Újra vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Pannon Borrégió kötet

A napokban tértünk haza a májusi esőben fürdőző Szegedről, és annak XIX. Borfesztiváljáról. Hoztunk magunkkal jócskán élményeket, emlékeket, új ismeretségeket, és egy könyvet. A Meglelé borát borútikönyv sorozat legújabb kötete is ott lapult a bőröndünkben. A Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató darabban ugyanis nagy örömömre újra megjelent egy dolgozatom, ez alkalommal a vállpirító, időnként tenger illatú - bizony! - izgő-mozgó, zsongó-bongó Villányról. Ezúttal olyan vendégszerzők szereplenek a könyvben, mint Ercsey Dániel borászati író, a Borigo szerkesztője, Győrffy Zoltán a Pécsi Borozó főszerkesztője, Tompa Imre borászati újságíró, szerkesztő, és jómagam.

Az ezt megelőző második kötet tiszteletpéldányát idén januárban vehettem át Szekszárdon: az Eger Borrégiót bemutató részben Megérkezni címmel publikáltam. 

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a legutóbbi kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit. 

Szerelem Villányban

Fotók: Wawrzsák László

Délen vagyunk, érezhetően nagyon délen. Pirulnak a vállak, és az arcok. Mindenki mezítláb, talpamat a terasz hűvös terrakotta kövéhez szorítom. Visszagondolok… Délben még hűsítő Balaton, fokhagymás lángos és almás palacsinta, aztán indulás délnek, Villányba. Nem ismertem őt eddig igazán. Csak egyszer csókolt meg futólag. Kis nyári románc volt, sok-sok évvel ezelőtt. Aztán elfelejtett, elfelejtettem. Sokáig nem találtunk újra egymásra.

Pedig már akkor szerelmes lettem belé. Feküdtem egy karcsú, fiatal, rózsaszínen és buján virágzó, vadul illatozó barackfa alatt, melyet körüldongtak a méhek, a vékony nyári blúzom alá pedig pimaszul bujkáltak be egy kis csiklandozásra a fűszálak. Titkon, hogy ne vegye észre, egyre mélyebben és hosszabban szívtam be Villány nyár-illatát. Furcsa, mert nincsenek ott tengerpartok, mégis éreztem a sós párát. Talán a déli szél kapta fel valahol messze, lopta el egy felforrósodott plázsról, és tette le ide, a szőlősorok közé. Vidámak tőle a fürtök, bogyóik majd kicsattannak. Mintha valami különös életöröm is érkezne ide a forró széllel. A hordókból is kikacag a bor, és valahogy mindenki szeme sarkába mókás szarkalábat skiccel a nevetés.

Most újra Villány. Elbújt a nappali hőség, kockás plédekbe csavarva ülünk kint az éjszakában. A Villányi pincesort már végigjártuk, mégis újra és újra hömpölygő, életigenlő vörösökre vágyunk, vagy éppen fehérekre, melyek olyan buják és gömbölydedek, mint a Szársomlyó legendabeli Harkája. Füst száll át a faszén parazsának fényén. Még egy kis csocsózás, és álomra hajtjuk fejünket. Úgy alszunk, mint a tej. Másnap kakaskukorékolós reggel, már korán forróság. Bicajra pattanunk, és kitekerünk Palkonyára. Békakuruttyolós kis tavak, álmosan, lágyan hajladozó sásosok, színesen integető májusfák a tájban. Fűben heverészés, kútból jéghideg, kristálytiszta víz, a villánykövesdi pincesor leghűvösebb pincéjében rozéfröccs. Életelixír a javából. Szellőjárta teraszra és szőlősorok közé vágyunk, úgyhogy irány Kisharsány. Megérkezve teli piknikkosárral kezdünk a Fekete-hegyen. Sonka, sajt, roppanós zsenge zöldségek, medvehagymás kenegetős, friss kenyér és egy hűs rizling. Színes gyíkok szaladgálnak a köveken, néhány zajos röptű lódarázs húz el a fejünk felett, a hangyák kitartóan menetelnek a fűben. Minden mozgásban van, él, zümmög, zsong.

Aztán a cukorsüveg Szársomlyó dűlőit bicajozzuk körbe. A különös hangulatú Ördögárok, majd a Konkoly, a Fekete-hegy, a Várerdő. Valahová könnyebb feltekerni, valahová nem is sikerül. Ahogy az életben… Néhány dűlőt szépen átjár a szél, néhányban levegő sem rezzen, csak a tájkép remeg meg időnként a hőségben. Megkerüljük a hegyet, a Kopár dűlő felé indulunk vissza. A türkizkék égen siklóernyősöket ringat a szél. A kora délutáni kakaspörkölt, majd némi szieszta után magunk mögött hagyjuk az ördögszántotta hegyet. Hazafelé a Mecsek terít fölénk árnyékot, majd a somogyi dimbek-dombok tücskei ciripelnek be időnként az autó ablakán.      

Hogy ez a szerelem első látásra szerelem volt-e? Nem is tudom. Ez az „első látásra” dolog mindig nehéz. Hiszen először csak belenézünk a másik szemébe, és a gyomrunkban érezzük, hogy ez most más, hogy ezek a szemek valahogy máshogy néznek, hogy ezeknek a szemeknek a tükrében mindent látunk. Meg sem kell szólalni. Aztán furcsa, de az első találkozás után keserédes lesz a másik hiánya. Sajog a lelkünk, de mégis mosolygunk. Semmire sem tudunk figyelni, egyetlen film pereg csak bennünk: ahogy átölel. Akár az előnyári déli szél. Ezt a pillanatot kell őrizni, amíg csak lehet, mert csak ide érdemes visszatérni, valahányszor célt veszítünk. Villány tudja ezt. Történjék bármi, magához húz és gyengéden átkarol. Piruljanak hát a vállak és az arcok. Újra és újra…

2013. február 25.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz blog gazdája)

(Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Pannon Borrégiót bemutató kötetében jelent meg)

- További bortárcáim a Borgőzben... -

 

Vendégszerzőként a borútikönyv sorozatban - Eger Borrégió kötet

Egy nagyon kedves invitálásnak tehettem eleget, amikor is vendégszerzőként szerepelhettem egy borútikönyvben. Meglelé borát címmel ugyanis egy kis könyvkiadó gondozásában jelenik meg az a hét részből álló borútikönyv sorozat, amely hazánk hét borrégióját hivatott bemutatni. Első része, a Duna Borrégiót bemutató darab tavaly nyáron látott napvilágot, a második kötet tiszteletpéldányát pedig nemrégiben vehettem át Szekszárdon.

Az Eger Borrégiót bemutató részben ugyanis Megérkezni címmel publikáltam, olyan szerzők társaságában, mint Kőrizs Imre költő, klasszika-filológus, borszakíró, Árvay János az Év bortermelője 2003-ban, Ercsey Dániel a Borigo főszerkesztője, valamint Tompa Imre borászati újságíró, a Borigo főmunkatársa. Egyúttal nagyon kedves meghívást kaptam a Pannon Borrégiót, vagyis a Villányi, Szekszárdi, Pécsi és Tolnai borvidéket bemutató részben egy újabb dolgozat megírására is.

A megtisztelő felkéréseket ezúton is megköszönve osztom meg a blog olvasóival a kötetben megjelent írásomat, egyúttal ajánlom mindenki szíves figyelmébe a borútikönyv sorozat hasznos és informatív könyvecskéit.

Megérkezni

Nem elég folyton úton lenni, néha meg is kell érkezni. Átkelni a nagy folyón, bemerészkedni a Duna és a Tisza ölelésébe. Nézni, ahogy az égi zsinórpadlásra felhúzzák a tájból a hegyeket, és elsimul minden. Lépésről lépésre kell felfedezni a vidéket, az embereket, és majd csak velük együtt, általuk a borokat.

Az első ilyen megérkezésem Monor volt. Az Alföldbe simuló Strázsa-hegyen találkoztam először az ott élő emberek szívósságával, továbblépni akarásával. Nem egyfajta makacs, izgága kitörési szándék él bennük, hanem inkább annak a vándornak a mozdulatai, aki viszi magával a már megjárt út értékeit és tapasztalatait. Fűszálat rágcsáltam, és a pincegádornak támasztottam a hátamat. Ökörnyál ragadt a hajamba, fátyolként lebegett a meleg őszi szélben. A pohárban Karát csillant, aranyló sárgája megsokszorozta a bágyadt napsütést.

Ezek a tájak üzennek. Néha nyomasztóan nehezedik rájuk a múlt, pincéik mélyén hol balsorsos idők dohos lenyomatait, hol borhamisítási botrányok sokáig megbélyegző sebeit takargatva kicsit szégyellősen. Még sincs bennük sértettség, vagy fájdalom, nem keseregnek a múltba révedve. Minden mozdulatukban ott van a hit, minden apró részlet utat mutat. A kis monori szőlőhegy is él. Akárcsak Csuzi bácsi ezer pirosló almafája, KétSzabóék széles szájjal mosolygó kemencéje, Lukácsyék „pinyője”, amelynek tornácán a tejfelszőke Peti majszolgat baracklekváros piskótatekercset, miközben bemutatja zöld-sárga cicáját és kedvenc bogarát.

Aztán tovább utaztam a Duna-mentén. Szigetcsép, csikorgó januári hideg, csattogó ráckevei HÉV, majd halkan puffanó hógolyók, metsző, jeges levegő, és Hóhercegnő kinyíló csillámporos szelencéje. Az itteni megérkezésemet Éva szelíd mosolya és tiszta borai köszöntötték. Finom, nőies, apró rezdülések, tervek és célok, amelyek nem a pillanatnak élő fellángolások, hanem régóta álmodott álmok, komoly szándékok. Áttörte a januári jégpáncélt a ropogós rozé. Szigetszentmártont egy forró dunai halászlé és egy túrós csusza után hagytam el. Biztosan nem örökre.

Északi megérkezésemkor a Mátra messzire elérő fagyos lehelete aludttejes ködöt borított a tájra. Fázott a lábam, és bárhogy kanyarítottam a sálamat, a nyirkos hideg mindenhová befészkelte magát. Menekvést csak a több száz éves egykori postakocsi állomás, a duruzsolósra fűtött Kisbagi csárda jelentett. Meg a birsalmapálinka. Melengető biztonságérzetet pedig az a tudat adott, hogy itt él és dolgozik Szőke Matyi bácsi, és a fiatalok, Szecskő, Losonci és Karner. Kissé délebbre indultam tovább. Kunság, Soltvadkert. Frittmann János szőlőjében homokot hordott a dühödt szél, a lehető legkisebbre húztam össze magam. Félig eltakarva szememet, hunyorogva néztem fel rá. A Kunság nagy embere szálfaegyenesen állt, és az üvöltő szelet megzabolázva lelkesen magyarázta a takarás és fedés jelentőségét a téli fagyra hajlamos vidéken.

A nagy utazás Hajóson ért véget. Az alvó déli kisváros, a lehunyt szemű, egymás vállára dőlve pihenő pincéivel, és a fejükre koppintó diófákkal. Minden pince előtt ránk biccentett a sváb rend- és vendégszeretet. Hazafelé tartva Dunakömlőd, halászcsárda. Kecsegepörkölt, pontytej rántva, fehérkadarka. Elgondolkodtam… Azon, hogy nincs olyan, hogy semmi, és olyan sincs, hogy minden. Hogy csak a kettő közötti világ van, a valami, de ez a valami is csak akkor, ha igazán látni akarjuk. Ehhez pedig nem elég folyton úton lenni. Néha meg is kell érkezni.

(Nagy Zita borszakíró, a Borgőz tulajdonosa és publicistája)

Az írás a Meglelé borát borútikönyv sorozat Eger Borrégiót bemutató kötetében jelent meg.

   - További bortárcáim a Borgőzben... -

Tárcán a bor 3. - Bor (s)íráshoz

„A lelkesedés rajtunk múlik.
Összekötött kézzel-lábbal igazán szép táncolni.
Csak úgy simán minden hülye tud...”
(Sz.)

Tudod, vannak a gondolkodós esték… azok amolyan melankolikus, lassú táncok, inkább csak ringatózások. Ülsz a széken, egyáltalán nem egyenes háttal, inkább belesüppedve mindenbe, és nézel ki a nagy végtelen csillagosba… csak úgy. Kezedben a pohár, benne a bor. Ha éppen súlyos lakatok kinyitására készülsz, sűrű és vörös. Ha kedves pillanatok lepkéit röpteted az éjszakai szamócásban, akkor rozé. Ha könnyek, akkor elő az ásványosat. Aztán sósra édeset, kidugózol egy mézszínű lustaságot és feljön a nap az éjszaka közepén. És ott vannak a nagy fehérek, amelyek majdnem mindenhez jók. Néha csak a testüket látod, és mindig más arcok bujkálnak a cseppekben. Közben úgy nyúlik el a pislákoló gyertyafény a pohár falán, mint az arcod egy olyan tükörben, amely bosszúból torzít. Hogy ne lásd magad szépnek… mert ennyi kezdetnek bőven elég. A többi rossz úgyis jön magától. Közben neszek támadnak. Nem figyelsz rájuk. Nem akarsz a jelenben lenni. Kalandozol a borban, most már elmerülsz benne, holott az előbb még csak közömbösen néztél át rajta. Lassan peregni kezd a film. Néha csúszik a szinkron, vagy nem látszik a felirat, és magadra maradsz. Hogy nehezebb legyen. Találd ki, mire gondol a másik… Ha tudod. Néma bújócska, rebbenő árnyak.

Aztán újra töltesz. Most már minden mindegy… Tudod, hogy akkor meg kellett volna szólalnod. Vagy tenned kellett volna valamit. Vagy egyszerűen csak jelen kellett volna lenned teljes életnagyságodban. De hát akkor már sem élet, sem nagyság nem volt benned. És a „nem”-et megint túlzott hangsúllyal ejtetted ki. Jól megnyomva, hogy hatásos legyen. Hogy értve legyen. Pedig az ilyen „nem”-ek soha nem érthetők. Mert értelmetlenek. Mégis világosodik… Már a legenda is oda… Inkább igyunk! – mondod az összes szereplőnek, aki még ezen a hajnali órán kábultan a légkörben kószál, egyre lassuló köröket repülve. Fáradtak mind. De még veled vannak, kitartanak, akárcsak a múltad apró szilánkjai, amelyek süketen lebegnek a térben mindenfelé. Hát mutasd, hol fáj? Semmiség. Katonadolog. A palack alján már kevés a bor. Utolsó töltés. Vége van. Hosszan tartod az üveget a pohár fölé. Vársz. Már csak percenként egy csepp hull alá, de kitartasz… Mindig kitartasz… Hiszen ott lapul a pincében a következő...

Kelt: Badacsony, 2011. Nyárelő hava

További bortárcák...

Tárcán a bor 2. - Látlak, Napi!

Perzselő hőség volt, a kertben Apa már teletöltötte a lábakon álló öntöttvas fürdőkádat vízzel, hogy pancsolhassanak a naptól szutykos kölykök, köztük én is. Tele is volt hancúrozó gyerekkel a kád, egész nyáron csak akkor lehetett bejutni, ha valaki éppen hazaszaladt lejelentkezni, hogy megvan még, ott fürdőzik Pista bácsiék kertjében. Talán én voltam a legkisebb, és nem is kádaztam, inkább a cseresznyefa ide-oda illanó árnyaiban bújócskáztam a levelek közül néha rám kacsintó nappal. Nagyapa közeledett egy demizsonnal meg egy szódásszifonnal, és huncutul odakiáltott: - Hé Tökmag! Tudsz titkot tartani? A két oldalt szöszke hajtincsek alá rejtett fülekre akasztott cseresznyéket csak egy szélesre húzódó, apró fogacskákat kivillantó mosoly kötötte össze, úgy válaszoltam büszkén: - Nem, Napi! Meg sem lepődött, úgy vetette vissza: - No, az nem baj! És a demizsonból már óvatosan löttyintett is némi bort a kishörpimbe (azaz a szódával elkészített bodzaszörpömbe), ami a háromkerekű bringa csomagtartóján tartózkodott egy cicamintás türkizszínű fedeles műanyagpohárban. Felhígította még egy kis szódával, majd azt mondta: - Most végre igazi fröccsöt iszol, de Nammának egy szót se!

Ízlett. Talán a kis titokzatosság ízlett a legjobban, hogy most olyan tudás birtokába jutottam, amit csak az én bölcs Napim tudott. Mert el sem tudtam képzelni, hogy ezt más is tudja. Sokáig hittem azt, hogy tényleg ez az igazi fröccs, igen, rengeteg friss bodzaszörp, gyűszűnyi fehérbor, na meg a szóda. Aminek a hangja még most is hallatszik, valahol bent, egy eldugott vetítőteremből még ma is kiszűrődik, amikor szörcsögött a szifon, amikor már alig volt benne szusz, de még próbálta magából kilehelni az utolsót.

Napi elhúzta a száját: - Híjj te, a macska rúgjon meg! – mérgelődött, majd fejcsóválva vitte be a szifont a nyári konyhára, ahol nagymama főzte éppen a lecsót, óriási fazékban, hogy minden gyerek jól lakjon. Miután Napi betekerte a patront, és feltört a gurgulázó hang a szifon mélyéről, elővette a kenyeret, késsel keresztet rajzolt rá, majd magához szorítva vágni kezdte a hatalmas karéjokat. Békésen mosolygott...

Végtelennek tűnt az a nyár, átölelte az őszt is, hiába koppantak már a gesztenyék, még mindig makacsul sütött a nap, bár már egyre gyengült. Ahogy Napi is. Elment egy napon, nekem azt mondták, elutazott, messzire és sok időre. Suli után hazatérve minden áldott nap azonnal a műhelyhez szaladtam, hátha… de nem szabta-varrta ott a táskákat, öveket, cipőket, csak a makacs bőrszag ült a suszterszéken, és a távozni nem akaró bánat könyökölt unottan a szabódeszkán. A szemem minduntalan a sarokba állított demizsonra tévedt. Szerettem volna Napival fröccsözni újra. Csak még egyetlen egyszer. Már augusztus elején elemeltem erre a célra egy üveg bodzaszörpöt Namma mindig alma- és mazsolaillatú spájzából, és az íróasztal alsó fiókjába rejtettem, az Ablak-Zsiráf alá. Hogy majd ha jön Napi a demizsonnal és a szifonnal… de soha többé nem láttam.

Talán ezért van. Talán ezért fröccsözöm ma is némi nosztalgiával. Talán ezért nem örülnék, ha palackba zárnák, és feltennék a nagy és steril üzletláncok polcaira egyencímkével ellátva. Mert története van. Mert minden egyes szifonszisszenésben ott van egy kép, egy arc, egy mozdulat, egy érzés. Nekem például ott van Napi. De ott vannak azok a történetek is, amelyeket kizárólag akkor hallhatunk, vagy amelyeknek akkor válhatunk részeseivé, ha felszisszen mellettünk a szifon. Mert minden párától elhomályosodó pohárban lakik valaki. Először eldöntjük, mit is szeretnénk… Kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester… Aztán hőségtől szomjazva kérjük a pultnál a strandon. Vagy éppen egy jóbarát kínálja saját borából egy hűvös házikóban valahol a Balaton-felvidéken. Vagy délután a templomtorony egyre nyúló árnyékába húzódva, a presszó kerthelyiségében poharazgatunk. És jönnek a kérdések, hogy milyen a bor, honnan való, ki készítette vajon és miért? Mert a miért is fontos. Hiszen bort „csak úgy” nem készít az ember. És jönnek a nevek, a helyek és a történetek. Sokszor csak akkor érnek véget, amikor az égi felelős mintegy jeladásként kiakasztja a fölöttünk feszülő fekete vászontetőre a hold narancsszínű lampionját.

Persze nagyapa korában még nem tudták mi az a marketing, és azt sem, hogy itt lesz majd a jövedéki adó, meg a kőkemény piaci érdekeltség. Napiék nem gondoltak még arra, hogy a fröccs valamikor majd félliteres műanyag palackokba kerül, hogy aztán fesztiválozó fiataloknak kínálják őt új köntösében  (már csak azért sem, mert a fesztivál szót nemigen használták akkoriban). Napiék - talán tudtunkon kívül, egyszerűen csak így kódolva - őrizték a hagyományt, és nem törődtek a világ hívságaival. Ma már más szelek fújnak – mondják erre sokan, és ha jó az a minőség, ami majd fröccs gyanánt palackokba kerül, akkor kár kongatni a vészharangot. Akkor valóban kár. De bármennyire nem látjuk be (egyelőre), bizony a hagyományokért is kár. De én látlak, Napi...És nem felejtem el, hogy tartozom még neked egy igazi fröccsel!

Kelt: Székesfehérvár, 2010. Kisasszony hava

További bortárcák...

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Tárcán a bor 1. - Boldog új év...

Vannak-e újévi fogadalmaid? Melyeket egy bor- vagy pezsgőmámoros éjszakán talán kicsit elhamarkodottan felfirkálsz egy nyilvános wc falára, mondván nesze utókor, én meg úgysem járok többé erre? Vagy amelyeket a Himnusz alatt végigfuttatsz az agyadon, igen, ez így lesz az úgy lesz, csak isten áldd meg... Én meg álljam meg, hogy nehogy másképpen legyen. Vagy amelyeket tényleg komolyan gondolsz – na de most tényleg… Lefogysz, nem iszol, nem szólsz be másoknak, nem bliccelsz a BKV-n, na jó, csak a négyeshatoson, mert elég hosszú a combino, hogy leléphess ha jön a kékruhás. Hogy nem írsz többé selejtet, csak jót, mert már eleget írtál a fióknak… Hogy nem iszol rossz bort, na jó csak azért, mert azt is meg kell ismerni, hogy aztán soha többé… Szóval gondolsz-e ilyeneket? Újévkor…

Fotó: Nyulasi Gábriel

Rossz szokások, szevasztok, vagy csak elhamarkodottan gondoltam ezt a Himnusz alatt miközben a pezsgő lazán kipukkantotta magából a megfeszegetett dugót? Ilyenkor mindenki kicsit visszagondol, aztán kicsit előre… Aztán megint a jelenben találja magát, jobb esetben egy pezsgőspohárral a kezében álldogál egyik lábáról a másikra taposva, rosszabb esetben egy hűvös vécékagylóhoz bújik, hátha oltalmat talál a porcelán ölelésében. Volt már ilyen… Hiszen volt már mindenki fiatal, csak olyan régen, hogy néha nem emlékszik (vissza szívesen).

És ittuk a nemminőségit, és gondoltuk, ez ám a szilveszter, kik korán kelnek, majd aranyat lelnek, de mi majd akkor fekszünk és nem érdekel minket semmi, csak a saját kis világunk. És fújtuk eszetlenül a trombitát, a panelkockákon csattogva visszhangzott a petárda. Néhányan csillagszórót dobáltunk az erkélyről, de az öreg nénik ránk ripakodtak, hogy felgyulladnak a kutyák… Mi csak röhögtünk és nem törődtünk semmivel. Rég volt, szép volt… Nekünk legalábbis szép.

De szép most is… Isszuk a minőségit, és gondoljuk, na még ezt a palack bort csendesen a Himnusz után felbontjuk és gondolunk. Aztán fekszünk, mert reggel megy tovább a lét és már nem lehet hülyéskedni mert meg kell kötni holnap reggel is a nyakkendőt precízen. És már csak magunkban dudorászunk, eszegetjük a sajtot, átnézünk a poháron, bele a vörösbe, és hallgatjuk a jazzt, meg jár a lábunk a ritmusra, de csak szolidan, éppen hogy csak… A rend kedvéért. Aztán fekszünk, nehogy felvirradjon, még félálomban hallunk néhány hazafelé tartó ordító fiatalt az utcáról felszűrődni, de már csak a minőségi ködön át, és mi már amúgy sem vagyunk „ilyenek”… de megfogadtunk valamit idén is, ez a lényeg.

Bár a fogadalmak már igazából csak elméletben léteznek, mert amit akkor fiatalon megfogadtunk abból sem lett semmi, mert mások lettünk, mint akik… De így a jó, így a szép, így a helyes… Járjuk – idén is – az utunkat. Néha hőzöngve, mint azok a fiatalok lent az utcán, néha csendesen érlelődve a mi kis palackunkban, ledugózva a múltat… Boldog minőségi új évet!

E bortárcám legelőször Az ihatóbb Magyarországért oldalán jelenhetett meg, köszönet érte!