Ilyen a Vulcanus is, amely hazánk szinte ismeretlen ritkasága, a Balaton-felvidék eddig még kevésbé elterjedt fajtája. Savkarakteres, a terroir jegyeket gazdagon visszatükrözi, termesztési adottságai is nagyon jók. Szerencsére egyre többet hallunk és beszélünk róla, és kellő odafigyeléssel, hozamkorlátozással, a szüret helyes megválasztásával, megfelelő hordóhasználattal egyedi, kiváló minőségű hungarikum borok készíthetők belőle...

 A folytatás itt olvasható, amelyben az istenek és a hősök is színre lépnek, részletesebben megismerhetjük a fajta jegyeit, borát is megkóstoljuk, és a gasztronómia világába is elkísérjük.

Fágival a bokorban – Amikor fügét mutat a borospohár

Hogy ki az a Fági? Gyerekkori barátnőm, aki az utóbbi időben gyakran eszembe jut. Hogy miért, és hogy hogyan kerül a füge a borospohárba, rögvest kiderül. Az biztos, hogy már megint a borok játszanak furcsa játékot, amikor kacagva fügét mutatnak. És emlékeztetnek… 

Azt hiszem, visszatekintve azt mondhatom, jó gyerekkorom volt. Ahogyan a Pál utcai fiúknak, nekünk is volt egy grundunk, bár a mi csapatunkban vegyesen voltak lányok is, fiúk is. Összetartottunk. Gabó mamájának zöldséges ládájából hintát eszkábáltunk a cseresznyefára, Balázs papája a fóliasátor építésből megmaradt anyagot adta oda, hogy legyen egy kis esőbeállónk a málnabokrok közt, Vica talált macskáját is ott bújtattuk egy ládában - amelyet mellesleg Kriszta nagymamájának télikabátjával béleltünk ki – amíg otthon Vica meggyőzte a szüleit, hogy családjuk meghitt boldogságához már pontosan csak egy bal hátsó lábára picit sántító, csapzott macsek hiányzik. Fágit is a grundon ismertem meg, mert leesett a fáról, és hozzánk szaladtunk be leragasztani az árulkodó zúzódást.

Egyik nap Gabó kiabált egy eldugott bokor felől, hogy Hé, gyertek gyorsan, mi ez? Nem tudtuk. Csak azt, hogy egy bokron nagy sárgás-lilás gubók ringatóznak az október eleji szellőben. Fági lakott legközelebb, ezért elhívtuk apukáját, nézze meg, nem valami mérgező növénnyel van-e dolgunk? Imre bácsit kiverte a víz, és a grund felé szaporázva lépteit látatlanban faggatott minket, hogy ugye senki nem evett a titokzatos növényből? Majd a helyszínre érkezve nagyot sóhajtva megnyugodott: - Jajj átok kölkök, ez füge! Ehetitek! És ettük. Szerencsére a többieknek nem ízlett annyira, csak Fáginak és nekem. Ezért mi be is rendezkedtünk a fügebokorban, és miközben a mézédes csemegét majszoltuk, barátnők lettünk.

Később beépítették a grundot, és jó ideig eltűnt a füge az életemből. Egyszer egy röpke pillanatra még visszatért, amikor ropit rágcsálva és a fekete-fehér tévénket nézve az Ablak műsorában a növények és kiskertek szívbeli és gondoskodó szeretete miatt általam már akkor nagyon kedvelt Bálint gazda bácsi mesélt róla valamit, de aztán hosszú időre csend lett. Egészen addig, amíg pár éve Dalmáciába készülődtem. Barátaim, akik már jártak ott, elláttak mindenféle hasznos tanáccsal, például, hogy ki ne hagyjam a Krka-folyó környékén a fügebort és házi kecskesajtot kínáló nénik standjait. Nem hagytam ki. Meg a Dalmáciában szabadon burjánzó fügebokrok terméseit sem, kilószámra fogyasztottam a helyszínen, és még haza is hoztam belőle – megsúgom, mindenki ennek az ajándéknak örült leginkább. Egyébként a füge fáradtság és memóriazavar ellen is kiváló, de hogy ezt hol olvastam, arra sajnos már nem emlékszem. Állítólag a fügebort időnként sörből készítik – egyre vadabb ez a történet - így az ekképpen készített fügebor színe és íze az aszúborhoz hasonlít. És a hangsúly tényleg a „hasonlít” szócskán van. Nos, bevallom, a fügebor nem lett a kedvencem, mivel egyrészt émelyítően édes, szirupos volt, másrészt mert én már csak ilyen konzervatív alkat vagyok, tehát a bor készüljön szőlőből,  ezért is gondolok hálával trogir-i házigazdámra, Ante-ra, aki saját szőlőjéből készült, igazán vérpezsdítő dalmát vörösborral kényeztetett a vakáció alatt. Tény, hogy nem kell fügéből készülnie a bornak ahhoz, hogy illata kikandikáljon a pohárból, ugyanis a szőlőből készült bor is képes fügét mutatni, azaz illatban és ízben aszalt fügés jegyeket produkálni. Elsősorban aszúkban találkozhatunk ezzel az aromával, és az egzotikus gyümölcs kategóriában tartjuk számon, a licsi, a banán, és az ananász mellett.

 

Állítólag friss fügéből gyógybor is készíthető, és teába téve influenza ellen kiváló. De a fügepálinka is ismert, az olaszok pedig kávét készítenek a szárított, majd pörkölt és őrölt fügéből. Ja, és a fügét kis mókusok kenyérre is kenhetik, nagy mókusok süteménybe is tölthetik! Azaz létezik fügelekvár és fügebefőtt is, ez utóbbival nemrég Hani barátnőm lepett meg Bulgáriából. Reggelire friss kuglóffal… na inkább nem részletezem. További, gasztronómiában betöltött szerepe sem utolsó, a jól ismert recept, azaz levegőn szárított sonkába történő tekergetése mellett rendkívül sokoldalú teremtés. Lehet antipasto fűszerekkel meghintve, tálalhatjuk mozzarellával, kéksajtokkal, szalámival, göngyölhetjük húsokba egyéb aszalt társaival együtt. Édességek terén kiemelkedőt képes produkálni, csak valahogy könnyen megfeledkezünk létezéséről, pedig volt már dolgom egy forró karamellizált-fügés palacsintával jéghideg vaníliafagyi kíséretében, és egyáltalán nem fájt, sőt. Termésén túl a fügefa levele is felhasználható, gondoljunk csak az ádámkosztümre, erre a szép, bár valószínűleg cseppet sem praktikus viseletre. De ezt már tényleg csak a legmerészebbnek ajánlom.  

A fügekultuszt egyes helyeken, így például a túlnyomórészt szerbek által lakott romániai Szinice falucskában már olyannyira komolyan veszik, hogy brand-et is építenek köré, azaz levédetik a fügepálinkát és a fügelekvárt. A Duna parti falucska több ezer fügefát ültetett, minden kertben található legalább egy ebből a növényből, és nagy esemény a környék életében a minden évben megrendezett fügefesztivál is. Nos, engem máris birizgál a dolog, vagyis elutazni oda, és helyben kóstolni a fügepálinkát. Azért persze a fő termőhelyeken - Franciaországban, Spanyolországban, Törökországban, Kaliforniában is szívesen kóstolgatnám a fügét, de aki nem akar emiatt határokon túlra utazni, itthon is találkozhat az édes kis gyümölcsökkel, és nem csak a hipermarketek polcain sterilen csomagolva, hanem igazi, hamisítatlan fügebokrokon ringatózva.

Hogy mi módon került ez a növény hazánkba, vitatott, de vagy az olaszok, vagy a törökök keze volt a dologban. Mindenesetre „természetes állapotában” Buda környékén – hazánk legöregebb fügebokrai a Gellért-hegy déli lejtőjén találhatók – valamint Szentendre, Tihany, Badacsony, Pécs és Esztergom tájékán csemegézhetünk belőle. Én a magam részéről Badacsonyban tanulmányozom a fügebokrok életét, hiszen a hegyoldalban már vadon is teremnek, gyümölcsük kis termete ellenére rendkívül tápláló, így séták közben ideális majszolgatni való. A füge leszedés után hosszan úgysem tartható el, a hazánkban termő fajta aszalásra nem igazán alkalmas, már csak ezért is muszáj a bokrokról közvetlenül nassolni. Na és hát ilyenkor jön elő úgymond a bokorból Fági, meg a gyerekkor, meg a grund fügebokra… ami sajnos már nem él. Mint ahogyan az a Balaton melletti, 80 évet megélt vonyarcvashegyi fügebokor sem, amely állítólag 500-600 gyümölcsöt is termett évente. A ”Keszthelyi barna” névre hallgató fajta bokrát ugyanis egy építkezés alkalmával nyomtalanul kiirtották. Talán fügét kellett volna mutatni az építtetőknek, mint ahogyan azt a görögök és rómaiak tették, ha rossz szellemeket szerettek volna elűzni, vagy szerencsétlenséget elhárítani.

Itt van tehát a füge, amely kedvesen bólintva köszönget nekem a badacsonyi utak szélén, gyakran a borospohárból is kikacsint, mézédesen és puhán idevarázsolja Fágit, meg a többi gyerekkori barátot, szóval melengeti a lelkemet. És akkor mi más következhetne, mint egy újabb sétát tenni a reggeli ködpamacsok között álmosan nyújtózkodó Badacsonyon, fügét enni, és Kiscsillagot dudorászni… „Ősszel mindig lemennénk a tengerpartra szlottyos fügét enni a kiégett fű közül, akkor, ha én lennék”…

(A bejegyzés a Borászportálok online bormagazinban is olvasható) 

Fotók: Nagy Zita

Hazai kereszteZések - Zeus, Zenit, Zéta, Zefír, Zengő

Király Ferenc fajtakeresztezéses nemesítő munkája eredményeként jött létre az öt „zés” szőlőfajta, vagyis a Zeus, a Zenit, a Zéta, a Zefír és a Zengő. Némelyikük szép sikereket ért el, és rendre különleges tételek születnek belőlük, némelyikük azonban jó borászati, illetve termesztési tulajdonságai ellenére sem tartozik a terjedőben lévő fajták közé...

Kis képzavarral élve „egy tőről fakad’ mind az öt szőlőfajta, vagyis valamennyien Király Ferenc (1911-1982) agrármérnök szőlőnemesítő munkájának eredményeként jelentek meg a borpalettán. A Szőlészeti Kutató Intézet pécsi, badacsonyi, majd később móri és egri kísérleti telepén elsősorban korai érésű, jó cukortermelő, kedvezőtlen évjáratokban is megbízhatóan jó minőséget és hozamot adó, kellemes savtartalmú fehérborszőlő-fajták előállításán munkálkodott magyar fajták (Ezerjó, Furmint, Hárslevelű, Leányka), illetve Bouvier (feltehetően a Pinot blanc és a Zöldszilváni keresztezése) felhasználásával.

A klónok támadása?

Génkezelt világunkban laikusok számára talán baljósan hangzik a klónszelekció, illetve a fajtakeresztezéses nemesítés, de ijedelemre semmi ok. A fajtakeresztezéses nemesítések célja, hogy mindkét szülőtől csak jó tulajdonságokat (alkalmazkodás, életrevalóság) örököljön a „gyermek”, és ezáltal a nemesítésen átesett borszőlő-fajta utód – bár teljesen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint szülei - már kedvezőbb adottságokkal felruházva viruljon a kordonokon. Bár némileg megmaradnak az eredeti, kiinduló fajták jegyei és tulajdonságai az utódban, illetve annak borában, de nem egyértelműen, hiszen nem borházasításról beszélünk, hanem egy teljesen új fajta megszületéséről. Ezen túlmenően a fajtakeresztezéses nemesítés nem összekeverendő a klónszelekcióval, melynek célja, hogy egy, már meglévő fajtán belül hozzanak létre különböző jobb adottságú, például az érés időpontját, vagy a fürt és a bogyók nagyságát szabályozott, vagy éppen nagyobb ellenálló képességű klónokat, vonalakat.  

Zeus – Verőfény és napvilág

 

A Zeus névre hallgató szőlőfajta Ezerjóból és Bouvier-ből létrejött hibrid. 1951-ben, Pécsett történő nemesítése után állami elismerésére csak 1994-ben került sor. Hivatalos elfogadásért, életben tartásáért, egyedülálló értékeinek megőrzéséért és kiemeléséért Szeremley Huba tett jelentős lépéseket. Munkája eredményeként Badacsonyban és környékén találkozhatunk a fajtával, késői szüretből származó, rendkívüli minőséget képviselő, zamatos és élénk savú borok formájában. A pincészetnek köszönhetően jutott el a Zeus híre a nemzetközi borvilágba is, a fajta a nem Tokaj-Hegyaljáról származó magyar édes borok közül a legkiválóbb tételeket adja.

Késői érésű (október közepe-vége), bőtermő, hajlamos a rothadásra. Fekvés és talaj iránt kimondottan igényes, szárazságtűrő, viszonylag fagyérzékeny, zöldmunka igénye közepes. Tőkéje középerős növekedésű, levele szív alakú, középnagy, kiterített, fűzöld. Fürtje vállas, tömött, rövid, széles, középnagy. Bogyója kicsi, zöld, gömbölyű, sokmagvú, alig hamvas, húsa puha, leves, olvadó.

Bora – késői szüretben – rendkívül zamatgazdag, friss, markáns savakkal, Badacsonyban a termőhelyre jellemző ásványossággal és nagy extrakt-tartalommal. Lassan fejlődik, hosszan érlelhető. Élénk savai kiválóan kísérik a gyümölcsös desszerteket, a libamáj és a kéksajtok nemes társa, de önmagában is méltóságteljes.

Zenit – Nem csak az égbolton

A szintén Ezerjó és Bouvier fajta keresztezéséből 1951-ben létrejött Zenit állami elismerésére 1976-ban került sor. Egyre népszerűbb fajta, köszönhetően jó termesztési adottságainak, megbízható termőképességének, valamint a jelenlegi borízlésnek, mely inkább az illatos-zamatos, harmonikus savú boroknak kedvez. Fő termőhelyei a Balaton északi partján, valamint a magasabb fekvésű területeken, Eger és Mátraalja környékén találhatók.

Kedveli az ásványi anyagokban gazdag, vulkáni talajokat, bora ezeken a területeken – kis hozam mellett – elegáns, finoman gyümölcsös, ásványos, harmonikus savszerkezetű. Érése szeptember első felére tehető, bőtermő, aszúsodásra hajlamos. Levele nagyméretű, sötétzöld, fürtje közepesen nagy, vállas, bogyói kicsik, zöldes fehérek, pontozottak. Nem túl zöldmunka-igényes fajta, azonban rendkívül fagyérzékeny, ezt a tulajdonságát a fekvés kiválasztásakor mindenképpen szem előtt kell tartani.

Bora illatban, zamatokban és savakban gazdag, íz- és illatjegyeiben elsősorban fűszerek, fehér húsú gyümölcsök, és borsmenta dominálnak. Bár hajlamos az „ellágyulásra”, mégis több éves érlelést igényel, hogy igazi karakterei kibontakozhassanak.

Az 1999-ben névváltozáson átesett Zéta (korábbi nevén Oremus) fajta szinte kizárólag Tokaj-Hegyalján található meg, és mindössze 70 hektáron terem. A névváltozásra azért került sor, mert eredeti neve - az Oremus - Tokaj-Hegyalja híres történelmi dűlőjét, illetve a borvidék egyik pincészetét takarja. A Bouvier és Furmint keresztezéséből létrejött fajtát 1990-ben ismerték el államilag.

Középerős növekedésű, levele leginkább a Furmintéhoz hasonlít, karéjos, fűrészes szélű. Fürtje kicsi és hengeres, tömött, bogyói sárgászöldek, gömbölyűek és pontozottak.

Kifejezetten jól aszúsodik, e tulajdonságát elsősorban a nemesítésére használt Furmintnak, korai, szeptember második felében bekövetkező érését pedig a Bouvier-nek köszönheti. Így már akár a Furmint érése előtt 5-6 héttel aszúszemek szüretelhetők a Zéta-tőkékről. Ellenálló képessége azonban gyengébb, több odafigyelést igényel. Nagyon jó cukorgyűjtő, emellett finom és gazdag savkészletű, elegáns struktúrájú borokat, sokszor borkülönlegességeket eredményez, melyeknek fő illat- és ízjegye a grapefruit, az őszibarack és a méz.

Zefír – A lágy fátyol 

A Zefír fajta a Hárslevelű és a Leányka keresztezésével látott napvilágot 1951-ben, állami elismerésére 1983-ban került sor. Hátrányos termesztési tulajdonsága miatt nem igazán terjed, mivel keveset terem, fagyérzékeny és rothadásra igencsak hajlamos. Pedig jó borászati tulajdonságokkal rendelkezik, bora zamatanyagokban gazdag, erőteljes, virágos illattal, finom, lágy savakkal, magas alkoholtartalommal.

Korán, augusztusban érik, azonban a madarak és a darazsak előszeretettel dézsmálják az apró és amúgy is keveset termő fürtöket. Elterjedését elsősorban különleges termesztési igénye gátolja.

Zengő - Visszhangzik már a tengeren túl is

Az Ezerjó és Bouvier keresztezéséből létrejött Zengő hazánkban hivatalosan 1982 óta elfogadott. Nem igazán elterjedt fajta, termőhelyei közül Eger és Mátraalja említhető. Az ásványokban gazdag altalajt kedveli, de a vulkanikus talaj sincs ellenére. Sűrű lombozatú, önárnyékolásra hajlamos fajta, emiatt sok zöldmunkát igényel. Szeptember közepén szüretelhető, rothadásra érzékeny, fagytűrésben sem jeleskedik, a szárazságot azonban jól viseli. Levele nagy és kerekded, világoszöld, kissé hólyagos. Fürtje középnagy, vállas és tömött, bogyói kicsik és gömbölyűek, zöldes fehérek, lédúsak. Jó cukorgyűjtő, időnként aszúsodik is.

Bora leginkább magas savtartalmú, gyümölcsös zamatú, jellemzően mezei virágcsokorral, mézzel, őszibarackkal. Ritkábban találkozunk vele „fajtatiszta” állapotában, inkább házasításokban használják, szép társa például a Leányka. Fahordós érlelésre is alkalmas, azonban az így készült borokat a tengerentúlon nem igénylik. A Zengő fajta bora Zen néven ugyanis az angolszász világba is eljutott, azonban a szélesebb fogyasztói rétegek elérése miatt inkább a reduktív, ropogós, gyümölcsös változatra van kereslet, holott készült Zengőből a Monarchia borászatban – ahogyan Pók Tamás fogalmazott: „a bourgogne-i, chablis-i nagy borokkal felérő, régi technológiával készült, hagyományos, nehéz, testes fehérbor” is.

A magyar nemesítésű fajták esetében tehát talán éppen az egyediség, a különlegesség az, amit ki kellene emelni, és nem arra törekedni, hogy ezek a fajták is „belesimuljanak” az újvilági stílusba. Fontos lenne e fajták hazai népszerűsítése is, lehetőleg összetett élmény keretében, vagyis a termőhely megismertetésével és a borász személye által hozzáadott többlettel együtt. 

Sauvignon Blanc – Jól áll neki a nyár

Nagy Zita - Borgőz

És bizony a Sauvignon Blanc is jól áll a nyárnak! Miért is? Mert felbontás után szinte kizuhan a palackból a bodza, az egres és a frissen nyírt fű illata, ráadásul imádják a kagylók, a rákok és a halak, no meg a nyári kerti- és fűszernövények is. Már a tőkén érdemes megismerkedni "őzamatosságával" aki azonban – nyár ide, nyár oda – mégis inkább a hűvösebb klímához ragaszkodik, valódi énje ott bontakozik ki igazán.

A borvilágban az utóbbi évek nagy sikertörténetei közé tartozik a Sauvignon Blanc világfajta úttörése, mely történet legváratlanabb fejezetét Új-Zéland írta. Hazánkban is felemelt fejjel masírozott be a borpalettára, és szerencsére lassan levetkőzi a „női bor”, illetve a „trendi-” vagy „partybor” sztereotípiákat. Bár nincs annyiféle stílusa, illetve akkora fejlődési potenciálja, mint például a szintén hatalmas sikereket elért Chardonnay fajtának, de talán éppen egyértelműsége, letisztultsága és egyszerűsége adja báját és értékét, illetve keltette fel világszerte a borkedvelők érdeklődését.

Francia bekezdés

A fajta Franciaországból indult világhódító útjára, és ma is ott találhatók – Új-Zéland, illetve egy-két fontosabb Sauvignon Blanc termelő ország (Dél-Afrika, Kalifornia, Chile) mellett – a legjelentősebb ültetvények. Kifejezetten jól érzi magát a Loire két oldalának hűvösében, Sancerre és Pouilly-Fumé vidékén, ahol gondosan őrzik a Sauvignon Blanc készítésének évszázados hagyományait és a borok egyedi stílusát. Letisztult, klasszikus és elegáns borok születnek itt, melyekben a magas savtartalom mellett nincs harsogó és erőltetett tropikus gyümölcstobzódás, egyszerűen és harmonikusan jelentkezik a vegetális aroma, időnként némi diszkrét ásványossággal, vagy izgalmas füstös jeggyel kiegészülve.
A másik francia borvidéken, Bordeaux-ban nem hagyják csak úgy magára a fajtát, házasítva kerül palackba, méghozzá Semillon hozzáadásával. Az egyedülállóként ugyan gyümölcsös, de fáradékony, érlelésre alkalmatlan Sauvignon Blanc-ba a frigy során a Semillon belead némi testet és lelket is (előbújnak, erősödnek a citrusos-gyümölcsös aromák, frissülnek a savak).
A Sauvignon Blanc magas savtartalma édes borok készítése során is hasznos, így például a szintén franciaországi Sauternes-ben Semillon-nal házasítva születnek édes borok, melyekben a Sauvignon Blanc élénk sava megfelelően ellensúlyozza a magas maradékcukrot.

Mint a vulkán… - Új-zélandi kitörés

A Sauvignon Blanc igazi felemelkedése Új-Zéland legnagyobb és legelismertebb borvidékén, Marlborough régióban következett be. Az első ígéretes új-zélandi Sauvignon Blanc-ok a hetvenes évek végén kerültek piacra, és mindössze három évtizeddel később, 2009-ben, már a teljes, 285.000 tonnás új-zélandi szőlőtermés 62%-át ez a fajta tette ki. Elterjedését mi sem szemlélteti jobban, mint a termőterületek ugrásszerű növekedése: míg 2003-ban 4.516 hektáron termett Sauvignon Blanc Új-Zélandon, ez a mennyiség az idei évben már 16.910 hektárra növekedett.
Az itt készített borok nagy része a hűvös klímának köszönhetően magas savtartalommal, intenzív, vegetális aromákkal rendelkezik, melyekbe már keveredik némi trópusi gyümölcs, illetve érett barack, alma, és körte is. Az érettebb gyümölcsaromák a két alkalommal történő szüret során leszedett alapanyagnak köszönhetően kerülnek palackba: a korábbi szüretből élénk, üde savakat, valamint vegetális-herbális aromákat, a későbbi szüretből pedig markánsabb gyümölcsízeket nyernek a borászok.

Hazai tájakon

A fajta állami elismerésére Magyarországon 1982-ben került sor, telepítése is ekkor kezdődött meg. Leginkább a meszes, löszös talajokon érzi jól magát, és a hűvösebb klímát kedveli, ezért elsősorban az Etyek-Budai, illetve az Neszmélyi borvidéken találkozhatunk igazán szép Sauvignon Blanc borokkal. Néhány, Balaton melletti melegebb termőhelyen is figyelemreméltó tételek születnek, de a fajtát Tokaj-hegyalja és Somló kivételével valamennyi borvidékünkön termesztik, összesen kb. 560 hektáron.
Hazánkban bora leginkább „fajtatisztán” kerül palackba, általában reduktív száraz fehérborként. Néhány borász tölgyfahordós erjesztést, illetve érlelést is alkalmaz, akár igazi kézműves remekekkel, elegáns, egyedi stílusú Sauvignon Blanc-okkal is találkozhatunk, melyek nem a tipikus, kifejezetten vegetális vonalat képviselik, hanem változatosabb és gazdagabb aromavilággal rendelkeznek, de túl hosszú eltarthatóság így sem várható el a fajtától.

Érik a szőlő, hajlik a vessző…

… már ha a szőlőmunkát végző különös figyelemmel jár el, ugyanis előfordulhat, hogy a növény olyannyira vágyik a növekedésre, hogy ebbéli igyekezetében „elfelejti” tisztességesen megérlelni gyümölcsét, és csak gazdag lombozatát gyarapítja. Kifejezetten zöldmunka-igényes tehát a fajta, mindemellett fekvésre és kitettségre is kényes, nem mindenhol ereszt szívesen gyökeret. Talajban nem válogatós, de szereti, ha mésztartalmú, lazább talajú területeken lakhat. Ha már megtalálta a helyét, tőkéje erős növekedésű, levele kerekded, ötkaréjú. Fürtjei kicsik és tömöttek, bogyói gömbölydedek, zöldessárgák, lédúsak. Mérsékelten tűri a fagyot, a szárazsággal és a rothadással szemben azonban ellenálló. Szeptember közepén érik, a borászok azonban e fajta tekintetében is elsősorban a megfelelő érettségi állapotra figyelnek, vagyis előfordul, hogy a savak megőrzése érdekében időnként még teljes érése előtt leszüretelik.

Sava–bor(s)a

Bora leginkább könnyű, intenzív illatú, zamatos, friss, ropogós és élénk savvilágú. A klasszikus, karcsú és törékeny Sauvignon Blanc jellegzetes aromája az egres, a bodza, a vágott fű, a széna, illetve a csalán, zöldgyümölcsös, citrusos aromákkal kiegészülve. A testesebb – tölgyben érlelt változatok - már seprős, lágy, vajas-krémes aromákkal is rendelkeznek, ezáltal kevésbé harsányak. Melegebb éghajlaton elveszíti a fajta növényes-gyógynövényes, valamint zöldgyümölcsös jellegét és üde savasságát. Ekkor a kevésbé intenzív vegetális jegyek mellett esetleg mazsola, fehérbors, méz, nyári körte, nektarin, trópusi gyümölcsök jelentkezhetnek. Általában zöldesarany, illetve szalmasárga szín jellemzi, halványzöldes reflexekkel. Palackban jól fejlődik, de túl hosszú érlelésre alkalmatlan, fiatalon fogyasztandó.

Ételed az élete

A Sauvignon Blanc-ról sokan azt gondolják, hogy mivel túlzottan karakteres ízvilágú bor, nehéz ételpárt választani hozzá. Holott pontosan az ellenkezője igaz: hosszú azon ételek sora, amelyek még inkább felpezsdítik, életre keltik, kiemelik jellegzetes aromáit.

A Sauvignon Blanc „spárgaborként” él a köztudatban, és tény, hogy remek kísérője ennek a zöldségnek, de kár lenne ennyire beskatulyázni. Ha mégis egyszerűsíteni akarjuk a dolgokat, szinte minden jöhet, ami zöld és/vagy fehér. Tehát válogatás nélkül a vegetáriánus ételek, a friss kecskesajtok, a zöldség-krémlevesek, főzelékek (brokkoli, spárga, zöldborsó), a tengeri halak, rákok, kagylók, és egyéb herkentyűk, a natúr sütéssel, vagy friss zöldfűszerekkel (pl. rozmaring) elkészített szárnyasok, a mentával, kaporral, kakukkfűvel pikánsra kevert szószok, a spenótos vagy pestós penne, a saláták végtelen sora, de még desszertek is, mint például a bodzaöntettel bőkezűen meglocsolt citromsorbet.

Egyszerűség, gyorsaság, könnyen érthetőség, azonnali élvezhetőség - kár tagadni, a bordivatban is - már ha létezik ilyen egyáltalán – sajnos egyre inkább ezek a szempontok az irányadók, és a Sauvignon Blanc hirtelen jött sikeréhez talán ez is hozzájárult. De mindig vannak, akik szembemennek a divattal, még e fajta kapcsán is, mert ahogy azt Légli Ottó balatonboglári borász fahordóban erjedt és érlelt Sauvignon Blanc tételével kapcsolatban megfogalmazta: "Ez a bor nem első blikkre akar hódítani, hanem összbenyomásra." A mai divattal ellentétben tehát mindig hagyjunk időt és energiát a részletek kibontakozására és felfedezésére, tudjunk – és merjünk is – alaposan megismerni.

Fotók és teljes cikk a Borászportál online bormagazinban is.

Kéknyelű – Az igényességre tanító szőlőfajta

A Kéknyelű a Badacsonyi borvidék bora, melyet leginkább helyben érdemes megismerni, ha lehet, a hegy valamelyik bazalttömbjéről lábat lógatva, vagy valamelyik hűvös szőlőlugasban és/vagy pincében kortyolgatva. Megismeréséhez ugyanis idő kell, nem csak azért, mert első alkalommal egyedisége miatt szokatlan és megkapó impressziók érik a kóstolót, hanem mert biztosak lehetünk benne, hogy hosszabb gondolkodásra és beszélgetésre sarkall majd minket az élmény.

Badacsonyi szőlősorok - Fotó: Nyulasi Gábriel

 

Rejtélyes magánélete

Mint minden szőlőfajtának, a Kéknyelűnek is megvan a maga kis titka. Mivel csak női virágzatot hoz, termékenyülése bizonytalan, a többi hímnős szőlőfajtával ellentétben porzószőlő telepítését igényli, önmagában képtelen szaporodni. Hogy a beporzás a szél csendes asszisztálásával mégis megtörténjen, a Kéknyelű tőkék mellé más fajtákat, főképp Budai zöldet, vagy Rózsakő fajtát – a Kéknyelű és a Budai keresztezésével előállított hibridet - telepítenek. E nemes feladat, azaz a Kéknyelű beporzásának elvégzésén túl, mindkét porzó szőlőfajta önálló borként is megjelenik egyre több pincészet kínálatában.

Kéknyelű - Fotó: Nyulasi Gábriel

 Úri muri

A régi időkben a Kéknyelű termesztését nehézkessége miatt a helyiek úri passziónak tartották, kevesen vágtak bele a vele való kitartó foglalatoskodásba. Ráakasztották az „úri szőlő” gúnynevet is, mivel a fajta olyan keveset és változóan termett, hogy a parasztok nem tarthatták érdemesnek a termesztésre, sokkal inkább olyan fajtákkal kellett foglalkozniuk, amelyekből megbízhatóan sokat tudtak szüretelni. Ma sem találkozhatunk vele úton-útfélen, mindössze 30 hektáron terem. Kizárólag vulkáni talajon érzi jól magát, az egész világon csak a Badacsonyi borvidéken lelhető fel. Nemes fajta, mivel nem terhelhető, mennyiségre nem kényszeríthető, kizárólag csak minőséget produkál.  

Badacsony - Fotó: Nyulasi Gábriel

 Gyökerei

Őshonos magyar fajtának, hungarikumnak tekintjük, bár rejtélyességgel származás terén sem fukarkodik. Egyes kutatások szerint a Kéknyelű megegyezik az Észak-Itáliában honos Piccolit fajtával, de jelenléte a Kárpát-medencében évszázadokra tehető.
Fénykorát a XIX. században élte, a filoxéravész előtt az egyik legnépszerűbb fajta volt, a császári udvar is gyakran vásárolta a belőle készült borokat. A két világháború között rendszeresen szerepelt Kéknyelű a Gundel borlapján, és az 1939-es New York-i világkiállításon is borlapra tették. Az előző rendszer, vagyis a nagyüzemi idők tervszámai mellett - ahol nagy hozamokat, sok termést kellett produkálni - nem igazán számíthattak a Kéknyelűre, így folyamatosan háttérbe is szorult. 

Fotó: Nyulasi Gábriel

 Különleges ismertető jegyei

A Kéknyelű misztikuma a külcsín-belbecs kérdésében is megnyilvánul. A növény megjelenése (tőke, vesszőzet, levélzet) ősi, robosztus jellegű, erőt sugárzó, míg ezzel szemben fürtje közepes méretű, vállas, laza, ritkás, az átlag szőlőnél 1/3-dal könnyebb súlyú, vastag héjú, zöldes fehér, középnagy bogyókkal. Ezáltal a kisebb, koncentrált szemek kevés mennyiséget adnak, de éppen ennek köszönhetően magas minőséget biztosítanak. Levélnyele kékes, kékes-vörös árnyalatú, innen eredeztethető a fajta elnevezése is. Késői érésű, október elején-közepén szüretelhető. Nehéz természete – mely egyúttal különlegességét is emeli - nemcsak beporzásában, de fagyérzékenységében is megnyilvánul, ráadásul a művelésmódok terén is válogatós, nehezen kezelhető. Nem kedveli a kordonos művelést, leginkább a talaj közelében érzi jól magát. Talán a bakművelésnek örülne leginkább, amely a filoxéravész előtt jellemezte a Badacsonyi borvidéket.

Fotó: Nyulasi Gábriel

Egyedi zamatok

Bora általában nagyon karakteres, különleges zamatú, tüzes. Ez nem meglepő, hiszen a Badacsonyi borvidék jellegzetesen testes, magas extrakt-, alkohol- és savtartalmú, hosszan eltartható, nagy érési potenciállal rendelkező borairól híres, és e kritériumoknak a Kéknyelű tökéletesen megfelel. Kemény bornak tartják, alkoholban gazdag, sava markáns és határozott, ennek ellenére mégis finom szerkezetű. Nem nyílik meg egykettőre, ízeiben inkább visszafogott, kiteljesedéséhez több év szükséges, kifejezetten jót tesz neki a hosszú érlelés. Az almasav bontás és a mikro-oxidáció során nagy ívű savharmóniát produkál, a fahordós érlelés szépen kerekíti a bort. Illata határozott, de nem tolakodó, általában inkább vegetális, csupán néhány kedves, diszkrét illatú virágszálat nyújt át, nem harsog, nem hivalkodik, parfümöt sem használ. A vezető illatjegy többnyire – a termőhely adottságaiból fakadóan - az ásványosság, a mineralitás, melyet talán legszebben e fajta bora tár elénk. Ízeit nem bonyolítja, semmi blikkfangos tendencia, inkább egyediségre törekszik, és ezt mesterien műveli. Fanyarsága mellett citrusosság, zöldfűszeresség jellemzi, természetesen a vezető jeggyel, azaz a sós-minerális, vulkanikus „talaj ízzel” párosulva. Késői érésben szüretelve törökmézes, méhviaszos, diós zamatokat produkál, ekkor is megtartva az eleven és kifinomult savakat.   

Étel párjai

Ritkasága, kuriózum jellege ellenére mégsem kizárólag ünnepi étkezésekhez ajánlható ez a tartalmas bor. Származási helye eleve adja, hogy halételekhez társítsuk, például egy szép szál egészben sütött balatoni fogashoz, de egy citrommal, fehérborssal, leheletnyi fokhagymával ízesített, vajon sütött halat is tehetünk mellé. A tenger gyümölcseihez és a kagylósalátához is remek társ. A Kéknyelű fűszeressége megengedi a kicsit markánsabb ízvilágú fűszernövényekkel gazdagított zöldsalátákat is. Az egészen fiatal Kéknyelűt friss sajtokkal, házi gomolyával, kecskesajttal fogyasszuk, kissé érettebb változatát harcsához, illetve keményebb juh- vagy kecskesajtokhoz társíthatjuk, de egy komolyabban érett Kéknyelűt csak önmagában kóstolva tisztelünk meg igazán.             

Változatok egy témára

A Kéknyelű – éppen egyediségének köszönhetően - nem igényel különösebb borászati eljárást, a szőlőt bogyózzák, zúzzák, majd préselik, koracél tartályban erjesztik, ezt követően legalább 6-8 hónapos hordós érlelés következik. Ma már reduktív technológiával készült változatai is jelen vannak a piacon, hiszen bora fiatalon is kellemes, de igazi élményt csak sok éves érlelés után nyújt. Jégbort is készítettek már a Kéknyelű fajtából, illetve késői szüretből is palackoznak. A fajta reneszánsza elsősorban Szeremley Huba, és az Első Magyar Borház nevéhez köthető, a pincészet az elmúlt években folyamatosan szép, évről-évre megbízhatóan jó minőségű tételekkel rukkolt elő, elsősorban ennek köszönhető, hogy a fajta egyre ismertebb, és egyre nagyobb iránta a kereslet. Kéknyelűt találhatunk még a Laposa, a Szászi, az Istvándy Pincészet, illetve a Nyári Pince repertoárjában is.

Badacsony bazaltútja - Fotó: Nyulasi Gábriel

A Kéknyelű egyedülállósága, rendkívülisége lényegesen nagyobb elismerést érdemelne, mint amelyet jelenleg kap. Nem túlzó sem az „egyedülálló”, sem a „rendkívüli” szó, hiszen igazán nemes fajta. Az egyetlen, melynek bora a nagy bor fogalmát tökéletesen kimeríti, hiszen minden egyes vonása, sajátsága ebbe a kategóriába sorolja. Gondoljunk csak arra, hogy a világon mindössze egyetlen borvidéken terem, annak termőhelyi jegyeit méltón, és talán a leghitelesebben képviseli és közvetíti. Mindemellett nővirágúsága, természetes úton létrejövő hozamkorlátozottsága, ezáltal képviselt magas minősége, rendkívül hosszú érési potenciálja, eltarthatósága jelentősen növeli értékét és presztízsét. A Badacsonyi borvidéket – valamint a nagy borokat - igazán érteni- és érezni vágyók tehát semmiképpen nem hagyhatják ki a Kéknyelű megismerését, hiszen ahogy Szeremley Huba egyik nyilatkozatában olvasható, az igényes bor előbb vagy utóbb a fogyasztót is igényesebbé teszi, anélkül, hogy észrevenné. Ez az igényesség pedig nemcsak a borral, hanem önmagával szemben is megnyilvánul, sőt a közvetlen vagy a közvetett környezetével szemben is.

Köszönet a fotókért Nyulasi Gábrielnek!
A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Királyleányka – Egy igazi nő a szőlőfajták között

A Királyleánykáról sokakban él az a tévhit, miszerint bora a női ízléshez áll közelebb. De talán inkább maga a fajta az, amely kissé „nőies” adottságokkal rendelkezik, hiszen mihelyst jól érzi magát, kifinomult illatözönnel jelentkezik, becézgető zamatokban bővelkedik, savai simulékonyak, azonban ha a körülmények nem megfelelőek számára, kíméletlenül durvává, zorddá, rideggé válik, és sajnos nem igazán szerethető. Ilyenkor talán jobb is magára hagyni, és inkább egy másik Királyleányka után nézni.

Egy szép fiatal fehérrel... - Fotó: Nyulasi Gábriel

Az erdélyi eredetű hagyományos magyar fehér borszőlőfajta – bár termesztése során megkülönböztetett figyelmet igényel – igencsak meghálálja, ha jó kezekbe kerül. Sok törődést kíván, de hízelgő virágillatával, szép zamataival, egyediségével sokak számára kedves bort eredményez. Házasításokban is szépen teljesít, különösen az illatos fajták számára ideális társ.

A gyökerek

Erdélyi eredetű hagyományos magyar szőlőfajta, mely a hungarikumok sorába tartozik. A Kövérszőlő és a Leányka spontán nászából, természetes kereszteződéséből jött létre. Elnevezésével kapcsolatban a Gyergyói-havasokból eredő Kis-Küküllő folyó vidékén található Magyarkirályfalva szájhagyománya őriz hitelesnek tűnő legendát. Eszerint a szabadságharc idején a kifályfalviak az egyháznak sem az esketésért, sem a keresztelésért nem tudtak fizetni. Gyermekáldás esetén tehát a papi szőlőbe ültetett szőlővenyigével fizették meg a papot és a kántort. Sok gyermek született, leginkább leányok. Az elültetett szőlőkből egy új fajta keletkezett, melyet a pap arra a névre akart keresztelni, akinek keresztelőjére anno a legtöbb venyigét ültették. Mivel azonban vita alakult ki a helyiek között e kérdés eldöntésében, a nagy veszekedést a pap azzal állította meg, hogy legyen mindenkinek igazsága, legyen a bor neve leányka. A legenda szerint tehát így született meg - a falu nevével kiegészítve - a Királyleányka elnevezés. A szőlőfajta szinonim nevei: Feteasca regale, Feteasca muscatnaia, Danosi.

A külcsín

Igencsak terhelhető fajta, de megfelelő odafigyeléssel, gondoskodással, terméskorlátozással amolyan bónuszképpen még lenyűgözőbb illatokat (petúnia, jázmin) produkál. A szárazságot kevésbé tűri, nagyon elkedvetlenedik tőle. Középkésői, szeptember végi érésű, jó hozamot ad, bőtermő, termésátlaga 10-14 t/ha. Fekvés és talaj szempontjából közepesen igényes, viszonylag fagytűrő, pára- és tápanyagigényes, de rothadásra hajlamos. Amolyan „önsorsrontó” fajta, előszeretettel növeszt sűrű lombot, mellyel beárnyékolja önmagát, ezért sok zöldmunkát igényel, hogy szépen kiteljesedjen. Közepes mennyiségű cukrot termel. Optimális időben történő szürettel, valamint a bor gondos kezelésével őrizhető meg igazán a fajtára jellemző gazdag illat- és zamatvilág. Tőkéje erős növekedésű, sűrű vesszőzetű. Levele nyitott vállöblű, kismértékben tagolt, fényes felületű, vastag szövetű. Fürtje közepes vagy kicsi, átlagtömege 100 g, kúpos, vállas, tömött és rövid. A bogyó gömbölyű, kicsi, átlagtömege 2 g, pontozott, alig hamvas, húsa puha, leves, olvadó. Íze közömbös, héja vékony, tartós.

A belbecs

Bora leginkább könnyű, kedves és gyümölcsös. Főbb jellemzője az üdeség, diszkrét muskotályos, intenzív szőlővirág illattal. A fajta zamatokban gazdag, harmonikus, elegáns borokat ad. Illat- és ízjegyekben megjelenhet még a tavaszi vadvirágos rét minden virága, a bodza, a sárgadinnye, az egres, a zöldalma és a zöld papaya, valamint a citrusok ízvilága is. Parfümösebb illat- és zamatvilágában jelen lehet a liliom, a viola, az akác és a vadrózsa, az édes hangulatú jegyek (méz, alma, körte), valamint a gyógyfüves aromák (menta, kamilla) is, utóízben akár némi kesernyével és gyömbérrel. Általában finom, selymes, mégis élénk, lendületes savtartalom jellemzi, hosszabb érlelésre is alkalmas.

Fotó: Nyulasi Gábriel

Hol találkozhatunk vele?

Erdélyben, és Románia más részein is nagy területen termesztik. A Lekence (Lechinta) vidéki és Küküllőmenti (Zsidvej) Királyleányka őshonos erdélyi szőlőfajta, melynek nagy alkalmazkodóképessége lehetővé tette, hogy Magyarországon, egész Románia területén és Ausztriában is sikeresen telepítsék.
Hazánkban 978 ha Királyleányka terem, nagyobb felületen az 1970-es években telepítették. Legnagyobb területen a Balatonboglári, a Kunsági, valamint a Mátraaljai borvidéken található meg, de elterjedt fajta az Egri, az Etyek-Budai, a Móri, a Mecsekaljai, az Ászár-Neszmélyi, valamint a Pannonhalma-Sokoróaljai borvidékeken is.

Mit főzzünk neki?

A Királyleányka kiválóan érvényesül könnyű, friss, nyers zöldsalátával, vagy csirkesalátával. Előételekhez is ideális, nem foghat ki rajta például egy lazactatár kapribogyóval, és aranybarnára pirított toast kenyérrel. Sajtokhoz is méltó társ lehet, amennyiben figyelembe vesszük a borászati technológiát és az érlelést. Az üde, friss változatok friss sajtokhoz illenek leginkább, ez esetben a bor nem lehet se túlzottan alkoholos, se túlzottan illatos, de élénk savakkal kell rendelkeznie. Egy több éves, hosszú érlelésű tételhez már bátran választható fehérpenészes sajt, sőt egy rózsaszínűre érlelt francia sajtfalatka is, akár kékszőlő kíséretében. Mindemellett remek halbor, a tenger gyümölcseivel is megtalálja a közös hangot, de a szárnyasokat is kedveli – ez utóbbiakat inkább natúrabb formájukban. Érdemes akár rafináltan fűszerezett zöldséges ételekhez is kipróbálni, de a bor felhasználásával egy krémes borlevest is előállíthatunk.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Királyleányka még „hígítva”, fröccs formájában is nagyszerű formáját hozza, finom és üdítő társ lehet forró nyári délutánokon.

Arcai

Korábban inkább asztali borként skatulyázták be, de ma már egyre többen próbálják kibontani a fajta egyedi karaktereit. Borfogyasztói körökben közkedvelt, sőt egyre népszerűbb étkezési és társasági bor. Leginkább reduktív technológia alkalmazásával készül, tartályos erjesztés és rövid érlelés után kerül piacra. Késői szüretben félédes változatok is készülnek, melyek más zamatvilággal rendelkeznek, mint száraz típusaik.
Házasításokban is szépen szerepel a fajta, előszeretettel használják kellemes neutrális ízvilága, és határozott savai miatt. Egy Muskotály és Királyleányka házasításban például harmonikusan egyesülhet a Muskotály intenzív, édeskés aromája a Királyleányka hódító frissességével, könnyedségével.

A fajta kimondottan alkalmas pezsgő gyártására is, mivel a fiatalos, illatos Királyleányka magas savtartalma mellett viszonylag alacsony alkoholtartalommal rendelkezik. A palackos erjesztés még jobban kiemeli tulajdonságait, és egy szokatlanul finoman pezsgő italt eredményez. A nagyon korai szüretelés, és az azt követő erjesztés után az etyeki Királyleányka a burgenlandi Golsban található pezsgőpincészetbe kerül, ahol az ismert pezsgőkészítési metódusok révén alakul finom, ibolyaillatú, könnyed itallá.

A Királyleányka tehát rendelkezik mindazon pozitív tulajdonsággal, mellyel akár sikeres exportcikké is válhatna. A nemzetközi piac már nem kíváncsi egy újabb, ismert fajta bevezetésére, figyelemfelkeltő lehetne tehát a Királyleányka megjelenése külföldön. Ennek azonban egyelőre nyelvi akadálya is van, hiszen egy külföldi számára a fajta nevének kiejtése szinte lehetetlen. Pedig nemcsak ezen szőlőfajta bora, de a neve is szép. Legalább nekünk szép…


A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Értelem és érzelem - Kóstoljunk Sztanyiszlavszkij módszerrel!

Hát ez meghibbant! - mondják most sokan. Lehet, hogy így van, de vállalom. Az igazság az, hogy a borkóstolás tényleg nem más, mint érzékelések sokasága. Azt írom, hogy nem más, nem azt, hogy nem lehet több. Lehet több annál (de még mennyire!), és itt jön a képbe Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij orosz színész, rendező és színházigazgató, a meglehetősen élénk képzelőerővel és kifinomult intuícióval megáldott fiatalember is. De állj, ne rohanjunk el azonnal az 1800-as évek Moszkvájába!

Borok esetében talán a két legfontosabb érzékelés a szaglás és az ízlelés. Amíg hangokat és képeket úgymond magunktól is fel tudunk idézni, szagokat és ízeket nem. Csak ahhoz van képességünk, hogy ezeket fel tudjuk ismerni, abban az esetben, ha ismét találkozunk velük, de magunkban újra előállítani őket – úgy, mint például arcok és események emlékképeit, vagy egy koncert hangjait - képtelenek vagyunk. Hiába tudjuk, milyen illatú a málna, ha éppen nem málnát (vagy egy jó rosét! Hmm!) ízlelgetünk egy nyári délutánon vigyorogva a kerti függőágyban, nem fogjuk érezni a málna illatát. De sajnos az ízét sem. Ezzel ellentétben a felidézett képeket „látjuk”, a hangokat pedig „halljuk”. Ezért illékony emlékkép az íz és az illat, de a helyzet azért nem teljesen reménytelen.

Borozáshoz kapcsolódó kedvenc anekdotám az, amikor egy borelemzés alkalmával valaki pohárba dugta az orrát, majd azt mondta, a gyermekkori iskolai bőrtolltartójának illatát érzi benne. De magam is szembesültem már hasonló élménnyel, amikor egy, a spanyol Rioja borvidékről származó Tempranillo-t kóstoltam. Azonnal a történelemtanárom finom dohányillattal átitatott zakója jutott róla eszembe. Szerettem is a történelmet…

Az illatok és ízek érzékelése tehát úgy röpít vissza bennünket a múltba, mint egy valóságos időgép. Borok esetében sincs ez másképpen. De mi lehet még azon a felismerésen túl, hogy ez alma, vagy éppen cseresznye? Hát a hozzá fűződő emlék. Ami meg kinek nincs? Nekem cseresznye esetében éppenséggel mindig anyukám jut eszembe, meg a hatalmas cseresznyefa hátul a régi szülői ház kertjében. Meg egy gyermekkori augusztusi délután, amikor csak úgy feketéllett a fa a duzzadt, édes, sötét bordó húsú és levű cseresznyéktől. Naplementéig szedtük, és rengeteget nevettünk. A lekvárra már nem emlékszem, ami belőle készült, mert most nem tudom felidézni (na ugye). Majd ha érzem egy borban, akkor tudni fogom, hogy igen, ez volt az. Mert olyan cseresznyelekvárt azóta sem ettem… egyikben sem volt benne a sok nevetés és az az augusztusi délután sem.

De Sztanyiszlavszkij, pontosabban rendezői módszerének tanulmányozása indította el bennem e téma körüljárását (persze lehetne járni még nagyobb körben, és érdemes is lenne). Az említett módszer megköveteli a színésztől, hogy egy szerep megformálása során leginkább az érzelmi memóriájára támaszkodjék, vagyis idézze fel, és élje is át az adott szituációhoz, vagy személyhez fűződő múltbeli érzelmeit és élményeit. Így a szerep már nem puszta ábrázolás lesz, hanem a valóság. Na jó, de most akkor mi van a borokkal? Igen, elnézést. Borok esetében sem ártana – szerintem – néha eljutnunk eddig a pontig. Egyrészt adott egy illat, és egy íz, amely valamire emlékeztet minket. Lehet, hogy nem is ott kellene kezdenünk, hogy konkrétan mi is az az illat, vagy íz? Nem lehet, hogy néha jó lenne csak úgy hagyni, hogy eszünkbe jusson egy adott pillanat, helyszín, személy vagy szituáció? Lehet, hogy máris beugrana, hogy igen, na ez lekvárnak szedett cseresznye… vagy zakózsebben hordott dohány… vagy tengerparti sós pára… vagy decemberben nyíló ibolya… vagy kinek mi. És persze ki. Én mindenesetre kipróbálom! A lekvár miatt biztosan. Mert az nagyon hiányzik...

(A fotókat Nyulasi Gábriel készítette. Forrás: http://www.magyarborkulturaert.hu/)