Vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Eger Borrégió kötet

Egy nagyon kedves invitálásnak tehettem eleget, amikor is vendégszerzőként szerepelhettem egy borútikönyvben. Meglelé borát címmel ugyanis egy kis könyvkiadó gondozásában jelenik meg az a hét részből álló borútikönyv sorozat, amely hazánk hét borrégióját hivatott bemutatni. Első része, a Duna Borrégiót bemutató darab tavaly nyáron látott napvilágot, a második kötet tiszteletpéldányát pedig nemrégiben vehettem át Szekszárdon.

Az Eger Borrégiót bemutató részben ugyanis Megérkezni címmel publikáltam, olyan szerzők társaságában, mint Kőrizs Imre költő, klasszika-filológus, borszakíró, Árvay János az Év bortermelője 2003-ban, Ercsey Dániel a Borigo főszerkesztője, valamint Tompa Imre borászati újságíró, a Borigo főmunkatársa. Egyúttal nagyon kedves meghívást kaptam a Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató részben egy újabb dolgozat megírására is.

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit.

Megérkezni

Nem elég folyton úton lenni, néha meg is kell érkezni. Átkelni a nagy folyón, bemerészkedni a Duna és a Tisza ölelésébe. Nézni, ahogy az égi zsinórpadlásra felhúzzák a tájból a hegyeket, és elsimul minden. Lépésről lépésre kell felfedezni a vidéket, az embereket, és majd csak velük együtt, általuk a borokat.

Az első ilyen megérkezésem Monor volt. Az Alföldbe simuló Strázsa-hegyen találkoztam először az ott élő emberek szívósságával, továbblépni akarásával. Nem egyfajta makacs, izgága kitörési szándék él bennük, hanem inkább annak a vándornak a mozdulatai, aki viszi magával a már megjárt út értékeit és tapasztalatait. Fűszálat rágcsáltam, és a pincegádornak támasztottam a hátamat. Ökörnyál ragadt a hajamba, fátyolként lebegett a meleg őszi szélben. A pohárban Karát csillant, aranyló sárgája megsokszorozta a bágyadt napsütést.

Ezek a tájak üzennek. Néha nyomasztóan nehezedik rájuk a múlt, pincéik mélyén hol balsorsos idők dohos lenyomatait, hol borhamisítási botrányok sokáig megbélyegző sebeit takargatva kicsit szégyellősen. Még sincs bennük sértettség, vagy fájdalom, nem keseregnek a múltba révedve. Minden mozdulatukban ott van a hit, minden apró részlet utat mutat. A kis monori szőlőhegy is él. Akárcsak Csuzi bácsi ezer pirosló almafája, KétSzabóék széles szájjal mosolygó kemencéje, Lukácsyék „pinyője”, amelynek tornácán a tejfelszőke Peti majszolgat baracklekváros piskótatekercset, miközben bemutatja zöld-sárga cicáját és kedvenc bogarát.

Aztán tovább utaztam a Duna-mentén. Szigetcsép, csikorgó januári hideg, csattogó ráckevei HÉV, majd halkan puffanó hógolyók, metsző, jeges levegő, és Hóhercegnő kinyíló csillámporos szelencéje. Az itteni megérkezésemet Éva szelíd mosolya és tiszta borai köszöntötték. Finom, nőies, apró rezdülések, tervek és célok, amelyek nem a pillanatnak élő fellángolások, hanem régóta álmodott álmok, komoly szándékok. Áttörte a januári jégpáncélt a ropogós rozé. Szigetszentmártont egy forró dunai halászlé és egy túrós csusza után hagytam el. Biztosan nem örökre.

Északi megérkezésemkor a Mátra messzire elérő fagyos lehelete aludttejes ködöt borított a tájra. Fázott a lábam, és bárhogy kanyarítottam a sálamat, a nyirkos hideg mindenhová befészkelte magát. Menekvést csak a több száz éves egykori postakocsi állomás, a duruzsolósra fűtött Kisbagi csárda jelentett. Meg a birsalmapálinka. Melengető biztonságérzetet pedig az a tudat adott, hogy itt él és dolgozik Szőke Matyi bácsi, és a fiatalok, Szecskő, Losonci és Karner. Kissé délebbre indultam tovább. Kunság, Soltvadkert. Frittmann János szőlőjében homokot hordott a dühödt szél, a lehető legkisebbre húztam össze magam. Félig eltakarva szememet, hunyorogva néztem fel rá. A Kunság nagy embere szálfaegyenesen állt, és az üvöltő szelet megzabolázva lelkesen magyarázta a takarás és fedés jelentőségét a téli fagyra hajlamos vidéken.

A nagy utazás Hajóson ért véget. Az alvó déli kisváros, a lehunyt szemű, egymás vállára dőlve pihenő pincéivel, és a fejükre koppintó diófákkal. Minden pince előtt ránk biccentett a sváb rend- és vendégszeretet. Hazafelé tartva Dunakömlőd, halászcsárda. Kecsegepörkölt, pontytej rántva, fehérkadarka. Elgondolkodtam… Azon, hogy nincs olyan, hogy semmi, és olyan sincs, hogy minden. Hogy csak a kettő közötti világ van, a valami, de ez a valami is csak akkor, ha igazán látni akarjuk. Ehhez pedig nem elég folyton úton lenni. Néha meg is kell érkezni.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz tulajdonosa és publicistája)

Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Eger Borrégiót bemutató kötetében jelent meg.

   - További bortárcáim a Borgőzben... -