Franciákkal korzóztam a Borkollégiumban

Ha francia borokról hallunk, leggyakrabban talán a rendkívüli minőség és ár jut eszünkbe. Nemrégiben azonban visszatérve korábbi, először alapfokú, majd középfokú boros tanulmányaim helyszínére, azaz a Borkollégium falai közé, végigkóstolhattam egy budapesti francia borbolt, a Borkorzó megfizethető árú és korrekt minőségű borait. Nem maradtak kóstolatlanul francia lekvárjaik és mustárjaik sem.

 

Boros nemzet a francia, „titkuk” mindössze abban rejlik, hogy ezt ők is tudják magukról, és a bor a franciák életének meghatározó részévé vált. Már az iskolai tananyagban foglalkoznak borvidékeik ismeretével, a szőlőtermesztéssel és a borkészítéssel. A kis francia vendéglőkben már 6-10 euróért tiszta ízű, korrekt minőségű bor kerül az asztalokra, tehát nem kizárólag a csúcsminőséget képviselő nagy borokra koncentrálnak, hanem a borpiramis alapjaira is nagy figyelmet fordítanak, azaz megfizethető áron kapható, igazán jó borok széles bázisára épül a francia borpiac. Szükség is van erre, hiszen a franciák asztalára minden nap kerül bor – a tévhittel ellentétben nem feltétlenül drága csúcsbor - vagy önmagában, vagy a gasztronómiai élmények fokozása céljából. Az sem utolsó szempont, hogy a franciák nem sietnek sehová, azaz nem értékesítik rövid időn belül a még hosszú évekig tartó érlelést igénylő borokat. Ezáltal Franciaországban évjáratos borokból is szép kínálatot találunk, míg nálunk sajnos ritka az a pincészet, ahol hosszú évekre visszamenőleg találhatunk és vásárolhatunk is tételeket.

Mivel Franciaország borvidékeinek klímája és geológiája rendkívül változatos és összetett, nagy utazásra vállalkoztunk ezen az estén. Bejártuk Elzászt, a Loire-völgyet, Beaujolais-t, Burgundiát, Bordeaux-t és a Rhône-völgyet, keresve azokat a jó ár-érték arányú borokat, amelyeknek méltán örvendhetnek majd a hazai borfogyasztók is. 12 bort kóstoltunk, többnyire reduktív technológiával készült tételeket, de természetesen akadt köztük kis kézműves pince, illetve 120 hektáros, „nagyüzemi” borászat bora is. A kínálat tehát sokszínű, mind fajtákra, mind borvidékekre tekintettel, azonban valahogy mégsem találtunk túl nagy kiugrásokat a kóstolt tételek között. Bár korrekt, jó minőségű – és nem utolsósorban elfogadható árú - borokról beszélünk, néhány kivétellel mégis hiányzott belőlük valami egyediség, különlegesség.

A kóstolási sorból azonban Etienne Loew 2008-as rizlingjét feltétlenül meg kell említenünk. A fiatal elzászi borász híre nem véletlenül terjed már Franciaország határain túlra is, ezt a palack tartalma is bizonyítja. Ami illatban azonnal kiugrik a pohárból, az a fantasztikus ásványosság, melyet némi petrolos jegy kísér. Ízben érett, gyümölcsös komponensek jelennek meg citrusos frissességgel kombinálva, elegáns savszerkezettel és az illatban már beígért markáns mineralitással. A biodinamikus eljárással termelt alapanyagból vadélesztővel, természetes derítőszerrel, reduktív módon készült, majd palackozás előtt szűrt bor szépségét talán leginkább a rendkívül összetett és változatos talajból felvett jegyek és az érett alapanyag adják.

 

Másik felfedezésünket a Rhône-völgyében tettük. A déli völgyben jellemzően barátságos, meleg, „puha”, szelíd borok születnek, amelyekben nincs barokkos elnehezültség, az itt születő házasításokban használatos Grenache fajta szelídíti és kordában tartja a borok karakterét. A Domaine Les Hautes Cances 2006-os cuvée illatban piros bogyós gyümölcsöket, meggyet és cseresznyét, valamint friss, dohányos illatot produkál. Szájban a gyümölcsösség és a nagyon szép, kifinomult savkészlet mellett beköszön egy csipetnyi ásványosság is, ennek köszönhetően kiegyenlített és karakteres a bor.

Ha Franciaország, akkor nem maradhat el a Beaujolais nouveau sem. Természetesen még a 2009-es, mivel a 2010-es újbor majd szigorúan csak november harmadik csütörtökén kerülhet forgalomba. Olyannyira komolyan veszik a franciák ezt az időpontot, hogy a nemzetközi piacokon értékesített bor első palackjai csak éjfél után hagyhatják el a raktárakat, a belföldi szállítmányok pedig a pincészeteket. Bár év végéig tanácsos elfogyasztani minden újbort az adott évjáratból, a kóstolón érdekességképpen még szerepelt a 2009-es tétel. Érezhető volt némi fáradtság, tompaság, de rubinpiros színe mellett még mindig szépen hozta az égetett cukorkás, meggyes illatokat-ízeket, nagyon finom tanninok és visszafogott savkészlet mellett. November 18-án tehát már kereshetjük az új tételt, és akár üdvözölhetjük is „Le Beaujolais Nouveau est arrivé!” felkiáltással.

A borsor végigkóstolása után következett az ínyenckedés, a bolt kínálatából a lekvárokat, mustárokat is megismerhettük egy olasz vendég, azaz egy hatalmas darab parmezán sajt asszisztálásával. Első körben Mészáros Gabriellának köszönhetően sós kekszre halmozott sütőtökpüré és Szent Jakab kagylókrém került az asztalokra, karamellizált tökmaggal meghintve, majd a nagy parmezán-tömb köré telepedve párosítani kezdtünk. Most kivételesen nem borokat ételekkel, hanem a sajtot a mustárokkal.

Nagyon szép párok alakultak ki, számomra leginkább a cognac-os mustár okozott maradandó élményt, de a zöldborsos, illetve a paradicsomos-bazsalikomos mustár sem tűnt el nyomtalanul az emlékképek között. A kínálatban természetesen megtalálható az „alapműnek” számító Dijoni mustár, valamint a különleges, feketeribizlivel ízesített mustár is. A lekvárok frontján is volt miről beszélgetni, jómagam például eddig hadilábon álltam a rózsalekvárokkal, valahogy mindig nagyon édesnek és émelyítően rózsásnak tűntek. Az itt kóstolt provence-i rózsaesszencia azonban végre „megtérített”, finoman virágos, diszkrét és bájos ízekkel-illatokkal csábított, és valóban gyönyörű, természetes rózsás színekben ragyogott.

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható!

Fotók: Nagy Zita

Libasorban a Beaujolais nouveau-ért – Novemberben is van ok az ünneplésre!

Novembert írunk. Óraátállítás, korán sötét, „mikor lesz már nyár?”-mantra, morcos sálakba és sapkákba burkolózás, romló kedélyállapot, csúszós utak, téligumi csere mizéria, orvosmeteorológiai ostorsuhogtatások, üzletek polcaira szemtelenül korán beszökött csoki mikulások, szóval úgy egyáltalán: „Minek örüljünk?” Pedig éppenséggel a november is ad okot az ünneplésre. Érdemes libavacsorával megörvendeztetni a családot és a barátokat, újbor kóstolóra indulni a pincékbe, vagy vigyázó szemünket Párizsra, pontosabban a francia Beaujolais nouveau-ra vetni, egyszóval: örülni. Ahogyan tették azt egyébként őseink is, márpedig egyre inkább elismerjük ugyebár, hogy ők aztán tényleg tudhattak valamit. Mert voltak például ünnepeik...

A bejegyzés folytatása itt olvasható, ahol "terítékre kerül" a Beaujolais nouveau, az Amélie-film világjáró kerti törpéje, a brutálisnak hangzó szénsavas maceráció, Paul Bocuse lyoni mesterszakács műve és egy kis "lúdbőrözés" a konyhában, a végén pedig Hamvas és Krúdy, valamint egy 1892-es ludaskása recept!

(Fotó: Flickr, catimini)

A boros tatyó – Táskámban a kedvenc borom

Nemrégiben a kifürkészhetetlen sors egy borvidékre költöztetett, ezért életem korábbi helyszínén élő barátaim elbúcsúztattak. Ki saját készítésű kis ajándékkal, ki egyéb ötletes és/vagy praktikus dologgal engedett utamra, de mindenki a személyemhez valahogyan kötődő útravalóval ajándékozott meg. Sajnos a barátnőm gyerkőcei által lufiból hajtogatott kutya már kilehelte a lelkét, addig fogyatkozott belőle a szusz, míg mára inkább csak egy anorexiás kis fürge gyíkra hasonlít, de még mindig őrzöm. Elfogytak már az ajándékba kapott borok, és a barátok által sütött-főzött-kevert-kavart kulináris kis ereklyék is, de még mindig itt van az ajándék boros tatyó...
A bejegyzés folytatása itt olvasható.

 

Egy hétvége a halak királynőjével - Szigligeti Süllőfesztivál 2010

Vannak álmos reggelek, amikor valahogy sehogy sincs kedve az embernek előmászni a jó meleg ágyikóból. Főleg, ha kint már hullnak a falevelek, hidegtől morcos arcunkat szél fújja, és egyáltalán, faképnél hagyott minket a nyár, fáj az élet nélküle, és naaa, még egy picit hadd sirassuk, csak úgy magunkban, fejünk búbjára húzott paplannal. Na de nem! Mert hogy itt van az ősz, és gyönyörű, bizony!

 

Úgyhogy részemről inkább jól felöltöztem – mint utóbb kiderült, kár volt, egy óra múlva már önszántamból dobáltam le a tűző nap minden egyes kihívó kacsintására egy-egy ruhadarabot – és szaladtam le a strandra. Na jó, nem úszni, annyira azért nem voltam elszánt, hanem vízibiciklizni. Pontosabban megnézni a badacsonylábdihegyi strandon a Süllőfesztivál nyitó eseménye, vagyis a hagyományteremtő öböl-átbiciklizés startját. Badacsonytördemic polgármestere, Vollmuth Péter, és Szigliget polgármestere, Balassa Balázs kelt útra, hogy áttekerve az immár Badacsonyi-öböl névre keresztelt 3 km-es távot, a szigligeti strandon, azaz a Süllőfesztivál helyszínén érjenek partot, méghozzá a szigligeti vár üdvözlő ágyúszójának kíséretében. Nekem pedig máris akadt némi „szakmai” csemege, hiszen Vollmuth Péter – október 23-a lévén – egy 23 éves pezsgőt is szállítmányozott magával a szigligeti oldalra.

Ahová előbb-utóbb jómagam is megérkeztem. A parkolóhely keresés – na meg találás – fárasztó és igencsak kihívásokkal teli manővere már előre sejttette, hogy a fesztivál helyszínén, azaz a szigligeti strandon bizony már jó pár érdeklődő eszegeti a süllőt, iszogatja a borokat, és válogatja a vásárfiákat. Így is volt, többezres tömeg sétálgatott a parton és a kézműves portékákat kínáló sorok között. Látogatókból tehát nem volt hiány, sajnos annál inkább például ülőhelyből. Az étkezéshez-borozgatáshoz rendelkezésre álló ülőalkalmatosságokra, de a parton vízbenézős-összebújós-merengős ücsörgésre alkalmas padokra is egyaránt vadászni kellett. Ha sikerült kivárni a süllő-sütödék előtt kígyózó, adott esetben 20-30 percnyi várakozást igénybe vevő sort is – hiába, no, ez bizony nem gyorséttermi lánc, itt frissen készülnek az ételek, ráadásul várakozás közben nézegethettük a Balatont, és napozhattunk a verőfényben – akkor igazán mennyei sült halat eszegethettünk. A borral való leöblítés sem okozhatott gondot, négy szigligeti pincészet standja várt minket, bár - borvidék lévén - szívesebben láttunk volna nagyobb kínálatot, több kiállító pincészetet is. Míg a nagyok ettek-ittak-mulattak, a kicsik sem unatkoztak, a gyerkőcök végre hagyományos játékokkal játszhattak, például falovacskán ülve „lovagitornáztak”, és kis fonott kosárban ülve körhintáztak a vízparton.

Ha már ez a fesztivál a titokzatossága, szépsége, finomsága és nehéz „behálózhatósága” miatt a halak királynőjének nevezett süllőről szólt, érdemes ragadozó őhalságáról néhány szót ejteni, azzal a szomorú ténnyel indítva az ismertetőt, hogy sajnos, mi, magyarok általában bizony nem szeretjük a halat, és bár tisztában vagyunk egészségre gyakorolt pozitív hatásaival, nem is nagyon esszük. Egy felmérés adataiból kiderül az is, hogy miért idegenkedünk tőle annyira. A legtöbb halat nem fogyasztó válaszadó nem szereti az erős halszagot, vagy az ízétől idegenkedik, illetve azért nem vásárolja, mert szálkás. Sajnos a felmérés arról is árulkodik, hogy halfaj-ismeretünk sem kielégítő, általában fogalmunk sincs például a balatoni halakról, ezért fordulhat elő, hogy sokan szívfájdalom nélkül eszik a Balaton parton a hekket, mint balatoni halat, holott egy messziről ideutaztatott, tengeri halról beszélünk, miközben hungarikumnak számító halak sokasága úszkál a tóban, igaz, lényegesen szálkásabb, ezáltal „szöszölősebb” kivitelben. Az éves 3,8 kilogramm/fő - halkonzervet is magába foglaló - halfogyasztásunkkal tehát igencsak hátul poroszkálunk a nemzetközi összehasonlításban, bár ez a szám emelkedő tendenciát mutat. Akik ugyanis mégiscsak szeretik és eszegetik is a halat, azok az idősebb korosztályban az ízéért, illetve a hagyományoktól vezérelve fogyasztják, a fiatalabbak pedig az egészséges életmódra törekvés miatt.

 

Úszkáljunk azonban csak vissza a Süllőfesztivál névadójához. A Balatonban éldegélő süllők ismertető jegye, hogy világosabb színűek, mint más vizekben élő társaik, mivel színűket a víz jellege és aljzata befolyásolja. A Balatonon a másfél kilósnál nagyobb példányokat fogasnak nevezik. Ahogy a víz lehűl, a télre való ösztönös felkészülés keretében süllő barátunknak egyre nagyobb az étvágya, ezért a még könnyen megtalálható kis halakból lakmározik, hogy később a már egyre nehezebben felkutatható táplálék megszerzése ne gyengítse le. Kisebb-nagyobb csapatokba állva, együtt keresik a betevő falatot, ezért az igazi süllőző idény szeptemberben kezdődik és novemberben éri el a csúcspontját.
  

 

A Balaton tehát ősszel is él. Lehet süllőzni, újbort kóstolni, káprázatos színekben gyönyörködni, hegyet mászni. És készülni először a téli korcsolyázásokra, fakutyázásokra, jégszörfözésekre, forralt borozásokra, majd a tavaszi-nyári „vizes” programokra, és a hűsítő fröccsözésekre. Ahogyan azt Kardos Gábor, a névadó öböl-átbiciklizés ötletgazdája és szervezője is ajánlja, hiszen első körben télen, a befagyott tavon a BalatonÁtcsúszás, a pünkösdi hétvégén szezonnyitó rendezvényként pedig ismételten az öböl-átbiciklizés kerül majd megrendezésre, ezúttal már több balatoni település részvételével, versenyével. A Süllőfesztiválon részemről már „gyúrtam” is kicsit a jövőbeni programokra, azaz tettem egy kört vízibiciklivel a pajkosan csillanó vízen az októberi napsütésben, cáfolandó azokat a rémhíreket, miszerint a Balatonnál a nyári szezon elmúltával már semmit sem lehet csinálni. Csak fel kell kerekedni, és átadni magunkat a tó és az azt körülvevő táj lenyűgöző szépségének, a pincék hívogató mélyének, és a hegyek gyengéd ölelésének.

Süllő kisokos:

• Magyar nevek: fogas, balatoni fogas, fogassüllő, szellő, fehérhúsú csuka

• Táplálkozás: kishalak, ikra, rákfélék, bogarak

• Legkisebb kifogható méret: 30 cm

• Horgászati tilalmi ideje: március 1. – április 30.

• Rekordok: világrekord – 18,7 kg (1990. Ausztria, Duna), magyarországi rekord – 14 kg (1981. Dráva)

• 100 gramm ehető süllőhús tartalmaz: 78-79% víz, 18,8-19,2 gramm protein, 0,7-2,3 gramm zsiradék, 83-97 kcal energia, 0,1 mg Omega-3

• Őshazája: Közép-Európa vízrendszere

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Teljes képgaléria a facebookon.

Beszámolóm a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Fágival a bokorban – Amikor fügét mutat a borospohár

Hogy ki az a Fági? Gyerekkori barátnőm, aki az utóbbi időben gyakran eszembe jut. Hogy miért, és hogy hogyan kerül a füge a borospohárba, rögvest kiderül. Az biztos, hogy már megint a borok játszanak furcsa játékot, amikor kacagva fügét mutatnak. És emlékeztetnek… 

Azt hiszem, visszatekintve azt mondhatom, jó gyerekkorom volt. Ahogyan a Pál utcai fiúknak, nekünk is volt egy grundunk, bár a mi csapatunkban vegyesen voltak lányok is, fiúk is. Összetartottunk. Gabó mamájának zöldséges ládájából hintát eszkábáltunk a cseresznyefára, Balázs papája a fóliasátor építésből megmaradt anyagot adta oda, hogy legyen egy kis esőbeállónk a málnabokrok közt, Vica talált macskáját is ott bújtattuk egy ládában - amelyet mellesleg Kriszta nagymamájának télikabátjával béleltünk ki – amíg otthon Vica meggyőzte a szüleit, hogy családjuk meghitt boldogságához már pontosan csak egy bal hátsó lábára picit sántító, csapzott macsek hiányzik. Fágit is a grundon ismertem meg, mert leesett a fáról, és hozzánk szaladtunk be leragasztani az árulkodó zúzódást.

Egyik nap Gabó kiabált egy eldugott bokor felől, hogy Hé, gyertek gyorsan, mi ez? Nem tudtuk. Csak azt, hogy egy bokron nagy sárgás-lilás gubók ringatóznak az október eleji szellőben. Fági lakott legközelebb, ezért elhívtuk apukáját, nézze meg, nem valami mérgező növénnyel van-e dolgunk? Imre bácsit kiverte a víz, és a grund felé szaporázva lépteit látatlanban faggatott minket, hogy ugye senki nem evett a titokzatos növényből? Majd a helyszínre érkezve nagyot sóhajtva megnyugodott: - Jajj átok kölkök, ez füge! Ehetitek! És ettük. Szerencsére a többieknek nem ízlett annyira, csak Fáginak és nekem. Ezért mi be is rendezkedtünk a fügebokorban, és miközben a mézédes csemegét majszoltuk, barátnők lettünk.

Később beépítették a grundot, és jó ideig eltűnt a füge az életemből. Egyszer egy röpke pillanatra még visszatért, amikor ropit rágcsálva és a fekete-fehér tévénket nézve az Ablak műsorában a növények és kiskertek szívbeli és gondoskodó szeretete miatt általam már akkor nagyon kedvelt Bálint gazda bácsi mesélt róla valamit, de aztán hosszú időre csend lett. Egészen addig, amíg pár éve Dalmáciába készülődtem. Barátaim, akik már jártak ott, elláttak mindenféle hasznos tanáccsal, például, hogy ki ne hagyjam a Krka-folyó környékén a fügebort és házi kecskesajtot kínáló nénik standjait. Nem hagytam ki. Meg a Dalmáciában szabadon burjánzó fügebokrok terméseit sem, kilószámra fogyasztottam a helyszínen, és még haza is hoztam belőle – megsúgom, mindenki ennek az ajándéknak örült leginkább. Egyébként a füge fáradtság és memóriazavar ellen is kiváló, de hogy ezt hol olvastam, arra sajnos már nem emlékszem. Állítólag a fügebort időnként sörből készítik – egyre vadabb ez a történet - így az ekképpen készített fügebor színe és íze az aszúborhoz hasonlít. És a hangsúly tényleg a „hasonlít” szócskán van. Nos, bevallom, a fügebor nem lett a kedvencem, mivel egyrészt émelyítően édes, szirupos volt, másrészt mert én már csak ilyen konzervatív alkat vagyok, tehát a bor készüljön szőlőből,  ezért is gondolok hálával trogir-i házigazdámra, Ante-ra, aki saját szőlőjéből készült, igazán vérpezsdítő dalmát vörösborral kényeztetett a vakáció alatt. Tény, hogy nem kell fügéből készülnie a bornak ahhoz, hogy illata kikandikáljon a pohárból, ugyanis a szőlőből készült bor is képes fügét mutatni, azaz illatban és ízben aszalt fügés jegyeket produkálni. Elsősorban aszúkban találkozhatunk ezzel az aromával, és az egzotikus gyümölcs kategóriában tartjuk számon, a licsi, a banán, és az ananász mellett.

 

Állítólag friss fügéből gyógybor is készíthető, és teába téve influenza ellen kiváló. De a fügepálinka is ismert, az olaszok pedig kávét készítenek a szárított, majd pörkölt és őrölt fügéből. Ja, és a fügét kis mókusok kenyérre is kenhetik, nagy mókusok süteménybe is tölthetik! Azaz létezik fügelekvár és fügebefőtt is, ez utóbbival nemrég Hani barátnőm lepett meg Bulgáriából. Reggelire friss kuglóffal… na inkább nem részletezem. További, gasztronómiában betöltött szerepe sem utolsó, a jól ismert recept, azaz levegőn szárított sonkába történő tekergetése mellett rendkívül sokoldalú teremtés. Lehet antipasto fűszerekkel meghintve, tálalhatjuk mozzarellával, kéksajtokkal, szalámival, göngyölhetjük húsokba egyéb aszalt társaival együtt. Édességek terén kiemelkedőt képes produkálni, csak valahogy könnyen megfeledkezünk létezéséről, pedig volt már dolgom egy forró karamellizált-fügés palacsintával jéghideg vaníliafagyi kíséretében, és egyáltalán nem fájt, sőt. Termésén túl a fügefa levele is felhasználható, gondoljunk csak az ádámkosztümre, erre a szép, bár valószínűleg cseppet sem praktikus viseletre. De ezt már tényleg csak a legmerészebbnek ajánlom.  

A fügekultuszt egyes helyeken, így például a túlnyomórészt szerbek által lakott romániai Szinice falucskában már olyannyira komolyan veszik, hogy brand-et is építenek köré, azaz levédetik a fügepálinkát és a fügelekvárt. A Duna parti falucska több ezer fügefát ültetett, minden kertben található legalább egy ebből a növényből, és nagy esemény a környék életében a minden évben megrendezett fügefesztivál is. Nos, engem máris birizgál a dolog, vagyis elutazni oda, és helyben kóstolni a fügepálinkát. Azért persze a fő termőhelyeken - Franciaországban, Spanyolországban, Törökországban, Kaliforniában is szívesen kóstolgatnám a fügét, de aki nem akar emiatt határokon túlra utazni, itthon is találkozhat az édes kis gyümölcsökkel, és nem csak a hipermarketek polcain sterilen csomagolva, hanem igazi, hamisítatlan fügebokrokon ringatózva.

Hogy mi módon került ez a növény hazánkba, vitatott, de vagy az olaszok, vagy a törökök keze volt a dologban. Mindenesetre „természetes állapotában” Buda környékén – hazánk legöregebb fügebokrai a Gellért-hegy déli lejtőjén találhatók – valamint Szentendre, Tihany, Badacsony, Pécs és Esztergom tájékán csemegézhetünk belőle. Én a magam részéről Badacsonyban tanulmányozom a fügebokrok életét, hiszen a hegyoldalban már vadon is teremnek, gyümölcsük kis termete ellenére rendkívül tápláló, így séták közben ideális majszolgatni való. A füge leszedés után hosszan úgysem tartható el, a hazánkban termő fajta aszalásra nem igazán alkalmas, már csak ezért is muszáj a bokrokról közvetlenül nassolni. Na és hát ilyenkor jön elő úgymond a bokorból Fági, meg a gyerekkor, meg a grund fügebokra… ami sajnos már nem él. Mint ahogyan az a Balaton melletti, 80 évet megélt vonyarcvashegyi fügebokor sem, amely állítólag 500-600 gyümölcsöt is termett évente. A ”Keszthelyi barna” névre hallgató fajta bokrát ugyanis egy építkezés alkalmával nyomtalanul kiirtották. Talán fügét kellett volna mutatni az építtetőknek, mint ahogyan azt a görögök és rómaiak tették, ha rossz szellemeket szerettek volna elűzni, vagy szerencsétlenséget elhárítani.

Itt van tehát a füge, amely kedvesen bólintva köszönget nekem a badacsonyi utak szélén, gyakran a borospohárból is kikacsint, mézédesen és puhán idevarázsolja Fágit, meg a többi gyerekkori barátot, szóval melengeti a lelkemet. És akkor mi más következhetne, mint egy újabb sétát tenni a reggeli ködpamacsok között álmosan nyújtózkodó Badacsonyon, fügét enni, és Kiscsillagot dudorászni… „Ősszel mindig lemennénk a tengerpartra szlottyos fügét enni a kiégett fű közül, akkor, ha én lennék”…

(A bejegyzés a Borászportálok online bormagazinban is olvasható) 

Fotók: Nagy Zita

Kézzel-lábbal Etyek! - Kezes-Lábos Fesztivál

Most nem hagytam magam. Nem érdekelt sem szél, sem eső, sem semmilyen elem esetleges támadása, mentem. Ismét vártak a kis etyeki pincék helyi és vendég borászokkal, a színpadok az „utaztatós” koncertekkel, a zamatos lekvárok, a lassan csorduló mézek, és a gömbölydeden mosolygó sajtok. Sajnos az értékek mellett az egyik pincészetnek köszönhetően jelen volt azonban a kiskapukon időnként makacsul besurranó igénytelenség is. Ez utóbbi távol maradhatott volna…

Élménybeszámolóm folytatása itt olvasható.