Újra vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Pannon Borrégió kötet

A napokban tértünk haza a májusi esőben fürdőző Szegedről, és annak XIX. Borfesztiváljáról. Hoztunk magunkkal jócskán élményeket, emlékeket, új ismeretségeket, és egy könyvet. A Meglelé borát borútikönyv sorozat legújabb kötete is ott lapult a bőröndünkben. A Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató darabban ugyanis nagy örömömre újra megjelent egy dolgozatom, ez alkalommal a vállpirító, időnként tenger illatú - bizony! - izgő-mozgó, zsongó-bongó Villányról. Ezúttal olyan vendégszerzők szereplenek a könyvben, mint Ercsey Dániel borászati író, a Borigo szerkesztője, Győrffy Zoltán a Pécsi Borozó főszerkesztője, Tompa Imre borászati újságíró, szerkesztő, és jómagam.

Az ezt megelőző második kötet tiszteletpéldányát idén januárban vehettem át Szekszárdon: az Eger Borrégiót bemutató részben Megérkezni címmel publikáltam. 

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a legutóbbi kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit. 

Szerelem Villányban

Fotók: Wawrzsák László

Délen vagyunk, érezhetően nagyon délen. Pirulnak a vállak, és az arcok. Mindenki mezítláb, talpamat a terasz hűvös terrakotta kövéhez szorítom. Visszagondolok… Délben még hűsítő Balaton, fokhagymás lángos és almás palacsinta, aztán indulás délnek, Villányba. Nem ismertem őt eddig igazán. Csak egyszer csókolt meg futólag. Kis nyári románc volt, sok-sok évvel ezelőtt. Aztán elfelejtett, elfelejtettem. Sokáig nem találtunk újra egymásra.

Pedig már akkor szerelmes lettem belé. Feküdtem egy karcsú, fiatal, rózsaszínen és buján virágzó, vadul illatozó barackfa alatt, melyet körüldongtak a méhek, a vékony nyári blúzom alá pedig pimaszul bujkáltak be egy kis csiklandozásra a fűszálak. Titkon, hogy ne vegye észre, egyre mélyebben és hosszabban szívtam be Villány nyár-illatát. Furcsa, mert nincsenek ott tengerpartok, mégis éreztem a sós párát. Talán a déli szél kapta fel valahol messze, lopta el egy felforrósodott plázsról, és tette le ide, a szőlősorok közé. Vidámak tőle a fürtök, bogyóik majd kicsattannak. Mintha valami különös életöröm is érkezne ide a forró széllel. A hordókból is kikacag a bor, és valahogy mindenki szeme sarkába mókás szarkalábat skiccel a nevetés.

Most újra Villány. Elbújt a nappali hőség, kockás plédekbe csavarva ülünk kint az éjszakában. A Villányi pincesort már végigjártuk, mégis újra és újra hömpölygő, életigenlő vörösökre vágyunk, vagy éppen fehérekre, melyek olyan buják és gömbölydedek, mint a Szársomlyó legendabeli Harkája. Füst száll át a faszén parazsának fényén. Még egy kis csocsózás, és álomra hajtjuk fejünket. Úgy alszunk, mint a tej. Másnap kakaskukorékolós reggel, már korán forróság. Bicajra pattanunk, és kitekerünk Palkonyára. Békakuruttyolós kis tavak, álmosan, lágyan hajladozó sásosok, színesen integető májusfák a tájban. Fűben heverészés, kútból jéghideg, kristálytiszta víz, a villánykövesdi pincesor leghűvösebb pincéjében rozéfröccs. Életelixír a javából. Szellőjárta teraszra és szőlősorok közé vágyunk, úgyhogy irány Kisharsány. Megérkezve teli piknikkosárral kezdünk a Fekete-hegyen. Sonka, sajt, roppanós zsenge zöldségek, medvehagymás kenegetős, friss kenyér és egy hűs rizling. Színes gyíkok szaladgálnak a köveken, néhány zajos röptű lódarázs húz el a fejünk felett, a hangyák kitartóan menetelnek a fűben. Minden mozgásban van, él, zümmög, zsong.

Aztán a cukorsüveg Szársomlyó dűlőit bicajozzuk körbe. A különös hangulatú Ördögárok, majd a Konkoly, a Fekete-hegy, a Várerdő. Valahová könnyebb feltekerni, valahová nem is sikerül. Ahogy az életben… Néhány dűlőt szépen átjár a szél, néhányban levegő sem rezzen, csak a tájkép remeg meg időnként a hőségben. Megkerüljük a hegyet, a Kopár dűlő felé indulunk vissza. A türkizkék égen siklóernyősöket ringat a szél. A kora délutáni kakaspörkölt, majd némi szieszta után magunk mögött hagyjuk az ördögszántotta hegyet. Hazafelé a Mecsek terít fölénk árnyékot, majd a somogyi dimbek-dombok tücskei ciripelnek be időnként az autó ablakán.      

Hogy ez a szerelem első látásra szerelem volt-e? Nem is tudom. Ez az „első látásra” dolog mindig nehéz. Hiszen először csak belenézünk a másik szemébe, és a gyomrunkban érezzük, hogy ez most más, hogy ezek a szemek valahogy máshogy néznek, hogy ezeknek a szemeknek a tükrében mindent látunk. Meg sem kell szólalni. Aztán furcsa, de az első találkozás után keserédes lesz a másik hiánya. Sajog a lelkünk, de mégis mosolygunk. Semmire sem tudunk figyelni, egyetlen film pereg csak bennünk: ahogy átölel. Akár az előnyári déli szél. Ezt a pillanatot kell őrizni, amíg csak lehet, mert csak ide érdemes visszatérni, valahányszor célt veszítünk. Villány tudja ezt. Történjék bármi, magához húz és gyengéden átkarol. Piruljanak hát a vállak és az arcok. Újra és újra…

2013. február 25.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz blog gazdája)

(Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Pannon Borrégiót bemutató kötetében jelent meg)

- További bortárcáim a Borgőzben... -