Hátborzongató és torokszorító
érzés a figyelőtoronyban állni… Szemben meredek lejtők, rajtuk szépen
gondozott szőlősorok. A szőlőhegy gerincén már Ausztria. Valaha – nem is olyan rég
– a fenti összekapaszkodó lombok árnya a nap járásától függően hol az ígéret
földjére, Ausztriára, hol pedig a hermetikusan elzárt, úgynevezett szocialista táborhoz
tartozó Magyarországra esett. Döbbent csend. Mellettem távcső, képtelen vagyok
most belenézni. Félelmetes, hogy anno valaki innen pásztázta a tájat, emberekre
vadászva. Alattunk szögesdrótok feszülnek, valaha aknamezők húzódtak, és a
drótok állandó 24 voltos feszültség alatt álltak. Életek értek véget a határzár
telepítése és őrzése közben, vagy a kétségbeesett szökési kísérletek miatt. Goják
Sándor portáján járunk, Felsőcsatáron, Szombathelytől 18 km-re, a Vasfüggöny
Múzeumban. Az ő lelkes és gondos munkájának köszönhető, hogy a borvidék
történelmileg meghatározó időszakának, a határzár korszaknak mementói még ma is
láthatók. Hiszen fontos - talán a legfontosabb -, hogy egy borvidékre, mint
kultúrtájra is tekintsünk, tehát ne csak a szőlő és bor aspektusára
koncentráljunk, hanem a vidék történelmére is.
 |
| Fotók: Nagy Zita |
„Ez az én kis birodalmam” – mutat körbe Goják Sándor. Egy szép, és sok
éves elzártsága miatt visszafogott, kicsit magába forduló és titokzatos
borvidék apró kincses ládikája. A nyári hőségben békésen sziesztáznak a
szőlősorok, és a terméstől roskadozó gyümölcsfák. A háttérben hófehér kápolna,
vakító kontrasztja a szürke betonoszlopokra feszített szögesdrótoknak. A
falakat cseresznyefa árnya simítja végig. Béke van, csak a forró szél borzolja
néha a tájat, és süvítve száguld át a feszülő drótok között. A vitrinekben régi
fényképek, lenyomatai egy elnémított, elfojtásokkal teli és megbénított
vidéknek. Más olvasni róla, vagy unalmas történelem órákon biflázni a tényeket,
és más ott állni a – ma már szerencsére csak jelképes - taposóaknák között,
vagy átnézni a misztikus senki földjére. Más fejben tudni, hogy valamikor politikailag
elválasztottak minket Európától, és más érezni, hogy nem csak politikailag, de
a valóságban is elzárták a vidéket Európa vérkeringéséről.
„A baltikumi Stettintől az Adriánál lévő Triesztig vasfüggöny
ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és
Kelet Európa ősi államainak összes fővárosa.” - mondta Winston Churchill
1946. március 5-i fultoni beszédében. Hogy mindez hogyan csapódott le itt,
Magyarország nyugati határszélén, a picinyke Vas-hegyen? Hogyan pecsételte meg
a határsáv kiépítése a borvidék és az itt élő dolgos emberek életét? Műszaki
zár és erődrendszer, valamint fokozott, fegyveres határvédelem szigorú szemei
pásztázták a tájat. A határsávból a „megbízhatatlan elemeket” kitelepítették. Drótakadályok
és aknamezők szabdalták fel a dimbes-dombos vidéket. Azon túl, hogy a rendszer
karbantartásához tetemes pénzre volt szükség, jelentős mennyiségű földterületet
is kisajátítottak, kivontak a gazdaságból, és nem utolsósorban emberi
kapcsolatokat, jószomszédi viszonyokat szakítottak szét.
A rideg és hátborzongató tények a
nyugati határszélre vonatkozóan: 350
km kétsoros tüskésdrót kerítés, és 800.000 db
taposóakna. Az aknatelepítési munkák során többen meghaltak, vagy súlyos sérüléseket
szenvedtek. A szökési kísérletek során arányaiban ezer emberből mindössze öt-tíz juthatott
át az aknamezőn. A későbbiekben már az aknazár sem bizonyult megfelelő
védelemnek, „pszichikai visszatartó ereje” ellenére sem. Így új, minden mozgást
észlelő jelzőrendszert építettek fel. Az építkezés során véglegesen el kellett
távolítani az aknákat, melyek újabb halálos áldozatokat, vagy csonkolásos
baleseteket követeltek. Nagy kiterjedésben kiirtották az erdőket, és vadfogó
kerítéseket építettek, hiszen a jelzőrendszer nemcsak emberi mozgásra, hanem
időjárási változásokra, és vadak okozta jelzésekre is reagált.
 |
| Goják Sándor vezetett végig a múzeumon |
Goják Sándor részletesen meséli a
történeteket, melyek a sokszor halálos kimenetelű szökési kísérletekről
szólnak. Szemléletes bemutatásra is sor kerül a vasfüggöny egykori „díszletei”
között. A képletes aknamezőn sétálva kipróbálhatjuk, hogy vajon átjutottunk,
vagy felrobbantunk volna a határzáron. Ha aknára lépünk, detonáció, kigyulladó
reflektorok, és sziréna hangja figyelmeztet. „Ön aknára lépett. Felrobbant!” –
villan a felirat. A szökési kísérletek helyszíneit és módozatait is
testközelből érezhetjük, például az egyik szögesdrót alatti gödörnél, ahol két
fiú ásta át magát a jobb élet reményében, vagy a létránál, ahol a Stern magazin
szerkesztője próbált kiszökni az országból kislányával együtt … Igazából ekkor,
a valós és konkrét emberi történetek átélése közben szorul össze a torok… Meg
amikor Goják Sándor egy szőlősgazda mindennapjairól mesél.
Mert hogy határsáv helyett
azelőtt errefelé inkább szőlősorokat telepítettek. Apró pincékkel, vagy éppen
emeletes, nyugat-pannóniai présházakkal. Aztán a kifeszített szögesdrótok sok
esetben elzárták egymástól a gazdákat és a saját szőlőskertjeiket. A Vasfüggöny Múzeumban
bárki áthaladhat azon az őrbódéval őrzött kapun, ahol azt akkoriban a gazdák
tették, ha metszeni, szüretelni, vagy éppen bort fejteni igyekeztek a saját kis
birtokukra. Félelmetes érzés. Akár egy lágerben. Az áthaladáskor le kellett
adniuk a személyi igazolványt a katonáknak, akik felírták az adataikat, és egy
személytelen, számmal ellátott bilétát adtak, azzal a kikötéssel, hogy
sötétedéskor vissza kell térniük. Ha nem, kíméletlenül megindult utánuk a
hajtóvadászat…
 |
| A Mária-kápolna |
A Vasfüggöny Múzeum után a
domboldalon felsétálva az 1700-as években épült kis Mária-kápolnához megyünk. Építtetője
a közelmúltban boldoggá avatott gróf Batthyány-Strattmann László családja. Igazgyöngyszem
a szőlősorok ölelésében. Varázslatos völgyre nézünk le, bármeddig elidőznénk
itt, de Goják Sándor vacsorára hív minket. Lesétálunk az árnyas fák alá. A
kondérban már megfőtt a csülökpörkölt. Puha, roppanós héjú kenyér és ropogós káposztasaláta
kíséretében érkezik a tányérra. Gyümölcsös, friss zamatú, könnyű Kékfrankos a
pohárban, a szőlő itt terem, Goják Sándor birtokán, a Kápolna-dombon. Sorra
érkeznek a vendégek, a kertkapu kilincse folyamatos használatban van. Nemcsak a
Vasi Vendéglősök Klubja tartja itt éppen a Goják Sándor szervezésében minden
évben megrendezett Pinka-szurdoki gyalogtúra levezető vacsoráját és éneklős
borozgatását, hanem beköszönnek „csak úgy” erre járó ismerősök is. A Goják
család minden betérőt nagy örömmel és szeretettel fogad. Közben asztalunkhoz ül
Wölfinger József is, akivel téli pálinkafőzésekről és a Vas-hegy
mindennapjairól beszélgetünk. Egy kis borkorcsolyaként még hajnalban sült
tepertő érkezik az asztalra, desszertként pedig édes, roppanós cseresznye.
 |
| Csülökpörkölt Kékfrankossal |
Aztán elbúcsúzunk, és hazafelé
autózunk. A falucska határában elhaladunk az ország egyetlen, mára már bezárt
zsírkő-, vagyis talkumbányája mellett, és elkanyarodunk a vaskeresztesi
pincesor felé. A rogyadozó, vagy éppen felújított pincék nagy idők nagy tanúi.
A borvidék életében a vasfüggöny időszaka a mai napig tartó fájó törés. Nehezen
gyógyuló seb, amely még mindig fáj az itt élőknek, és kicsit talán az ide
látogatóknak is, akikre akarva-akaratlanul ránehezedik a múlt. Hiszen amíg a
hegygerincen túl Ausztria tovább élte megszokott mindennapjait, a Vas-hegy
itteni oldalán szinte belehalt a borvidék a megpróbáltatásokba. Nehéz lesz a
felemelkedés, de a kincs itt van a kezünkben, ott bujkál a szőlősorok, vagy a
kis pincék hűs falai között, a szőlőhegyek talajában, az összesimuló lombok óvó
ölelésében. Figyeljünk rá, szeressük, és ne hagyjuk elveszni!
Fotók: Nagy Zita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése