Újra vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Pannon Borrégió kötet

A napokban tértünk haza a májusi esőben fürdőző Szegedről, és annak XIX. Borfesztiváljáról. Hoztunk magunkkal jócskán élményeket, emlékeket, új ismeretségeket, és egy könyvet. A Meglelé borát borútikönyv sorozat legújabb kötete is ott lapult a bőröndünkben. A Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató darabban ugyanis nagy örömömre újra megjelent egy dolgozatom, ez alkalommal a vállpirító, időnként tenger illatú - bizony! - izgő-mozgó, zsongó-bongó Villányról. Ezúttal olyan vendégszerzők szereplenek a könyvben, mint Ercsey Dániel borászati író, a Borigo szerkesztője, Győrffy Zoltán a Pécsi Borozó főszerkesztője, Tompa Imre borászati újságíró, szerkesztő, és jómagam.

Az ezt megelőző második kötet tiszteletpéldányát idén januárban vehettem át Szekszárdon: az Eger Borrégiót bemutató részben Megérkezni címmel publikáltam. 

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a legutóbbi kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit. 

Szerelem Villányban

Fotók: Wawrzsák László

Délen vagyunk, érezhetően nagyon délen. Pirulnak a vállak, és az arcok. Mindenki mezítláb, talpamat a terasz hűvös terrakotta kövéhez szorítom. Visszagondolok… Délben még hűsítő Balaton, fokhagymás lángos és almás palacsinta, aztán indulás délnek, Villányba. Nem ismertem őt eddig igazán. Csak egyszer csókolt meg futólag. Kis nyári románc volt, sok-sok évvel ezelőtt. Aztán elfelejtett, elfelejtettem. Sokáig nem találtunk újra egymásra.

Pedig már akkor szerelmes lettem belé. Feküdtem egy karcsú, fiatal, rózsaszínen és buján virágzó, vadul illatozó barackfa alatt, melyet körüldongtak a méhek, a vékony nyári blúzom alá pedig pimaszul bujkáltak be egy kis csiklandozásra a fűszálak. Titkon, hogy ne vegye észre, egyre mélyebben és hosszabban szívtam be Villány nyár-illatát. Furcsa, mert nincsenek ott tengerpartok, mégis éreztem a sós párát. Talán a déli szél kapta fel valahol messze, lopta el egy felforrósodott plázsról, és tette le ide, a szőlősorok közé. Vidámak tőle a fürtök, bogyóik majd kicsattannak. Mintha valami különös életöröm is érkezne ide a forró széllel. A hordókból is kikacag a bor, és valahogy mindenki szeme sarkába mókás szarkalábat skiccel a nevetés.

Most újra Villány. Elbújt a nappali hőség, kockás plédekbe csavarva ülünk kint az éjszakában. A Villányi pincesort már végigjártuk, mégis újra és újra hömpölygő, életigenlő vörösökre vágyunk, vagy éppen fehérekre, melyek olyan buják és gömbölydedek, mint a Szársomlyó legendabeli Harkája. Füst száll át a faszén parazsának fényén. Még egy kis csocsózás, és álomra hajtjuk fejünket. Úgy alszunk, mint a tej. Másnap kakaskukorékolós reggel, már korán forróság. Bicajra pattanunk, és kitekerünk Palkonyára. Békakuruttyolós kis tavak, álmosan, lágyan hajladozó sásosok, színesen integető májusfák a tájban. Fűben heverészés, kútból jéghideg, kristálytiszta víz, a villánykövesdi pincesor leghűvösebb pincéjében rozéfröccs. Életelixír a javából. Szellőjárta teraszra és szőlősorok közé vágyunk, úgyhogy irány Kisharsány. Megérkezve teli piknikkosárral kezdünk a Fekete-hegyen. Sonka, sajt, roppanós zsenge zöldségek, medvehagymás kenegetős, friss kenyér és egy hűs rizling. Színes gyíkok szaladgálnak a köveken, néhány zajos röptű lódarázs húz el a fejünk felett, a hangyák kitartóan menetelnek a fűben. Minden mozgásban van, él, zümmög, zsong.

Aztán a cukorsüveg Szársomlyó dűlőit bicajozzuk körbe. A különös hangulatú Ördögárok, majd a Konkoly, a Fekete-hegy, a Várerdő. Valahová könnyebb feltekerni, valahová nem is sikerül. Ahogy az életben… Néhány dűlőt szépen átjár a szél, néhányban levegő sem rezzen, csak a tájkép remeg meg időnként a hőségben. Megkerüljük a hegyet, a Kopár dűlő felé indulunk vissza. A türkizkék égen siklóernyősöket ringat a szél. A kora délutáni kakaspörkölt, majd némi szieszta után magunk mögött hagyjuk az ördögszántotta hegyet. Hazafelé a Mecsek terít fölénk árnyékot, majd a somogyi dimbek-dombok tücskei ciripelnek be időnként az autó ablakán.      

Hogy ez a szerelem első látásra szerelem volt-e? Nem is tudom. Ez az „első látásra” dolog mindig nehéz. Hiszen először csak belenézünk a másik szemébe, és a gyomrunkban érezzük, hogy ez most más, hogy ezek a szemek valahogy máshogy néznek, hogy ezeknek a szemeknek a tükrében mindent látunk. Meg sem kell szólalni. Aztán furcsa, de az első találkozás után keserédes lesz a másik hiánya. Sajog a lelkünk, de mégis mosolygunk. Semmire sem tudunk figyelni, egyetlen film pereg csak bennünk: ahogy átölel. Akár az előnyári déli szél. Ezt a pillanatot kell őrizni, amíg csak lehet, mert csak ide érdemes visszatérni, valahányszor célt veszítünk. Villány tudja ezt. Történjék bármi, magához húz és gyengéden átkarol. Piruljanak hát a vállak és az arcok. Újra és újra…

2013. február 25.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz blog gazdája)

(Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Pannon Borrégiót bemutató kötetében jelent meg)

- További bortárcáim a Borgőzben... -

 

Vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Eger Borrégió kötet

Egy nagyon kedves invitálásnak tehettem eleget, amikor is vendégszerzőként szerepelhettem egy borútikönyvben. Meglelé borát címmel ugyanis egy kis könyvkiadó gondozásában jelenik meg az a hét részből álló borútikönyv sorozat, amely hazánk hét borrégióját hivatott bemutatni. Első része, a Duna Borrégiót bemutató darab tavaly nyáron látott napvilágot, a második kötet tiszteletpéldányát pedig nemrégiben vehettem át Szekszárdon.

Az Eger Borrégiót bemutató részben ugyanis Megérkezni címmel publikáltam, olyan szerzők társaságában, mint Kőrizs Imre költő, klasszika-filológus, borszakíró, Árvay János az Év bortermelője 2003-ban, Ercsey Dániel a Borigo főszerkesztője, valamint Tompa Imre borászati újságíró, a Borigo főmunkatársa. Egyúttal nagyon kedves meghívást kaptam a Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató részben egy újabb dolgozat megírására is.

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit.

Megérkezni

Nem elég folyton úton lenni, néha meg is kell érkezni. Átkelni a nagy folyón, bemerészkedni a Duna és a Tisza ölelésébe. Nézni, ahogy az égi zsinórpadlásra felhúzzák a tájból a hegyeket, és elsimul minden. Lépésről lépésre kell felfedezni a vidéket, az embereket, és majd csak velük együtt, általuk a borokat.

Az első ilyen megérkezésem Monor volt. Az Alföldbe simuló Strázsa-hegyen találkoztam először az ott élő emberek szívósságával, továbblépni akarásával. Nem egyfajta makacs, izgága kitörési szándék él bennük, hanem inkább annak a vándornak a mozdulatai, aki viszi magával a már megjárt út értékeit és tapasztalatait. Fűszálat rágcsáltam, és a pincegádornak támasztottam a hátamat. Ökörnyál ragadt a hajamba, fátyolként lebegett a meleg őszi szélben. A pohárban Karát csillant, aranyló sárgája megsokszorozta a bágyadt napsütést.

Ezek a tájak üzennek. Néha nyomasztóan nehezedik rájuk a múlt, pincéik mélyén hol balsorsos idők dohos lenyomatait, hol borhamisítási botrányok sokáig megbélyegző sebeit takargatva kicsit szégyellősen. Még sincs bennük sértettség, vagy fájdalom, nem keseregnek a múltba révedve. Minden mozdulatukban ott van a hit, minden apró részlet utat mutat. A kis monori szőlőhegy is él. Akárcsak Csuzi bácsi ezer pirosló almafája, KétSzabóék széles szájjal mosolygó kemencéje, Lukácsyék „pinyője”, amelynek tornácán a tejfelszőke Peti majszolgat baracklekváros piskótatekercset, miközben bemutatja zöld-sárga cicáját és kedvenc bogarát.

Aztán tovább utaztam a Duna-mentén. Szigetcsép, csikorgó januári hideg, csattogó ráckevei HÉV, majd halkan puffanó hógolyók, metsző, jeges levegő, és Hóhercegnő kinyíló csillámporos szelencéje. Az itteni megérkezésemet Éva szelíd mosolya és tiszta borai köszöntötték. Finom, nőies, apró rezdülések, tervek és célok, amelyek nem a pillanatnak élő fellángolások, hanem régóta álmodott álmok, komoly szándékok. Áttörte a januári jégpáncélt a ropogós rozé. Szigetszentmártont egy forró dunai halászlé és egy túrós csusza után hagytam el. Biztosan nem örökre.

Északi megérkezésemkor a Mátra messzire elérő fagyos lehelete aludttejes ködöt borított a tájra. Fázott a lábam, és bárhogy kanyarítottam a sálamat, a nyirkos hideg mindenhová befészkelte magát. Menekvést csak a több száz éves egykori postakocsi állomás, a duruzsolósra fűtött Kisbagi csárda jelentett. Meg a birsalmapálinka. Melengető biztonságérzetet pedig az a tudat adott, hogy itt él és dolgozik Szőke Matyi bácsi, és a fiatalok, Szecskő, Losonci és Karner. Kissé délebbre indultam tovább. Kunság, Soltvadkert. Frittmann János szőlőjében homokot hordott a dühödt szél, a lehető legkisebbre húztam össze magam. Félig eltakarva szememet, hunyorogva néztem fel rá. A Kunság nagy embere szálfaegyenesen állt, és az üvöltő szelet megzabolázva lelkesen magyarázta a takarás és fedés jelentőségét a téli fagyra hajlamos vidéken.

A nagy utazás Hajóson ért véget. Az alvó déli kisváros, a lehunyt szemű, egymás vállára dőlve pihenő pincéivel, és a fejükre koppintó diófákkal. Minden pince előtt ránk biccentett a sváb rend- és vendégszeretet. Hazafelé tartva Dunakömlőd, halászcsárda. Kecsegepörkölt, pontytej rántva, fehérkadarka. Elgondolkodtam… Azon, hogy nincs olyan, hogy semmi, és olyan sincs, hogy minden. Hogy csak a kettő közötti világ van, a valami, de ez a valami is csak akkor, ha igazán látni akarjuk. Ehhez pedig nem elég folyton úton lenni. Néha meg is kell érkezni.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz tulajdonosa és publicistája)

Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Eger Borrégiót bemutató kötetében jelent meg.

   - További bortárcáim a Borgőzben... -

Szeretettel a Mátrából - Gyöngyösön bortúráztam a Borpalotánál

Egy ködös, hűvös napon többedmagammal indultam útnak, hogy kis hazánk 22 borvidéke közül ezúttal a területi nagysága alapján második legnagyobb, a hegyvidékiek közül pedig a legnagyobb borvidékünkre látogassunk el, vagyis a Mátrai borvidékre.

Nem titkolt szándékunk, hogy bortúráink során ne csak Magyarország „felkapott”, igazi nagy látványosságait vegyük górcső alá, hanem a rejtett apróságokat is. Olyanokat, amelyek mellett talán észrevétlenül el is suhannánk, holott egy tájegység, egy borvidék, egy kultúra szerves részei, a körülöttük élő emberek számára igazi értékek, mindennapjaik meghatározó kis ékkövei.

Ezért végcélunk, a gyöngyösi Borpalota Borászat és Szőlőbirtok felé félúton első megállónk a még Pest megyéhez tartozó Bag nagyközség volt. A falu határában álltunk meg elsőként, hogy először Nepomuki Szent János szobrát, majd átsétálva a Templom térre a Grassalkovich Antal végrendelete alapján épült római katolikus templomot láthassuk. Továbbindulva visszautazhattunk az időben egészen 1750-ig, ugyanis a Kisbagi csárda – ahol csapatunk egy része a hűvös időre tekintettel némi melegítő birsalmapálinkát is vételezett magához – mint postakocsi állomás épült anno, és fogadta a postajáratok utasait. Mivel lassan délidő közeledett, utunkat Gyöngyös felé folytattuk, ahol a város egykori szórakoztató negyedét, Farkasmályt is útba ejtettük.

Sajnos a valaha szebb napokat látott pincesor jelenleg csipkerózsika álmát alussza, így egyelőre inkább múltja, mintsem jelene izgalmas. Az első pincéket az 1700-as években vájták ki a Sárhegy andezittufa (láva és hamu) kőzetéből. Eredetileg zárt pincesor volt, mind a huszonhat pince előtt kisebb-nagyobb présházzal. A pincesor a borkereskedelem egyik fontos központja volt és nagy mulatozások színhelye. Nos, aki mulatozásra vágyik, bárhol feltalálja magát, de mi inkább csak elköltöttük ebédünket, és betértünk a Bárdos és Fia Pincészethez egy néhány tételes kóstoló erejéig, ahol illatos mátrai borok mellett a borvidék küzdelmeiről, tennivalóiról, sikereiről, múltjáról, jelenéről és remélhetőleg egyre inkább ígéretes jövőjéről beszélgettünk.

A borvidéken a szőlőfajták közül az Olaszrizlingen, Leánykán és Muscat Ottonelen túl a Szürkebarát, a Sauvignon Blanc és a Chardonnay is kiváló minőségű borokat ad. A régió szerencsés adottságokkal rendelkezik: a hegykoszorú óvja a medencét a zord időktől, a déli-délnyugati lejtőkön sok napsugár érleli a bogyókat, a régi tűzhányók talaja pedig minden földi jóval ellátja a szőlőket, hogy igazán tüzes, illatos bort teremjenek. Hogy mindezt alaposabban tanulmányozhassuk is, késő délután érkeztünk meg bortúránk fő állomására, a gyöngyösi Borpalota Borászathoz. Az 1906-ban alapított borászat művelésében jelenleg 140 hektár szőlőterület található, többek között Szürkebarát, Sauvignon Blanc, Olaszrizling, Zefír, Chardonnay és Tramini fajtákkal. A pincészet célja, hogy a jelentős borászati tradíciókkal rendelkező Gyöngyösön és környékén megtermelt szőlő csúcsminőségű feldolgozó központjává váljanak. 2008-ban korszerű márkamenedzsment elvei alapján palackos boraikat a Fríz, a Borpalota és az Őzike márkák köré szervezték.

Az elszánt fejlesztések látható jeleként ott jártunkkor is éppen felújítási munkák zajlottak az eklektikus épület és pince falai között. A kóstoló során megismerhettük az Őzike sorozat Mátrai Szürkebarát-Olaszrizling Cuvée 2008 tételét, a Borpalota sorozat Rajnai Rizling 2008, Mátrai Zenit-Cserszegi Fűszeres Cuvée 2008, Cabernet Franc Rosé 2008, Zweigelt 2007 tételeit, valamint a kóstoló szép lezárásaként a november végi szüretből származó, és a Fríz sorozathoz tartozó Hárslevelű 2008-as tételét. A késő estébe nyúló kóstoló után jóleső fáradtsággal utaztunk vissza Budapestre.

Tapasztalataink alapján bár a Mátrai borvidék még keresi igazi arcát, néhány lelkes borászat és pincészet már elindult azon az úton, amely a borvidék valódi kibontakozásához vezethet. Bár a borvidéknek egyelőre kifejezett vezérbora nincs, a jelen lévő fajták közül igazán szép gyöngyszemeket rejtegetnek a termőterületek. A 7000 hektárt meghaladó területű borvidék termésének jelentős részét azonban még mindig csak alapanyagként értékesítik, a palackokba kerülő, igazán magas minőséget képviselő bor mennyisége sajnos egyelőre nem elegendő az igazi kiugráshoz. Mi azonban - mint valamennyi magyar borvidék sorsával és jövőjével – a Mátraival kapcsolatban is bizakodóak és optimisták vagyunk!