Ébredések - A hajósi pincefaluban jártunk

Ez a történet még ősz elején kezdődött. Egy születésnap, pontosabban annak megünneplése vitt minket a Hajós-Bajai borvidékre az idei szeptembervégen. Hogy magamtól, saját elhatározásból, érdeklődésből, kíváncsiságból mikor kerekedtem volna fel arrafelé, őszintén bevallom, számomra is rejtély, de a szülinap miatt mindenképpen nekivágtunk az oda-vissza hatszáz kilométernek. Mert hát kimondva, kimondatlanul, valahogy úgy van ez, hogy Hajósra „csak úgy” nem indul el az ember. Pedig az eddig szunyókáló, valaha szebb és boldogabb napokat látott déli pincefalu ébredezik, a pincék álmosan nyitogatják szemüket, és bár szép lassan, de a fény felé fordítják arcukat.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

 

Huszonnégy girbegurba utca ezerkétszáz összekapaszkodó pincével, hatalmas, méltóságteljes diófákkal, meredek löszfalakkal, mélyben kacskaringózó szakadékokkal. Egy mesekönyv lapjaira illő falu, ahol csak a bor lakik, és amelynek utcácskáin legtöbbször néhány hajósi fiatal vezeti lelkesen az odalátogatókat, miközben a pincék előtt kvaterkázó „öregek” vidáman üdvözlik őket. A zsigerekben érezhető itt az élet rendje, az apáról-fiúra szálló történetek a pincék mélyén várják békésen, hogy visszatérjen a legnagyobb fiú, és elfordítsa a kulcsot a rozsdás lakaton. Mintha Hajós soha nem küzdött volna a túlélésért, inkább csendesen és szerényen téve a dolgát várt, bízva abban, hogy úgyis eljön az ő ideje.

Nagyjából két generáció óta várja azt a pillanatot, amikor szőlői újra úgy teremhetnek, és hordói újra úgy telhetnek csordultig, ahogy az a pincefalu több száz éves múltjához méltó. A hajósi borok nem kaphatók nagy áruházláncok polcain. A gazdák itt leginkább egy hektárnál kevesebb szőlőültetvényt gondoznak, és szinte csak a család számára készítenek bort, az ezen felül többletként megtermett szőlőt értékesítik csupán, ahogy tették azt régen, több évszázadon át. A pincék méretéből adódóan itt bizony soha nem lesz tömegtermelés, a tradíciók emiatt – már csak egyfajta kényszerűségből is – biztosan mindig tovább élnek, viszont a képzeletbeli mutató már a minőségre törekvés hosszú óráinak első másodpercére állt.

Hajósi szőlők

Születésnapozó csapatunkat ezen a délutánon-estén Huber János kalauzolja végig. Miközben a szeptemberi nyárban egyik pincétől a másikig sétálunk, hét pince összefogásáról, vagyis a Vintegro Pinceszövetségről mesél. Valamennyien rendkívül fiatalok, és évekkel ezelőtt kezdtek bele a borkészítésbe szüleik, nagyszüleik nyomdokán haladva. Eleinte csak saját maguk iszogatták ezeket a borokat, majd egy ilyen baráti borozgatás alkalmával kezdtek terveket szövögetni arról, mi lenne, ha a hajósi pincefalu utcáit újra megtöltenék kirándulni, borozni vágyó vendégekkel? Sétálva a szunyókáló pincék között nem kis feladatot vállaltak magukra, de érezhetően igazán komoly az elhatározásuk. Palackozni kezdték boraikat, ténylegesen – tapasztalatom szerint valóban nem csak reklámszagú közhelyként - összefogtak, pincéket újítanak fel, fogadják a vendégeket, pincefalu-túrákat szerveznek, marketinggel foglalkoznak, borbemutatókat tartanak. János vidám természete, folyton mosolygó szeme üzeni leginkább a nagyvilágnak, hogy elérkezett a hajósi ébredés ideje.

Oszvald borok 2011-ből - 8460 küvé, Cserszegi Fűszeres, Kékfrankos

Közben megérkezünk az első pincéhez, a Vintegro abszolút újoncához, Oszvald Andráshoz. Alig kezdett bele 2011-ben a borászkodásba, 8460 nevű küvéje máris elnyerte a helyi borbírák tetszését. Az egyre inkább augusztus derekát idéző melegben a pince árnyékába húzódunk, időnként halkan puffan a fáról egy-egy méretes dió. Borozgatunk kötetlenül, nem szakmázva, hanem csak úgy. Átugrunk még egy kis pincenézőbe a szemközti utcába, ahol egy több száz éves pince felújítási munkáiba avatnak be minket a fiúk. Talán nem tűnik nagy dolognak, ott állva mégis úgy érzem, a hűvös falak között olyan helyeken és időkben járhatunk, amely nem mindenkinek adatik meg. 

Umenhoffer Zsoltnál

    

Tovább sétálunk, majd a szintén Vintegro-s Umenhoffer Zsolthoz érkezünk a Kadar utcai pincébe. Takaros porta, terített asztalok, és a világ legjobb sós házisütije mindenféle finom magvakkal, frissen, melegen. Zsolt annyira fiatal, hogy inkább nézném elsőéves gimis srácnak, mint borkészítéssel foglalatoskodó felnőttnek. Márpedig a csalafinta látszat ellenére az utóbbi igaz. Kedvesen és szerényen beszél a borról, a borkészítésről, az elképzeléseiről, de mindvégig komoly alázattal, elkötelezettséggel. Bevallom, Zsolt stílusa, gondolatai, és mentalitása állt hozzám ezen a rövid pincetúrán a legközelebb. Boraiban ugyanez a korán felnőtté válással mindig együtt járó komolyság csillan vissza. Merlot-ja például már nem csak pislákoló lehetőségeket, tétova útkereséseket mutat, Zsolt bizony határozottan úton van. Még ha az elején is, hiszen csupán 2009 óta borászkodik.

Huber Jánosnál

A készülődő este aztán az utolsó pincébe terel minket, egész napos kísérőnkhöz, Huber Jánoshoz. Itt üljük a születésnapot is. Jánosék gyönyörűen felújított pincéje előtt rotyog a vacsoránk a bográcsban. Csülökpörkölt, főtt krumpli, házi savanyúság, majd pezsgőtorta, ajándékozás, kívánság és gyertyaelfújás… De előtte a pincelátogatás. Makulátlan rend és tisztaság a pincében, pedáns rendben a palackok is, köztük például a Mínusz Négy küvé. Nem, nincs jegyzet, születésnapoztam én is. Csak azt tudom, hogy János pincéjét elnézve és borait kóstolva érdemes lesz a hajósi hírekre figyelni a jövőben. 

       

Apropó, hajósi hírek. A Vintegro és a pincefalu most adventre készül. Ahogy ők fogalmaznak, szokatlan adventre. A hét fiatal borász ugyanis először költözteti be a karácsonyt a pincefaluba, a présházak ablakában gyertyák világítanak majd, az utcákat és tereket pedig sült gesztenye, kürtös kalács illata járja be. A gyerekeket aszalt gyümölccsel, meleg teával és karácsonyi punccsal várják, a felnőtteket pedig a borászok kínálják majd boraikkal. Az adventi Nyitott Pince Napokon (december 8-9, és december 15-16.) 14-től 19 óráig látogathatunk meg negyven (!) pincét, ingyenes (!) borkóstoló keretében. A présházakban helyi kézművesek és termelők is kínálják majd portékáikat, tehát szép és míves karácsonyi ajándékokkal térhetünk haza Hajósról. 

Hamarosan beköltözik a karácsony...

Az alvó pincefaluban aztán mi is álomra hajtjuk fejünket egy pince feletti apartmanban, amely egyébként szintén a hely sajátossága, hiszen rengeteg ilyen, a présházak felső szintjén kialakított, pince feletti szálláshely áll a fáradt borturisták rendelkezésére. Miközben egyre halkul a külvilág, arra gondolok, mennyire fontos, hogy megtanuljuk szeretni nemcsak a jó bort, hanem a borhoz kötődő kultúrát és tradíciókat is. Fontos, hogy többször, sokszor, ahányszor csak lehet, menjünk el oda, ahol gyökereivel kapaszkodva örök hűséget esküszik a szőlő a termőhelynek, oda, ahol kiforr a bor, majd csendben komolyodik tovább. Ahhoz, hogy a fenti gondolatok mennyire nemcsak Hajósról szólnak, hanem önmagunkról is, feltétlenül Alkonyi Lászlót idézném: „Általában csak annyi hiányzik, hogy együtt mozduljanak az emberek, hogy egyet mondjanak, egyre gondoljanak. Általában a „csak” a legnehezebb. Talán, mert összeszűkült a közös nyelv, és elfogyott a közös cselekvés tere. Éppen ezért kellenek a közös alkalmak: a borért, a közösségért – végeredményben önmagunkért. Legjobb, ha egy koccintással kezdjük.”

- Teljes képgaléria a Borgőz facebook oldalán - 

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita