Rendhagyó kóstoló. Bevallom, tényleg
ritkán, de volt rá példa, hogy csalódtam már e szavakkal beharangozott eseményben,
mert valahogy nem találtam mögötte szellemiséget, valós, vagy úttörő mondanivalót,
erős hitet, megingathatatlan elszántságot, szenvedélyt, vagy legalább egy olyan
személyt, aki az adott témában igazán hiteles lenne. Arra azonban, hogy nem
fogok csalódni a Festetics Palotában megrendezett HetedHétHatár rendezvényben, számomra
Alkonyi László neve volt a garancia.
Na meg a téma, amely nem más, mint Tokaj-Hegyalja történelmi, több száz évvel ezelőtti
dűlőbesorolásának rekonstrukciója, pontosabban annak kísérlete. Elkészült
ugyanis a jelenleg javasolt dűlőbesorolásokat tartalmazó térkép, és a hozzá
tartozó könyv.
 |
| Alkonyi László - (Fotók: Nagy Zita) |
Nem kinyilatkoztatás
Fontos maga az új életre keltett
tokaji dűlőklasszifikáció is, amelyet nem végleges kinyilatkoztatásnak szán
Alkonyi László és csapata, csupán „zéró pontnak”, egy hosszú és nehéz közösségi
munka kiinduló állomásának. De talán még fontosabbak azok az alapvető kérdések,
amelyek felmerülnek a dűlőklasszifikáció kapcsán. Nem, nem a „mi alapján döntik el, hogy hová sorolnak be
egy dűlőt?” kézenfekvő, és egyébként szintén fontos kérdésre gondolok.
Hanem, hogy mennyire tudjuk őrizni múltunk értékeit, majd hozzátéve
sajátjainkat, méltó módon továbbvinni magunkkal? Mennyire tudjuk évszázados
hagyományainkat tisztelni, ápolni, óvni, és összefésülve mai tapasztalatainkkal
átmenteni a jövőbe? Mennyire tudunk lemondani olyan önös érdekekről, amelyek
nem egy közösség, vagy egy borvidék felemelkedését szolgálják, hanem csak az egyéni,
különálló utak, az önálló boldogulások sajátjai, és ezen útkeresések - ingatag és
zavaros jellegük miatt - inkább a szétesés felé vezetnek?
A dűlőklasszifikáció nem egy íróasztalhoz
leülős, hasra ütős, határvonalakat találomra meghúzós történet. Sokkal inkább
egy olyan rendszer kidolgozása, amely, ha működőképes, generációkon keresztül
képes összefogni azokat az értékeket, amelyeket borban, tudásban, alkotásban,
történelemben az adott táj „kitermelt” magából, és nem utolsósorban egy olyan
rendszer, amely a tehetséges borászokat – és ezáltal az egész borvidéket - fel
fogja emelni. Nehéz küldetés, és ahogy Alkonyi László fogalmaz, kell hozzá egy
minimális öngyilkos hajlam. Mert hiába voltak elszánt törekvések, logikus
rendszert felépítve, tiszta filozófiával, mindenki felé nyitottan, a korábbi
dűlőklasszifikációs próbálkozások (pl. Tokaji Borművelők Társasága), az ilyen-olyan
körök egymás elleni küzdelmeinek áldozatául estek.
 |
| A dűlőklasszifikációs térkép |
A startvonalnál
Mi a mostani, újra kidolgozott
dűlőklasszifikáció legfőbb alapelve? Az, hogy közösségi történet. Olyan,
amelyben megtanulhatunk végre beszélgetni, vitatkozni, kialakítani a közös
nyelvet, hiszen ez a 300 éves történet rendszerbe foglalható. Örök vita, hogy
miért Bél Mátyás 1730-as dűlőklasszifikációját vette alapul Alkonyi László?
Négy oka van: ez a legrégebbi, a legalaposabb, a legrészletesebb és a leghitelesebb
munka ebben a témában. A leghitelesebb, hiszen Bél Mátyás függetlensége nem
kérdéses: nem tokaji lakos volt, hanem Pozsonyban élt, és fontos, hogy olyan
korban írta le ezt a besorolást, amikor még az erőviszonyok kialakulatlanok
voltak, hiszen húsz évvel a Rákóczi szabadságharc után az új birtokosok jó
része nem is volt vele tisztában, milyen adottságú területek vannak a kezében.
Másik fontos szempont, hogy abban az időben a tokaji aszú „mindenhatósága” sem
volt általános. Nagy szerepe volt viszont a késői szüretnek és a száraz bornak,
tehát alapvetően a dűlők akkori klasszifikációját nem az aszú határozta meg.
Nincs eleve elrendeltség
Kérdés persze az is, mi alapján
határolunk be egy dűlőt, és különben is, ki veszi ahhoz a bátorságot, hogy
ezeket a dűlőket bekategorizálja, I., II. vagy III. osztályba? A kérdés jogos,
de megválaszolása előtt két fogalmat tisztázni kell: mit jelent a dűlő, és mit
a klasszifikáció? A dűlő leginkább helyrajzi fogalom, és határainak
megrajzolása nem azzal függ össze, hogy a mélyben a talaj hol változik az adott
területen belül. - Ezt majd a bor egyszer
valamilyen szinten megmutatja – mondja ezzel kapcsolatban Alkonyi László. A
dűlő az ő értelmezésében leginkább egy egységes kitettség, egy hegyoldal, egy völgy,
vagy egy domborulat. A legtöbb vitát természetesen a klasszifikáció okozza.
Alkonyi László erről így nyilatkozott az előadáson:
- Amikor az ember feltesz egy ilyen térképet, azon izgul az első két
órában, hogy kiben, milyen indulatokat kelt egy ilyen besorolás. Az indulatok
nagy része abból adódik, hogy az emberek azt gondolják, a klasszifikáció egy
egyértelmű képlet, amely magába foglalja a dűlő adottságait számokban, egzakt
kifejezésekben, a kőzettani hátterét, a tengerszint feletti magasságát, a
kitettséget, majd ezt mindenféle műveletekkel összerakjuk egy olyan egyenletbe,
amely a végén kiköpi az eredményt, hogy az adott dűlő I., II. vagy III.
osztály. A klasszifikáció nem egy örökké érvényes képlet, nem azt jelenti, hogy
a dűlőnek van egy eleve elrendelt I, II. vagy III. osztályúsága. A
klasszifikáció azt mutatja meg, hogy mi mit gondolunk egy dűlőről, tehát nem
egy egyszerű természetföldrajzi fogalom, hanem egy kultúrtörténeti fogalom is.
Azt a képességet mutatja meg, hogy mi hogyan tudunk véleményt formálni azokról
az értékekről, amelyek a kezünkben vannak, és ez az, ami nagyon nagy ritkaság a
világon. Mindenféle klasszifikáció annak a
társadalomnak az ítéletében válik láthatóvá, aki onnan bort készít. Vagyis
amikor nem tudunk véleményt mondani a saját borvidékünkről, akkor azt jelenti
az egész történet, hogy mi magunk nem vagyunk azzal tisztában, hogy mi van a
kezünkben.
 |
| A Szilvölgy dűlő képviseletében: Gizella Pince |
Melyik ujjunkat harapjuk?
Bármelyiket
is, mindegyik fáj. Vagy ahogy Alkonyi László fogalmaz, az elején elkerülhetetlen
egy kis ring hangulat. Merthogy nyilván nem lehet minden dűlő I. osztályú.
Példaként a Lapist említette, mivel ez a dűlő történelmileg sosem volt I.
osztályban, még Bél Mátyás is II. osztályba sorolta. Az elmúlt tíz év tapasztalata
viszont azt mutatja, hogy rengeteg jelentős referenciatétel született a
dűlőből, olyan borok, amelyek karakteresek, meghatározóak. Mit lehet ilyenkor
tenni? II. osztályban hagyni, és aldűlősíteni. Sokan ilyenkor szisszennek fel,
mintha csak szitokszót hallanának. Aki azonban átlátja, és megérti a
klasszifikáció lényegét, azoknak az aldűlők fontos, és pozitív szerepe sem
kérdéses. Az aldűlő szerepe pontosan a felemelés. A Lapis esetében is szükséges
„beavatkozás” volt, hogy levágják a felső, II. osztályú történelmi részt, a
fennmaradó alsó dűlőket pedig III. osztályba tegyék, hogy az egész, nagy
terület ne „hurcolja” magával a III. osztályú területeket, megnehezítve ezzel
az esetleges későbbi átminősítéseket. Az aldűlő tehát nem egyfajta áldozata a klasszifikációnak,
soha nem azért válik aldűlővé, mert sokkal gyengébb, és eleve esélytelen már a
felemelkedésre.
Csapatjáték
- Nem azért álltunk össze a feladathoz
többen, mert egyénileg rosszabb érzés kitiltva lenni egy pincéből, mint
csapatban – mondja mosolyogva Alkonyi
László. A dűlőklasszifikáció rengeteg összetett munkát és rendszerezést igényel,
ezért szükségesnek érezték egy egyesület létrehozását, amely független
személyekből áll, például írókból, történészekből, jogászokból. Feltétel volt
azonban, hogy politikus és kereskedő ne legyen az egyesületben. Elsődleges
szempont, hogy a rendszert folyamatosan meg kell vitatni, érveket-ellenérveket
kell ütköztetni. Az egyesület nem zárkózik el semmi és senki elől: - Azt szeretném, ha mindenről egészséges vita
lenne. Lehet azt mondani, hogy nem jó, de tessék megmondani, hogy miért! Ne ott
legyen a határ? Mondják meg, miért! Van más információ? Mondják meg, hogy hol
van! - Alkonyi László reményei szerint ez egy olyan működő egyesület lesz,
amely a klasszifikációt kézben tartja, az adatokat rendszerezi, a dűlőkről
névjegyet készít (majd minden későbbi információ ehhez a névjegyhez „íródik”
hozzá). Bárkinek bármilyen érve, javaslata van, megvitatják, az egyes
lépéseket, eredményeket pedig nyilvánossá teszik, publikálják.
 |
| Csiszolt szépség a Szerelmi dűlőből - Dmeter Zoltán Hárslevelű |
Dűlőkóstolások
Az
előadás alatt sorban érkeztek a poharakba a borok is, így például Hegyalja
anyadűlőjéből, a Telekiből, aztán a Teréziából, amelyet 1749 óta minden esetben
I. osztályba soroltak, majd a Betsek,
és a referencia értékű aszúiról ismert Kapi
következett. Igazából nehéz lett volna ezekből a borokból bármilyen egyértelmű következtetést
levonni az adott dűlővel kapcsolatban, hiszen ahány borász, annyi stílus, és az
évjáratok is különbözőek. Ebből is látszik, hogy a dűlőklasszifikáció nagyon
összetett, több rétegű történet, és nem is a mostani generáció története
csupán, hanem hosszú-hosszú évek tapasztalása. - Kétségtelen, hogy nem lehet egyetlen borász alapján megítélni egy
dűlőt. Ez egy összetett játék: először is el kell készíteni a bort, kell mögé
egy filozófia, ekkor már van egy jó borász és egy jó bor. Ha ez a gondolatiság
átmegy, abból már lesz egy stílus, és ha ez elfogadottságot nyer, akkor a dűlő
elkezd emelkedni. De ez nem tudományos kérdés, ez kultúra. – emeli ki
Alkonyi László.
- Ha már benne vagyok az öngyilkos
folyamatban, még egy lépést teszek! – folytatja, és a poharunkba tölteti
első, és egyetlen saját borát, a 2007-es Őszhegy Muskotályt. Szarka Dénes fiatal mádi borász présén készült
az alapanyag, majd csak a cefrét kénezték, és 3 évet töltött háborítatlanul
hordóban, később üvegballonban a bor. – Ilyen
lehetett a bor 300 évvel ezelőtt – mondja Alkonyi László. 900 tőkéről, 500 kg szőlőből készült 250 liter mennyiség, a
szőlő „növényvédő szere” pedig csupán metszőolló és kasza volt. Leginkább
szamorodnira emlékeztetett az illat, oxidált, pörkölt diós jegyekkel, mögötte
érett szőlőaromákkal. Mézesen hömpölygő bor, szájban sok alkohollal, füsttel, kesernyés
dióval, lecsengésben némi fanyarsággal. Kétségtelenül nem a ma divatos,
populáris vonal képviselője, de ha tudatában vagyunk annak, hogy mindenféle
technológiát nélkülöz a bor, egészen másképp közelítünk hozzá.
 |
| A Makovicza dűlő "nagyágyúja" - Pelle Pincészet |
Az előadás utáni kóstoláson 23 dűlő boraival ismerkedhettem. Például Demeter Zoltán 2009-es Hárslevelűjén keresztül a 2006 óta referencia száraz Hárslevelűket produkáló, nagy presztízsű Szerelmi dűlőt (Tokaj) térképezhettem fel. Cizellált, komplex, ásványos bor érett gyümölcsökkel és leheletnyi vaníliával. A Gizella Pince 2011-es Hárslevelűje már a tarcali Szilvölgy dűlőbe vitt. Fahordóban erjesztett tétel, sok friss és üde savval, szőlős, virágos illattal, szájban lendületes, fehérhúsú gyümölcsökkel és citrusokkal, a lösz egyik karizmatikus képviselője. Aztán Abaújszántóra vezetett utam, az általam eddig nem ismert Firmánszky Pincészet Furmint sorát volt szerencsém végigkóstolni. A Sátorhegy dűlő világát fedezhettem fel Firmánszky Gábor boraiban a 2010, 2008, 2006, 2005 és 2003 évjáratokból. Parcellánként dolgozzák fel a szőlőt és kezelik a bort, sem fajélesztőt, sem enzimeket nem használnak. Számomra a 2006-os tétel emelkedett ki a sorból gyönyörű ásványosságával, kimunkáltságával, tűzköves jegyeivel, hibátlan egyensúlyával, de a leginkább annak örültem, hogy a sort végigkóstolva egységes stílust, és – természetesen az évjárat függvényében hol érettebb, hol frissebb állapotban -, de folyamatos, egyenletes, emelkedő vonalvezetést találtam a borokban. A Pelle Pince a mádi Makovicza dűlő alapanyagából készíti borait, Szarka Dénes gondozásában. 2009-es Hárslevelűjük „gasztro” magnum palackos. A tulajdonos, Pelle László elárulta, azért, mert nem hittek annyira a borban, amely aztán „dacból” juszt is szépre érett: ásványos, tartalmas, és nagyon szerethető.
 |
| A Sátorhegy dűlő világa: Firmánszky Pincészet |
A konklúzió
- Attól igazi egy kultúra, hogy nem csak a
saját generációjában tud gondolkodni, hanem magával tudja vinni a múltját –
mondja Alkonyi László. – A
dűlőklasszifikáció kezdete az, amikor odafigyelünk egymásra, és figyelembe
vesszük, hogy a másik mit akar, mi az érdeke. Egy dűlő emelkedését például
mindig segíti, ha több birtok készít onnan bort. A monopólium mindig jól
hangzik… de csak az elején. Életközösség nélkül nehéz időtálló értéket
felépíteni. Mert hát merre tart a világ? Sajnos, az olcsó és könnyen érthető borok felé. A hagyományt, az egyediség mítoszát hamarosan csupán a borvilág 5-6%-a képviseli majd. Csak ez a pici szegmens lesz az, amely a világ szemében kultúrát jelent. - Csak az lesz kultúra, ami a múltját tudja viselni. Ha nem tudjuk a múltunkat viselni, senkit nem fogunk érdekelni. És ez nem csak hagyomány, hanem egy óriási lehetőség is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése