Mit is igyak hozzád, parázsló szerelem?

Vicces… Szigorúan bezzeg nélkül, de az én időmben még nem tudtuk, mi az a grill. Emlékeimben csak hirtelen kigyulladt szalonnanyársak és azzal a kertben vadul rohangáló barátok és/vagy családtagok élnek, visszaemlékezős nyárestéken a tűzbe cseppenő sercegő szalonnazsír hangját hallom, és olyan illatokat érzek (például a rátunkolt zsírtól átsülő kenyérét), amelyek semmilyen kacsalábon forgó grillcsodával nem hozhatók vissza már ugyanúgy...

 

Ennek ellenére, azt hiszem, szegényebb lenne a világ a faszén, és a magányos, kertben ácsorgó, éppen hazatelefonáló ET-re emlékeztető, vagy a már szinte lakóháznak beillő, kőből épített grillező fütyfürüttyök nélkül. Én magam is felkapom a fejemet, na meg azonnal sercintem a hideg szódát bele a jó savú fehérbe, ha pattan a szikra a gyufás skatulya oldalán és indul a kerti sütögetés. Mindeközben Hangaági barátnőm - akivel már egyszer, november zord derekán játszottunk egy jót  - tőlem 268 kilométerre nem átallott grillsajtos szerelembe esni. Azért igazságtalan az egész, mert persze csak a hírét hallom ennek az egész l’amournak, és nem ugrik át egy kis kóstolóval, hogy „Megjöttem, ezt hoztam”. Én meg kicsit megízlelgetném, amit a lábaskájában lelek, és felkutatnék valami hozzávalót a borpolcon. Így aztán marad a fantáziálás. Ági tehát a grillre pakolt, grillsajtos szerelem lett belőle, ebből a posztból meg az, hogy megkérdeztem orvosomat és gyógyszerészemet saját borszakértőmet (mert hogy én sokszori, téves elírás ellenére sem vagyok az). Szóval Szurok Gáborhoz fordultam, aki a székesfehérvári Monarchiában tesz-vesz, és pillanatokon belül olyan grillétel- és borajánlót küldött nekem, hogy… nyalhatjuk mind a tíz ujjat, de csak a poszt végén.

Mert hát a „mitigyakhozzád” kérdése következik. Mert mit is? Nézzük csak. A nyár meg a szerelem együtt jár, ugyebár ezt régóta tudjuk, de a nyár és a meleg is (írom ezt júliusban, a télen, korizáskor használatos frottír zoknimba göngyölt lábakkal, kardigánba burkolózva, annak kapucniját is szorosan a fejemre húzva, miközben kint durván harcolnak az elemek, locsog az eső, és mérgelődik a Balaton). De jöjjön az optimista verzió, és tegyük fel, hogy lesz még nyár… Szóval az ételhez – és magához a grill (amerikai angolosoknak barbecue, vagy a „mizu” és „szitu” szavak kedvelőinek lazán „BBQ”) műfajához nekem rögtön háromféle bor ugrik be: fehér, rozé, és vörös. És ami még felháborítóbb, a borokon kívül a sör is. Ide lőjetek! Ez van. Mert hogy „sört a sör(bocsánat, ser!)főzdéből” alapon sikerült felfedezni azt a söritalt, amit még én is jóízűen megiszom. Itt készül, a Balaton partján. Ügyesen. Akármennyire off is, poszt lesz belőle, de majd később, ha újra nyár lesz, és sörözni támad kedvem, meg átbicajozni Vonyarcra… De most vissza a borokhoz, és a grillrács mögé.

Szóval milyen bort is? Akár fehér, akár vörös, mindig nézzük meg, mi sül a rácson, és ettől függően döntsünk, hogy pillekönnyű, vagy kicsit testesebb-érleltebb bort választunk é. Talán írni sem kell, de fontos, hogy a bor legyen megfelelő hőmérsékletű. A grill ételek nagy barátja a fröccs is. Amit viszont egyáltalán nem szeretnek, az a meleg vörösbor, de azt mi sem szeretjük, így biztos, hogy nem kerül a kerti asztalra. Ha még finomítani szeretnénk a képen, néhány jó tanács. Grillezéskor ne a legféltettebb, „nagy” borodat hozd fel a pincéből! Senki sem fogja értékelni, még akkor sem, ha a társaság „borértő”. Egyszerűen azért nem, mert nem oda való. Pont. Ha már vacsora után ültök a nagy csillagos alatt, hátradőlve, és a parázs is elaludni készül, lehet hömpölygő nagy bort inni, megváltani a világot, hulló műholdakat, és eget pásztázó diszkófényeket nézegetni, de addig... A könnyebbre hangolt grillezett szárnyas húsokhoz, zöldségekhez elsősorban jól behűtött száraz fehérbor dukál, fajtára nézve szinte teljesen mindegy, jöhet rizlingtől a sauvignon blanc-on át a furmintig bármi, hiszen nem a fajta, hanem a bor stílusa a mérvadó, azaz száraz legyen és inkább könnyedebb, fiatalabb. Ha nehezedik az étel, például sajtokat grillezünk, netán a szárnyasokról áttérünk a négylábúakra, már jöhetnek az erősebb testű és karakterű fehérborok, de itt is maradjunk természetesen a száraz és jó savú kategóriában. 

Ha fröccsöt készítünk a borból, akkor se adjunk le az igényeinkből, alapigazság, hogy fröccsbe csak olyan bort tegyünk, amit amúgy tisztán is jóízűen meginnánk. Fontos tényező a sav, főleg fröccsnél van kiemelt jelentősége, hiszen a bor higított állapotában veszít karakteréből, ha gyengécske az alapanyag, a fröccs sem lesz élvezetes. És gyorsan álljunk fel a ló túlsó oldaláról is, ha véletlenül átesnénk: ha már a nagy, értékes borunkat a pincében hagytuk, gagyi bort se tegyünk a grillételek mellé, egyrészt mert ilyet jó ízlésű ember egyáltalán nem iszik, másrészt meg ne becsüljük le ezeknek az ételeknek a jelentőségét, csak azért, mert elkészítésükhöz nem használunk drága, szuper konyhagépeket, tízezer kilowattórát, meg olyan alapanyagokat, amelyeket külön repülőgép szállít a kertünkbe Párizsból. Ugyanúgy válasszunk hozzá jó bort, mint ahogy azt bármilyen más étel mellé tennénk, viszont a sznobságot is tűrjük a fülünk mögé: nem attól lesz az étel jó párja egy bor, hogy horrorisztikusan drága, vagy neves pincészet szülötte, hanem hogy passzolnak. És kész.

Rozék esetében keressük a szép savkészletű, friss tételeket, grill ételek mellé másodlagos, hogy mennyi epret, málnát, szamócát érzünk a rozéban, a hangsúly a savgerincen és a frissességen van. Na és a vörösborok? Nem, nem kell őket sem száműzni a grillezéskor, meg úgy általában nyáron sem, bár tény, hogy inkább a fiatal, gyümölcsös, nem robusztus, finom tanninú vörösborok jöhetnek számításba (hacsak nem durván fűszerezett, nehézbombázó disznót sütögetünk amolyan barbár-módon elkészítve, mert akkor előhúzhatjuk a keményebb vöröseket is). De hogy már ne csak a faszénillatú levegőbe beszéljek, jöjjön az a beharangozott Gábor-féle ajánló, amit ezúton is nagyon köszönök neki! Én meg elmentem grillezni… esernyővel…

„Étel: Grillezett padlizsán, cukkini, gomba (olívaolaj, szurokfű, bazsalikom)

Borok: Chateau Dereszla Zempléni Sauvignon Blanc 2009, Maczkó Villányi rosé cuvée 2010,

Takler Szekszárdi Chardonnay-Sauvignon Blanc cuvée 2009

Étel: Csirkemell (joghurtosan, fokhagymásan) - kicsit csípős a balhé, ehhez savban és ízben is karakteres bor kell

Borok: Jól lehűtött Oszvald Hárslevelű vagy Juhfark a 2007-es vintidzsből, de inkább a 2008-asból (csak azok még tartály/hordó minták) (Nem baj, egy okkal több, hogy a Somlóra menjünk! – a szerk.). Ha van a mártásban gomba is, akkor vörösben Pinot. Lehet alkoholosabb is, pl. Takler Pinot 2008, közel 15 maligánnal, vagy Bodri Kadarka 2009.

Étel: Bárány borda (rozmaringgal, olívával)

Borok: Na, ehhez rengeteg minden jó: például barrique-olt chardonnay, legyen a Béla és Bandi 2009-es barrique chardonnay-ja, a rozmaring miatt Káli Kövek Rizling Rezeda 2009, de nyilván ehhez jöhetnek vörösek is: Vesztergombi Kékfrankos 2008, bármilyen Kadarka, említsük meg a Gézát (Balla Géza – a szerk.), ha már ide termel onnan: Balla Kadarka 2008.

Étel: Disznó tarja (babérlevél, mustár, citrom)

Borok: Nekem – bármilyen fura - rögtön beugrott az elzászi Domaine Loew Riesling Muschelkalck 2008 a brutál savaival, de ez a bor tulajdonképpen jó a fokhagymás csirkebalhéhoz is. Maradjunk azonban a vöröseknél: Weninger Frettner 2005, vagy újabb évjáratok, Dúzsi Syrah 2008, Sebestyén Indigó Zweigelt 2008.”

Köszi Ági, köszi Gábor!

Fotó innen (ahol egyébként pár grillezős jó tanács is olvasható), valamint a Monarchiaborok oldaláról, ahol a borok között szemezgethettek. 

Tárcán a bor 2. - Látlak, Napi!

Perzselő hőség volt, a kertben Apa már teletöltötte a lábakon álló öntöttvas fürdőkádat vízzel, hogy pancsolhassanak a naptól szutykos kölykök, köztük én is. Tele is volt hancúrozó gyerekkel a kád, egész nyáron csak akkor lehetett bejutni, ha valaki éppen hazaszaladt lejelentkezni, hogy megvan még, ott fürdőzik Pista bácsiék kertjében. Talán én voltam a legkisebb, és nem is kádaztam, inkább a cseresznyefa ide-oda illanó árnyaiban bújócskáztam a levelek közül néha rám kacsintó nappal. Nagyapa közeledett egy demizsonnal meg egy szódásszifonnal, és huncutul odakiáltott: - Hé Tökmag! Tudsz titkot tartani? A két oldalt szöszke hajtincsek alá rejtett fülekre akasztott cseresznyéket csak egy szélesre húzódó, apró fogacskákat kivillantó mosoly kötötte össze, úgy válaszoltam büszkén: - Nem, Napi! Meg sem lepődött, úgy vetette vissza: - No, az nem baj! És a demizsonból már óvatosan löttyintett is némi bort a kishörpimbe (azaz a szódával elkészített bodzaszörpömbe), ami a háromkerekű bringa csomagtartóján tartózkodott egy cicamintás türkizszínű fedeles műanyagpohárban. Felhígította még egy kis szódával, majd azt mondta: - Most végre igazi fröccsöt iszol, de Nammának egy szót se!

Ízlett. Talán a kis titokzatosság ízlett a legjobban, hogy most olyan tudás birtokába jutottam, amit csak az én bölcs Napim tudott. Mert el sem tudtam képzelni, hogy ezt más is tudja. Sokáig hittem azt, hogy tényleg ez az igazi fröccs, igen, rengeteg friss bodzaszörp, gyűszűnyi fehérbor, na meg a szóda. Aminek a hangja még most is hallatszik, valahol bent, egy eldugott vetítőteremből még ma is kiszűrődik, amikor szörcsögött a szifon, amikor már alig volt benne szusz, de még próbálta magából kilehelni az utolsót.

Napi elhúzta a száját: - Híjj te, a macska rúgjon meg! – mérgelődött, majd fejcsóválva vitte be a szifont a nyári konyhára, ahol nagymama főzte éppen a lecsót, óriási fazékban, hogy minden gyerek jól lakjon. Miután Napi betekerte a patront, és feltört a gurgulázó hang a szifon mélyéről, elővette a kenyeret, késsel keresztet rajzolt rá, majd magához szorítva vágni kezdte a hatalmas karéjokat. Békésen mosolygott...

Végtelennek tűnt az a nyár, átölelte az őszt is, hiába koppantak már a gesztenyék, még mindig makacsul sütött a nap, bár már egyre gyengült. Ahogy Napi is. Elment egy napon, nekem azt mondták, elutazott, messzire és sok időre. Suli után hazatérve minden áldott nap azonnal a műhelyhez szaladtam, hátha… de nem szabta-varrta ott a táskákat, öveket, cipőket, csak a makacs bőrszag ült a suszterszéken, és a távozni nem akaró bánat könyökölt unottan a szabódeszkán. A szemem minduntalan a sarokba állított demizsonra tévedt. Szerettem volna Napival fröccsözni újra. Csak még egyetlen egyszer. Már augusztus elején elemeltem erre a célra egy üveg bodzaszörpöt Namma mindig alma- és mazsolaillatú spájzából, és az íróasztal alsó fiókjába rejtettem, az Ablak-Zsiráf alá. Hogy majd ha jön Napi a demizsonnal és a szifonnal… de soha többé nem láttam.

Talán ezért van. Talán ezért fröccsözöm ma is némi nosztalgiával. Talán ezért nem örülnék, ha palackba zárnák, és feltennék a nagy és steril üzletláncok polcaira egyencímkével ellátva. Mert története van. Mert minden egyes szifonszisszenésben ott van egy kép, egy arc, egy mozdulat, egy érzés. Nekem például ott van Napi. De ott vannak azok a történetek is, amelyeket kizárólag akkor hallhatunk, vagy amelyeknek akkor válhatunk részeseivé, ha felszisszen mellettünk a szifon. Mert minden párától elhomályosodó pohárban lakik valaki. Először eldöntjük, mit is szeretnénk… Kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester… Aztán hőségtől szomjazva kérjük a pultnál a strandon. Vagy éppen egy jóbarát kínálja saját borából egy hűvös házikóban valahol a Balaton-felvidéken. Vagy délután a templomtorony egyre nyúló árnyékába húzódva, a presszó kerthelyiségében poharazgatunk. És jönnek a kérdések, hogy milyen a bor, honnan való, ki készítette vajon és miért? Mert a miért is fontos. Hiszen bort „csak úgy” nem készít az ember. És jönnek a nevek, a helyek és a történetek. Sokszor csak akkor érnek véget, amikor az égi felelős mintegy jeladásként kiakasztja a fölöttünk feszülő fekete vászontetőre a hold narancsszínű lampionját.

Persze nagyapa korában még nem tudták mi az a marketing, és azt sem, hogy itt lesz majd a jövedéki adó, meg a kőkemény piaci érdekeltség. Napiék nem gondoltak még arra, hogy a fröccs valamikor majd félliteres műanyag palackokba kerül, hogy aztán fesztiválozó fiataloknak kínálják őt új köntösében  (már csak azért sem, mert a fesztivál szót nemigen használták akkoriban). Napiék - talán tudtunkon kívül, egyszerűen csak így kódolva - őrizték a hagyományt, és nem törődtek a világ hívságaival. Ma már más szelek fújnak – mondják erre sokan, és ha jó az a minőség, ami majd fröccs gyanánt palackokba kerül, akkor kár kongatni a vészharangot. Akkor valóban kár. De bármennyire nem látjuk be (egyelőre), bizony a hagyományokért is kár. De én látlak, Napi...És nem felejtem el, hogy tartozom még neked egy igazi fröccsel!

Kelt: Székesfehérvár, 2010. Kisasszony hava

További bortárcák...

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.