Valahogy nehezen születik meg az
idei nyár… Ha világot is lát egy-két nap, amikor rekkenő a hőség, és
fények-árnyak kergetik egymást a felforrósodott házfalakon, hamarosan fújtatva-csattogva átvonuló zivatarfelhők zavarják meg a nyugalmat. Most éppen
szikrázó a napsütés, a nyitott ablakon át néha beköszön, és megsimogatja a
hátamat a szél, a pohárban hűs rozé. Ebéd után leültem kicsit, hogy olvassak,
itt, rövid időre hazatérve a szülői otthonba, ahol kint a konyhában Anya süti a
vasárnap délutáni süteményt. Közben gyerekkor száll a levegőben, fahéj,
porcukor és cseresznyeillatok hátára kapaszkodnak fel az emlékek.
Fotók: Nagy Zita - Borgőz |
Aztán valahogy mégsem tudtam a
könyvre figyelni… Ismered talán az érzést, amikor inkább mondanál valamit.
Talán egyszerre túl sok mindent is. De valahogy nincs meg a kezdő gondolat,
nincs meg az a szál, amelyre felfűznéd a gyöngyöket. Ilyenkor egy ideig ülsz és
nézel és kattognak a fogaskerekek, majd egyszer csak súlyos kulcs fordul a
zárban, és kinyílik egy ajtó. Tulajdonképpen már pénteken, ott, a budatétényi Rozáriumban
megszületett bennem ez a levél, a Kárpát-medencei Borászok Találkozóján. Miért?
Nem tudom pontosan… Egyszer csak azt éreztem a kisújfalui Mátyás Pince
faházikójánál kóstolgatva és beszélgetve, hogy nem vágyom másra, csakis erre, beülve
a kis kivilágított mézeskalácsházak által körbeölelt hatalmas dió- és
cseresznyefa alá. Egyszerűen csak LENNI vágytam, élvezni a borokat, a
társaságot, a beszélgetéseket, a zenét, és a szabadságot a vágtatva átvonuló
felhők alatt.
A kerítésen túl a Nagytétényi út
péntek délutáni esztelen forgalma cikázott, de a kertbe, a virágzó rózsatövek és
a borászok faházikói közé valahogy nem tudott beférkőzni mégsem. Mint egy kívül
rekedt világ, amelyért egyáltalán nem kár. A színpadon az Overnighters játszott
éppen blues dallamokat, asztalunkhoz pedig a felvidéki Kasnyik Pincészet
tulajdonosai ültek le, hogy megvitassuk a világ nagy történéseit. A pohárban
közben Dunaj vöröslött, a szél pedig egyre makacsabbul kúszott be a kabátok
alá. Aztán a rózsakertben „az élet álom,
s az álom szép, álmodj vélem a szívünkért” sor úszott el a fejünk felett,
vagyis a Napra és a Tulipános. Közben a kis házikókban Balla Géza, Laposa
József, Mátyás András, Asztalos Zoltán, Lenkey Géza, Csetvei Krisztina és
Demeter Zoltán személyesen töltötte a poharakba keze munkáit.
A rózsatövek között gyerekek
kergetőztek, vagy éppen a játszóházban készítettek receficét és szárdudát. A
felnőttek borospoharakkal a kezükben beszélgettek, én pedig arra gondoltam,
hogy itt mindenki megtalálta a helyét. Aki nem, az valószínűleg súlyos dolgokat
cipel a lelkében, letehetetlennek tűnő terheket, régi sérelmeket, amelyek talán
már soha nem fakulnak, pedig nem késő… Soha nem késő. Már sötétedett, amikor a
Makám lépett színpadra. Páran táncra perdültek a hűvös estében. „Párom, párom, édes párom, holdas estét nem
sajnálom…” Beköszöntünk aztán Csetvei Krisztinához, aki a borásztalálkozó
legfiatalabb borászaként mosolygott a standnál. A háttérben már Czakó Péter és
barátai játszották a jazz-t, jól esett hozzá a BABA rozé. Aztán vészesen közeledett az utolsó vonat indulásának
időpontja.
Körülnézve már csak egyetlen
faházban pislákolt a fény. Érdekes módon pillanatok alatt megtelt a stand,
mintha csak egy láthatatlan mágnes vonzaná oda a még ott lévő vendégeket.
Lenkey Géza fogadta az érdeklődőket, egyedüliként e kései órán. Valahogy itt,
ezen a helyen, ebben a pillanatban állt meg végleg az idő. Olyannyira, hogy
észre sem vettük, hogy ott ragadtunk a Rozáriumban. A Túlélő nevű bort kortyolgattuk. Mintha csak üzenet lenne. Mintha azt súgná halkan, hogy soha, semmi ok az aggodalomra, mindig minden úgy történik, ahogyan annak történnie kell. De aminek eleje van, annak vége
is, mindig, elkerülhetetlenül… Úgyhogy mi is elindultunk hazafelé a budatétényi
éjszakában. Néhány garázsmenet húzott el mellettünk, az egyik aztán nagy
meglepetésünkre kérés nélkül felvett minket… Mosolygó buszsofőr, hidak, árnyak,
fények… és a megérkezés.
A végére nem maradna más, mint
valamiféle összegzés. Valami tényszerű összefoglaló, miért is volt jó ott
lenni, a nagy árnyas diófa alatt. Mit tud ez a találkozó, amit más borfesztivál
nem. De nem írok összegzést, helyette inkább egy nagyon jó barátom leveléből
idéznék: „Az élet tényleg gyönyörű. Még
ezekben az igazságtalannak érzett időkben is van benne valami eredendő,
legyőzhetetlen szépség, titok, báj... Meg, persze északfok, idegenség. De hát
ettől lesz szép a vajjal-mézzel kent kenyér a diófa alatt.”
Fotók: Nagy Zita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése