Újra vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Pannon Borrégió kötet

A napokban tértünk haza a májusi esőben fürdőző Szegedről, és annak XIX. Borfesztiváljáról. Hoztunk magunkkal jócskán élményeket, emlékeket, új ismeretségeket, és egy könyvet. A Meglelé borát borútikönyv sorozat legújabb kötete is ott lapult a bőröndünkben. A Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató darabban ugyanis nagy örömömre újra megjelent egy dolgozatom, ez alkalommal a vállpirító, időnként tenger illatú - bizony! - izgő-mozgó, zsongó-bongó Villányról. Ezúttal olyan vendégszerzők szereplenek a könyvben, mint Ercsey Dániel borászati író, a Borigo szerkesztője, Győrffy Zoltán a Pécsi Borozó főszerkesztője, Tompa Imre borászati újságíró, szerkesztő, és jómagam.

Az ezt megelőző második kötet tiszteletpéldányát idén januárban vehettem át Szekszárdon: az Eger Borrégiót bemutató részben Megérkezni címmel publikáltam. 

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a legutóbbi kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit. 

Szerelem Villányban

Fotók: Wawrzsák László

Délen vagyunk, érezhetően nagyon délen. Pirulnak a vállak, és az arcok. Mindenki mezítláb, talpamat a terasz hűvös terrakotta kövéhez szorítom. Visszagondolok… Délben még hűsítő Balaton, fokhagymás lángos és almás palacsinta, aztán indulás délnek, Villányba. Nem ismertem őt eddig igazán. Csak egyszer csókolt meg futólag. Kis nyári románc volt, sok-sok évvel ezelőtt. Aztán elfelejtett, elfelejtettem. Sokáig nem találtunk újra egymásra.

Pedig már akkor szerelmes lettem belé. Feküdtem egy karcsú, fiatal, rózsaszínen és buján virágzó, vadul illatozó barackfa alatt, melyet körüldongtak a méhek, a vékony nyári blúzom alá pedig pimaszul bujkáltak be egy kis csiklandozásra a fűszálak. Titkon, hogy ne vegye észre, egyre mélyebben és hosszabban szívtam be Villány nyár-illatát. Furcsa, mert nincsenek ott tengerpartok, mégis éreztem a sós párát. Talán a déli szél kapta fel valahol messze, lopta el egy felforrósodott plázsról, és tette le ide, a szőlősorok közé. Vidámak tőle a fürtök, bogyóik majd kicsattannak. Mintha valami különös életöröm is érkezne ide a forró széllel. A hordókból is kikacag a bor, és valahogy mindenki szeme sarkába mókás szarkalábat skiccel a nevetés.

Most újra Villány. Elbújt a nappali hőség, kockás plédekbe csavarva ülünk kint az éjszakában. A Villányi pincesort már végigjártuk, mégis újra és újra hömpölygő, életigenlő vörösökre vágyunk, vagy éppen fehérekre, melyek olyan buják és gömbölydedek, mint a Szársomlyó legendabeli Harkája. Füst száll át a faszén parazsának fényén. Még egy kis csocsózás, és álomra hajtjuk fejünket. Úgy alszunk, mint a tej. Másnap kakaskukorékolós reggel, már korán forróság. Bicajra pattanunk, és kitekerünk Palkonyára. Békakuruttyolós kis tavak, álmosan, lágyan hajladozó sásosok, színesen integető májusfák a tájban. Fűben heverészés, kútból jéghideg, kristálytiszta víz, a villánykövesdi pincesor leghűvösebb pincéjében rozéfröccs. Életelixír a javából. Szellőjárta teraszra és szőlősorok közé vágyunk, úgyhogy irány Kisharsány. Megérkezve teli piknikkosárral kezdünk a Fekete-hegyen. Sonka, sajt, roppanós zsenge zöldségek, medvehagymás kenegetős, friss kenyér és egy hűs rizling. Színes gyíkok szaladgálnak a köveken, néhány zajos röptű lódarázs húz el a fejünk felett, a hangyák kitartóan menetelnek a fűben. Minden mozgásban van, él, zümmög, zsong.

Aztán a cukorsüveg Szársomlyó dűlőit bicajozzuk körbe. A különös hangulatú Ördögárok, majd a Konkoly, a Fekete-hegy, a Várerdő. Valahová könnyebb feltekerni, valahová nem is sikerül. Ahogy az életben… Néhány dűlőt szépen átjár a szél, néhányban levegő sem rezzen, csak a tájkép remeg meg időnként a hőségben. Megkerüljük a hegyet, a Kopár dűlő felé indulunk vissza. A türkizkék égen siklóernyősöket ringat a szél. A kora délutáni kakaspörkölt, majd némi szieszta után magunk mögött hagyjuk az ördögszántotta hegyet. Hazafelé a Mecsek terít fölénk árnyékot, majd a somogyi dimbek-dombok tücskei ciripelnek be időnként az autó ablakán.      

Hogy ez a szerelem első látásra szerelem volt-e? Nem is tudom. Ez az „első látásra” dolog mindig nehéz. Hiszen először csak belenézünk a másik szemébe, és a gyomrunkban érezzük, hogy ez most más, hogy ezek a szemek valahogy máshogy néznek, hogy ezeknek a szemeknek a tükrében mindent látunk. Meg sem kell szólalni. Aztán furcsa, de az első találkozás után keserédes lesz a másik hiánya. Sajog a lelkünk, de mégis mosolygunk. Semmire sem tudunk figyelni, egyetlen film pereg csak bennünk: ahogy átölel. Akár az előnyári déli szél. Ezt a pillanatot kell őrizni, amíg csak lehet, mert csak ide érdemes visszatérni, valahányszor célt veszítünk. Villány tudja ezt. Történjék bármi, magához húz és gyengéden átkarol. Piruljanak hát a vállak és az arcok. Újra és újra…

2013. február 25.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz blog gazdája)

(Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Pannon Borrégiót bemutató kötetében jelent meg)

- További bortárcáim a Borgőzben... -

 

Vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Eger Borrégió kötet

Egy nagyon kedves invitálásnak tehettem eleget, amikor is vendégszerzőként szerepelhettem egy borútikönyvben. Meglelé borát címmel ugyanis egy kis könyvkiadó gondozásában jelenik meg az a hét részből álló borútikönyv sorozat, amely hazánk hét borrégióját hivatott bemutatni. Első része, a Duna Borrégiót bemutató darab tavaly nyáron látott napvilágot, a második kötet tiszteletpéldányát pedig nemrégiben vehettem át Szekszárdon.

Az Eger Borrégiót bemutató részben ugyanis Megérkezni címmel publikáltam, olyan szerzők társaságában, mint Kőrizs Imre költő, klasszika-filológus, borszakíró, Árvay János az Év bortermelője 2003-ban, Ercsey Dániel a Borigo főszerkesztője, valamint Tompa Imre borászati újságíró, a Borigo főmunkatársa. Egyúttal nagyon kedves meghívást kaptam a Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató részben egy újabb dolgozat megírására is.

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit.

Megérkezni

Nem elég folyton úton lenni, néha meg is kell érkezni. Átkelni a nagy folyón, bemerészkedni a Duna és a Tisza ölelésébe. Nézni, ahogy az égi zsinórpadlásra felhúzzák a tájból a hegyeket, és elsimul minden. Lépésről lépésre kell felfedezni a vidéket, az embereket, és majd csak velük együtt, általuk a borokat.

Az első ilyen megérkezésem Monor volt. Az Alföldbe simuló Strázsa-hegyen találkoztam először az ott élő emberek szívósságával, továbblépni akarásával. Nem egyfajta makacs, izgága kitörési szándék él bennük, hanem inkább annak a vándornak a mozdulatai, aki viszi magával a már megjárt út értékeit és tapasztalatait. Fűszálat rágcsáltam, és a pincegádornak támasztottam a hátamat. Ökörnyál ragadt a hajamba, fátyolként lebegett a meleg őszi szélben. A pohárban Karát csillant, aranyló sárgája megsokszorozta a bágyadt napsütést.

Ezek a tájak üzennek. Néha nyomasztóan nehezedik rájuk a múlt, pincéik mélyén hol balsorsos idők dohos lenyomatait, hol borhamisítási botrányok sokáig megbélyegző sebeit takargatva kicsit szégyellősen. Még sincs bennük sértettség, vagy fájdalom, nem keseregnek a múltba révedve. Minden mozdulatukban ott van a hit, minden apró részlet utat mutat. A kis monori szőlőhegy is él. Akárcsak Csuzi bácsi ezer pirosló almafája, KétSzabóék széles szájjal mosolygó kemencéje, Lukácsyék „pinyője”, amelynek tornácán a tejfelszőke Peti majszolgat baracklekváros piskótatekercset, miközben bemutatja zöld-sárga cicáját és kedvenc bogarát.

Aztán tovább utaztam a Duna-mentén. Szigetcsép, csikorgó januári hideg, csattogó ráckevei HÉV, majd halkan puffanó hógolyók, metsző, jeges levegő, és Hóhercegnő kinyíló csillámporos szelencéje. Az itteni megérkezésemet Éva szelíd mosolya és tiszta borai köszöntötték. Finom, nőies, apró rezdülések, tervek és célok, amelyek nem a pillanatnak élő fellángolások, hanem régóta álmodott álmok, komoly szándékok. Áttörte a januári jégpáncélt a ropogós rozé. Szigetszentmártont egy forró dunai halászlé és egy túrós csusza után hagytam el. Biztosan nem örökre.

Északi megérkezésemkor a Mátra messzire elérő fagyos lehelete aludttejes ködöt borított a tájra. Fázott a lábam, és bárhogy kanyarítottam a sálamat, a nyirkos hideg mindenhová befészkelte magát. Menekvést csak a több száz éves egykori postakocsi állomás, a duruzsolósra fűtött Kisbagi csárda jelentett. Meg a birsalmapálinka. Melengető biztonságérzetet pedig az a tudat adott, hogy itt él és dolgozik Szőke Matyi bácsi, és a fiatalok, Szecskő, Losonci és Karner. Kissé délebbre indultam tovább. Kunság, Soltvadkert. Frittmann János szőlőjében homokot hordott a dühödt szél, a lehető legkisebbre húztam össze magam. Félig eltakarva szememet, hunyorogva néztem fel rá. A Kunság nagy embere szálfaegyenesen állt, és az üvöltő szelet megzabolázva lelkesen magyarázta a takarás és fedés jelentőségét a téli fagyra hajlamos vidéken.

A nagy utazás Hajóson ért véget. Az alvó déli kisváros, a lehunyt szemű, egymás vállára dőlve pihenő pincéivel, és a fejükre koppintó diófákkal. Minden pince előtt ránk biccentett a sváb rend- és vendégszeretet. Hazafelé tartva Dunakömlőd, halászcsárda. Kecsegepörkölt, pontytej rántva, fehérkadarka. Elgondolkodtam… Azon, hogy nincs olyan, hogy semmi, és olyan sincs, hogy minden. Hogy csak a kettő közötti világ van, a valami, de ez a valami is csak akkor, ha igazán látni akarjuk. Ehhez pedig nem elég folyton úton lenni. Néha meg is kell érkezni.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz tulajdonosa és publicistája)

Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Eger Borrégiót bemutató kötetében jelent meg.

   - További bortárcáim a Borgőzben... -

Ébredések - A hajósi pincefaluban jártunk

Ez a történet még ősz elején kezdődött. Egy születésnap, pontosabban annak megünneplése vitt minket a Hajós-Bajai borvidékre az idei szeptembervégen. Hogy magamtól, saját elhatározásból, érdeklődésből, kíváncsiságból mikor kerekedtem volna fel arrafelé, őszintén bevallom, számomra is rejtély, de a szülinap miatt mindenképpen nekivágtunk az oda-vissza hatszáz kilométernek. Mert hát kimondva, kimondatlanul, valahogy úgy van ez, hogy Hajósra „csak úgy” nem indul el az ember. Pedig az eddig szunyókáló, valaha szebb és boldogabb napokat látott déli pincefalu ébredezik, a pincék álmosan nyitogatják szemüket, és bár szép lassan, de a fény felé fordítják arcukat.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

 

Huszonnégy girbegurba utca ezerkétszáz összekapaszkodó pincével, hatalmas, méltóságteljes diófákkal, meredek löszfalakkal, mélyben kacskaringózó szakadékokkal. Egy mesekönyv lapjaira illő falu, ahol csak a bor lakik, és amelynek utcácskáin legtöbbször néhány hajósi fiatal vezeti lelkesen az odalátogatókat, miközben a pincék előtt kvaterkázó „öregek” vidáman üdvözlik őket. A zsigerekben érezhető itt az élet rendje, az apáról-fiúra szálló történetek a pincék mélyén várják békésen, hogy visszatérjen a legnagyobb fiú, és elfordítsa a kulcsot a rozsdás lakaton. Mintha Hajós soha nem küzdött volna a túlélésért, inkább csendesen és szerényen téve a dolgát várt, bízva abban, hogy úgyis eljön az ő ideje.

Nagyjából két generáció óta várja azt a pillanatot, amikor szőlői újra úgy teremhetnek, és hordói újra úgy telhetnek csordultig, ahogy az a pincefalu több száz éves múltjához méltó. A hajósi borok nem kaphatók nagy áruházláncok polcain. A gazdák itt leginkább egy hektárnál kevesebb szőlőültetvényt gondoznak, és szinte csak a család számára készítenek bort, az ezen felül többletként megtermett szőlőt értékesítik csupán, ahogy tették azt régen, több évszázadon át. A pincék méretéből adódóan itt bizony soha nem lesz tömegtermelés, a tradíciók emiatt – már csak egyfajta kényszerűségből is – biztosan mindig tovább élnek, viszont a képzeletbeli mutató már a minőségre törekvés hosszú óráinak első másodpercére állt.

Hajósi szőlők

Születésnapozó csapatunkat ezen a délutánon-estén Huber János kalauzolja végig. Miközben a szeptemberi nyárban egyik pincétől a másikig sétálunk, hét pince összefogásáról, vagyis a Vintegro Pinceszövetségről mesél. Valamennyien rendkívül fiatalok, és évekkel ezelőtt kezdtek bele a borkészítésbe szüleik, nagyszüleik nyomdokán haladva. Eleinte csak saját maguk iszogatták ezeket a borokat, majd egy ilyen baráti borozgatás alkalmával kezdtek terveket szövögetni arról, mi lenne, ha a hajósi pincefalu utcáit újra megtöltenék kirándulni, borozni vágyó vendégekkel? Sétálva a szunyókáló pincék között nem kis feladatot vállaltak magukra, de érezhetően igazán komoly az elhatározásuk. Palackozni kezdték boraikat, ténylegesen – tapasztalatom szerint valóban nem csak reklámszagú közhelyként - összefogtak, pincéket újítanak fel, fogadják a vendégeket, pincefalu-túrákat szerveznek, marketinggel foglalkoznak, borbemutatókat tartanak. János vidám természete, folyton mosolygó szeme üzeni leginkább a nagyvilágnak, hogy elérkezett a hajósi ébredés ideje.

Oszvald borok 2011-ből - 8460 küvé, Cserszegi Fűszeres, Kékfrankos

Közben megérkezünk az első pincéhez, a Vintegro abszolút újoncához, Oszvald Andráshoz. Alig kezdett bele 2011-ben a borászkodásba, 8460 nevű küvéje máris elnyerte a helyi borbírák tetszését. Az egyre inkább augusztus derekát idéző melegben a pince árnyékába húzódunk, időnként halkan puffan a fáról egy-egy méretes dió. Borozgatunk kötetlenül, nem szakmázva, hanem csak úgy. Átugrunk még egy kis pincenézőbe a szemközti utcába, ahol egy több száz éves pince felújítási munkáiba avatnak be minket a fiúk. Talán nem tűnik nagy dolognak, ott állva mégis úgy érzem, a hűvös falak között olyan helyeken és időkben járhatunk, amely nem mindenkinek adatik meg. 

Umenhoffer Zsoltnál

    

Tovább sétálunk, majd a szintén Vintegro-s Umenhoffer Zsolthoz érkezünk a Kadar utcai pincébe. Takaros porta, terített asztalok, és a világ legjobb sós házisütije mindenféle finom magvakkal, frissen, melegen. Zsolt annyira fiatal, hogy inkább nézném elsőéves gimis srácnak, mint borkészítéssel foglalatoskodó felnőttnek. Márpedig a csalafinta látszat ellenére az utóbbi igaz. Kedvesen és szerényen beszél a borról, a borkészítésről, az elképzeléseiről, de mindvégig komoly alázattal, elkötelezettséggel. Bevallom, Zsolt stílusa, gondolatai, és mentalitása állt hozzám ezen a rövid pincetúrán a legközelebb. Boraiban ugyanez a korán felnőtté válással mindig együtt járó komolyság csillan vissza. Merlot-ja például már nem csak pislákoló lehetőségeket, tétova útkereséseket mutat, Zsolt bizony határozottan úton van. Még ha az elején is, hiszen csupán 2009 óta borászkodik.

Huber Jánosnál

A készülődő este aztán az utolsó pincébe terel minket, egész napos kísérőnkhöz, Huber Jánoshoz. Itt üljük a születésnapot is. Jánosék gyönyörűen felújított pincéje előtt rotyog a vacsoránk a bográcsban. Csülökpörkölt, főtt krumpli, házi savanyúság, majd pezsgőtorta, ajándékozás, kívánság és gyertyaelfújás… De előtte a pincelátogatás. Makulátlan rend és tisztaság a pincében, pedáns rendben a palackok is, köztük például a Mínusz Négy küvé. Nem, nincs jegyzet, születésnapoztam én is. Csak azt tudom, hogy János pincéjét elnézve és borait kóstolva érdemes lesz a hajósi hírekre figyelni a jövőben. 

       

Apropó, hajósi hírek. A Vintegro és a pincefalu most adventre készül. Ahogy ők fogalmaznak, szokatlan adventre. A hét fiatal borász ugyanis először költözteti be a karácsonyt a pincefaluba, a présházak ablakában gyertyák világítanak majd, az utcákat és tereket pedig sült gesztenye, kürtös kalács illata járja be. A gyerekeket aszalt gyümölccsel, meleg teával és karácsonyi punccsal várják, a felnőtteket pedig a borászok kínálják majd boraikkal. Az adventi Nyitott Pince Napokon (december 8-9, és december 15-16.) 14-től 19 óráig látogathatunk meg negyven (!) pincét, ingyenes (!) borkóstoló keretében. A présházakban helyi kézművesek és termelők is kínálják majd portékáikat, tehát szép és míves karácsonyi ajándékokkal térhetünk haza Hajósról. 

Hamarosan beköltözik a karácsony...

Az alvó pincefaluban aztán mi is álomra hajtjuk fejünket egy pince feletti apartmanban, amely egyébként szintén a hely sajátossága, hiszen rengeteg ilyen, a présházak felső szintjén kialakított, pince feletti szálláshely áll a fáradt borturisták rendelkezésére. Miközben egyre halkul a külvilág, arra gondolok, mennyire fontos, hogy megtanuljuk szeretni nemcsak a jó bort, hanem a borhoz kötődő kultúrát és tradíciókat is. Fontos, hogy többször, sokszor, ahányszor csak lehet, menjünk el oda, ahol gyökereivel kapaszkodva örök hűséget esküszik a szőlő a termőhelynek, oda, ahol kiforr a bor, majd csendben komolyodik tovább. Ahhoz, hogy a fenti gondolatok mennyire nemcsak Hajósról szólnak, hanem önmagunkról is, feltétlenül Alkonyi Lászlót idézném: „Általában csak annyi hiányzik, hogy együtt mozduljanak az emberek, hogy egyet mondjanak, egyre gondoljanak. Általában a „csak” a legnehezebb. Talán, mert összeszűkült a közös nyelv, és elfogyott a közös cselekvés tere. Éppen ezért kellenek a közös alkalmak: a borért, a közösségért – végeredményben önmagunkért. Legjobb, ha egy koccintással kezdjük.”

- Teljes képgaléria a Borgőz facebook oldalán - 

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita