Játék Ágival, egy férfias töklevessel és egy Szentesi Nadapi Rajnai Rizlinggel

Na meg jön az egész szárnyas magvadász raj is… Erről is szó lesz, igen, ezt ki nem hagynám, de kezdjük az elején. A boroknak sok mindent köszönhetek, és most itt van egy újabb élmény, amely nem jöhetett volna létre, ha nincs a borok felé némi „kis” vonzalmam. Történt ugyanis, hogy a barátaimtól kapott boros tatyóm olyannyira népszerűnek bizonyult, hogy páran érdeklődtek is utána nálam. Így ismertem meg nagy örömömre Hanga Ágit, aki egy helyütt így mutatkozik be: „Amolyan 21. századi kerékpáros Mary Poppins vagyok. De első sorban boldog. Jelenleg kreatív "mobil" játszóházat "üzemeltetek", ahova hívnak, begurulok a biciklivel és a táskáimból erdőket, mezőket, állatokat és csodákat varázsolok elő.” Én meg gondoltam, ha már a gyerekkori vágyam megint teljesült, és végre egy újabb varázslóval van dolgom (az igazi, „otthoni”, mindig jótevő Nagy Fehér Varázslómon túl!), megnézem, Ági miket is varázsol. Hát így estem szerelembe a kedves, színes, vidám szárnyas magvadász rajjal. De most nem róluk lesz szó...

Szentesi József, borász

Mert Ági gondolt egy merészet, és egy igazán „tökös” étellel, vagyis egy fűszeres, kellően férfias (végre, ilyenről is hallani elnőiesedett világunkban!) sütőtöklevessel  rukkolt elő blogjában, és a végén engem is megszólított. „És most itt a feladat: Zita, te milyen bort ajánlanál ehhez a fogáshoz?” Nyeltem egy nagyot… na nem azért, mert egyébként korgó gyomorral olvasni pirított húsos szalonnakockákról meg sajtokról (főleg kéksajtról, amelyért a világ végére is elmennék!) egyszerűen büntetés, hanem mert bizony a feladat nem könnyű. A borok és ételek párosítása ugyanis még a legkörültekintőbb választással is elcsúszhat például a személyes ízlés miatt. Volt már részem olyan élményben, ahol ugyanahhoz az ételhez felszolgált ugyanazon bor „kesernyéje” egyeseknek megkoronázta az ételt, míg másoknak rendkívül zavaró volt. Persze, ilyenkor előhúzom tarsolyomból a boriskolában tanultakat, azokat az alapszabályokat, amelyeket ha alkalmazunk, fatális tévedések – mármint ami az ételek és borok párosítását illeti – kizárhatók. Előhúzom korábbi gasztronómiai élményeimet is, számban újra és újra felsejlenek azok az ízek, amelyeket a leírt hozzávalók elegye is produkálhat. És próbálok hozzá valamilyen bort társítani, amelyeknek textúrája, íze és savai szintén valahol elraktározódtak. Szögezzük le: Ági töklevese nem kispályás játékos. Ezért kizárólag „tökös” bor jöhet szóba, aki szintén férfias, határozott, és nem vérzik el a gazdag leves mellett. Csapong tehát a borajánló, összetevőket elemez, borstílusok és kóstolási emlékek között kutat, újabb és újabb köröket fut, és valahogy így okoskodik:

Azt már régóta tudjuk, hogy nem az étel színe határozza meg, hogy vörös, fehér, rosé, vagy siller bort társítsunk-e az ételhez. A sütőtök azonban mégis a fehéret kívánja leginkább. A hagyományos sütőtök krémleves általában édes. Na jó, minimum édeskés, ez adódik abból, hogy a sütőtök eleve rendelkezik némi édeskés ízzel. Tehát a választás első körben mindenképpen félédes bor felé tolódna. Mivel azonban ez a leves nem hagyományos, azaz fűszerek, leginkább illatos és markáns ízű szerecsendió is kerül bele, máris biztos, hogy a bor nem lehet „semleges”, vagy túl visszafogott ízvilágú, mert egyszerűen eltűnik a fűszeres étel mellett. Harsogó sem lehet, mert akkor meg szépen ráül, és csendben agyonnyomja azt. Valahogy eszembe jutott egy szép, érett Szürkebarát. Jön aztán a levesbe a tejszín, amely a textúráját krémessé és bársonyossá teszi, nekem erről rögtön egy fahordós érlelésű vajas, selymes Chardonnay jutott eszembe. Már a tejszín „zsírossága” is indokolja, de a később beköszönő „nehézbombázók” -  vagyis a sült szalonnakockák, és háromféle sajt, azaz füstölt, edami és kéksajt – is megkívánják, hogy megfelelő savtartalmú bor társuljon az ételhez. Egy vékonyka, karcsú bor csak szenvedne az amúgy ennivaló terhek alatt…

Hát ha finom, de markáns savak, akkor beugrik Badacsony. Na igen, és hát itt van a már említett kéksajt. Ami felettébb meghatározó, bármennyire kevés is kerül belőle az ételbe. Sóssága egyáltalán nem elhanyagolható szempont, miközben a sajt maga egyszerre leheletnyit édeskés ízű is. A borajánlat – ha önmagában fogyasztanánk – mindenképpen egy késői szüret, vagy aszúbor lenne, magas természetes maradékcukor tartalommal és mellé társuló karakteres savakkal. De most nem önmagában szerepel a sajt, hanem ebben a gazdag és fűszeres levesben. Nos, osztás-szorzás, még egy kis képzeletbeli ízlelgetés, és a végeredmény az, hogy bizony ez a leves egyszerre leheletnyit édeskés (a sütőtök alaptermészete és a kéksajt titkolózó édessége miatt), gazdagon fűszeres a szerecsendiónak és a borsnak köszönhetően, zsírtartalmát a tejszín, a szalonna és a sajtok dúsítják, és ami tényleg izgalmassá teszi, hogy mindezek ellenére – vagyis inkább mindezek mellett – a leves sós, köszönhetően újra elsősorban kéksajt barátunknak, a husis szalonnának, na meg persze a hozzáadott sónak is. És ha só, akkor borban jöhet a mineralitás, de nevezzük inkább ásványosságnak… Somló, Badacsony? Most légy okos... – gondoltam. És lehet, hogy nem lettem az, de megpróbáltam.

Nem maradt tehát más hátra, mint a bor és ételpárosítás alapszabályainak átfutása gondolatban, vagyis: az étel gazdagsága, súlya legyen összhangban a bor testességével, édes(kés) ételekhez válasszunk édesebb bort, az étel és a bor ízének intenzitása legyen összhangban, sós ételhez édes vagy magas savtartalmú bort válasszunk, magasabb zsírtartalmú ételeket magasabb savtartalmú borokkal párosítsunk. Nos, ebből az idevágó passzust kissé nehéz – hogy a konyhában maradjak – kihámozni, mivel ehhez az ételhez mindegyik szabályt szem előtt kell tartani, azonban nyilván az ételben lévő összetevők arányában. Ennek fényében nem mentem el az édes borok felé, hanem inkább a félszáraz/ félédes kategóriában keresgettem. Általában a „borosok” a félédes borokat amolyan „nyalós” bornak tartják, néhányan le is nézik, mondván, csak a száraz bor az igazi bor. Holott tessék, itt van máris a félédes bor létjogosultságának bizonyítéka, hiszen a gasztronómiában (is) van számára hely! A félédesség/félszárazság mellett emlékeimben ásványosabb ízvilágú borok között kutattam, hogy az ásványos (sós) ízek visszaköszönjenek a borból, felelgetve a leves sósságára. Ja és hát igen, szükség van vibrálóbb savakra is, meg komplexitásra, meg erőre, meg testre, na és akkor beugrott valami. Pontosabban valaki.

Szentesi József. Mivel már így is meghaladta a karakterszám a ma sajnos lélektaninak számító, még türelemmel és figyelemmel olvasható határt, nincs most lehetőség a borász méltatására, meg egyszer úgyis írni fogok róla egy teljesen külön és sok-sok-sok karakterszámú bejegyzést, az biztos. A lényeg, hogy a mindig jóakaró Nagy Fehér Varázslómnak köszönhetően a Várban  kóstolhattam a Velencei-tó közeléből származó Szentesi borokat. Köztük a 2008-as rajnai rizlinget, teljes nevén a Szentesi Nadapi Rajnai Rizling „Bátyus” 2008. tételét. Szóval szerintem ő lesz az… Mivel Ági a fűszeres sütőtöklevest a karácsonyi asztalra szánja, igazán méltó és szép kísérője lesz ez a gyönyörű kézműves bor. Az ételnek is, az ünnepeknek is. A bor és étel párosításhoz pedig amúgy is kell egy nagy adag kísérletező kedv, egy csipetnyi bátorság, és ízlés szerinti nyitottság. Az egész egy jó játék, és én most Áginak köszönhetően játszhattam egy jót. De hiszen ez a foglalkozása! És otthon már jó pár napja figyel egy sütőtök a konyhaablakban, eddig egy kuszkusszal kísért sütőtökös-csicseriborsós csirkeraguvá akartam változtatni, de lehet, hogy egy férfias, „tökös” leves lesz belőle! Ági, ezúton is köszönöm az élményt, jó volt veled játszani!

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható!

Az ajánlott bor megvásárolható itt.


A fotó a Művelt Alkoholistáktól került a blogomba.

Franciákkal korzóztam a Borkollégiumban

Ha francia borokról hallunk, leggyakrabban talán a rendkívüli minőség és ár jut eszünkbe. Nemrégiben azonban visszatérve korábbi, először alapfokú, majd középfokú boros tanulmányaim helyszínére, azaz a Borkollégium falai közé, végigkóstolhattam egy budapesti francia borbolt, a Borkorzó megfizethető árú és korrekt minőségű borait. Nem maradtak kóstolatlanul francia lekvárjaik és mustárjaik sem.

 

Boros nemzet a francia, „titkuk” mindössze abban rejlik, hogy ezt ők is tudják magukról, és a bor a franciák életének meghatározó részévé vált. Már az iskolai tananyagban foglalkoznak borvidékeik ismeretével, a szőlőtermesztéssel és a borkészítéssel. A kis francia vendéglőkben már 6-10 euróért tiszta ízű, korrekt minőségű bor kerül az asztalokra, tehát nem kizárólag a csúcsminőséget képviselő nagy borokra koncentrálnak, hanem a borpiramis alapjaira is nagy figyelmet fordítanak, azaz megfizethető áron kapható, igazán jó borok széles bázisára épül a francia borpiac. Szükség is van erre, hiszen a franciák asztalára minden nap kerül bor – a tévhittel ellentétben nem feltétlenül drága csúcsbor - vagy önmagában, vagy a gasztronómiai élmények fokozása céljából. Az sem utolsó szempont, hogy a franciák nem sietnek sehová, azaz nem értékesítik rövid időn belül a még hosszú évekig tartó érlelést igénylő borokat. Ezáltal Franciaországban évjáratos borokból is szép kínálatot találunk, míg nálunk sajnos ritka az a pincészet, ahol hosszú évekre visszamenőleg találhatunk és vásárolhatunk is tételeket.

Mivel Franciaország borvidékeinek klímája és geológiája rendkívül változatos és összetett, nagy utazásra vállalkoztunk ezen az estén. Bejártuk Elzászt, a Loire-völgyet, Beaujolais-t, Burgundiát, Bordeaux-t és a Rhône-völgyet, keresve azokat a jó ár-érték arányú borokat, amelyeknek méltán örvendhetnek majd a hazai borfogyasztók is. 12 bort kóstoltunk, többnyire reduktív technológiával készült tételeket, de természetesen akadt köztük kis kézműves pince, illetve 120 hektáros, „nagyüzemi” borászat bora is. A kínálat tehát sokszínű, mind fajtákra, mind borvidékekre tekintettel, azonban valahogy mégsem találtunk túl nagy kiugrásokat a kóstolt tételek között. Bár korrekt, jó minőségű – és nem utolsósorban elfogadható árú - borokról beszélünk, néhány kivétellel mégis hiányzott belőlük valami egyediség, különlegesség.

A kóstolási sorból azonban Etienne Loew 2008-as rizlingjét feltétlenül meg kell említenünk. A fiatal elzászi borász híre nem véletlenül terjed már Franciaország határain túlra is, ezt a palack tartalma is bizonyítja. Ami illatban azonnal kiugrik a pohárból, az a fantasztikus ásványosság, melyet némi petrolos jegy kísér. Ízben érett, gyümölcsös komponensek jelennek meg citrusos frissességgel kombinálva, elegáns savszerkezettel és az illatban már beígért markáns mineralitással. A biodinamikus eljárással termelt alapanyagból vadélesztővel, természetes derítőszerrel, reduktív módon készült, majd palackozás előtt szűrt bor szépségét talán leginkább a rendkívül összetett és változatos talajból felvett jegyek és az érett alapanyag adják.

 

Másik felfedezésünket a Rhône-völgyében tettük. A déli völgyben jellemzően barátságos, meleg, „puha”, szelíd borok születnek, amelyekben nincs barokkos elnehezültség, az itt születő házasításokban használatos Grenache fajta szelídíti és kordában tartja a borok karakterét. A Domaine Les Hautes Cances 2006-os cuvée illatban piros bogyós gyümölcsöket, meggyet és cseresznyét, valamint friss, dohányos illatot produkál. Szájban a gyümölcsösség és a nagyon szép, kifinomult savkészlet mellett beköszön egy csipetnyi ásványosság is, ennek köszönhetően kiegyenlített és karakteres a bor.

Ha Franciaország, akkor nem maradhat el a Beaujolais nouveau sem. Természetesen még a 2009-es, mivel a 2010-es újbor majd szigorúan csak november harmadik csütörtökén kerülhet forgalomba. Olyannyira komolyan veszik a franciák ezt az időpontot, hogy a nemzetközi piacokon értékesített bor első palackjai csak éjfél után hagyhatják el a raktárakat, a belföldi szállítmányok pedig a pincészeteket. Bár év végéig tanácsos elfogyasztani minden újbort az adott évjáratból, a kóstolón érdekességképpen még szerepelt a 2009-es tétel. Érezhető volt némi fáradtság, tompaság, de rubinpiros színe mellett még mindig szépen hozta az égetett cukorkás, meggyes illatokat-ízeket, nagyon finom tanninok és visszafogott savkészlet mellett. November 18-án tehát már kereshetjük az új tételt, és akár üdvözölhetjük is „Le Beaujolais Nouveau est arrivé!” felkiáltással.

A borsor végigkóstolása után következett az ínyenckedés, a bolt kínálatából a lekvárokat, mustárokat is megismerhettük egy olasz vendég, azaz egy hatalmas darab parmezán sajt asszisztálásával. Első körben Mészáros Gabriellának köszönhetően sós kekszre halmozott sütőtökpüré és Szent Jakab kagylókrém került az asztalokra, karamellizált tökmaggal meghintve, majd a nagy parmezán-tömb köré telepedve párosítani kezdtünk. Most kivételesen nem borokat ételekkel, hanem a sajtot a mustárokkal.

Nagyon szép párok alakultak ki, számomra leginkább a cognac-os mustár okozott maradandó élményt, de a zöldborsos, illetve a paradicsomos-bazsalikomos mustár sem tűnt el nyomtalanul az emlékképek között. A kínálatban természetesen megtalálható az „alapműnek” számító Dijoni mustár, valamint a különleges, feketeribizlivel ízesített mustár is. A lekvárok frontján is volt miről beszélgetni, jómagam például eddig hadilábon álltam a rózsalekvárokkal, valahogy mindig nagyon édesnek és émelyítően rózsásnak tűntek. Az itt kóstolt provence-i rózsaesszencia azonban végre „megtérített”, finoman virágos, diszkrét és bájos ízekkel-illatokkal csábított, és valóban gyönyörű, természetes rózsás színekben ragyogott.

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható!

Fotók: Nagy Zita

Libasorban a Beaujolais nouveau-ért – Novemberben is van ok az ünneplésre!

Novembert írunk. Óraátállítás, korán sötét, „mikor lesz már nyár?”-mantra, morcos sálakba és sapkákba burkolózás, romló kedélyállapot, csúszós utak, téligumi csere mizéria, orvosmeteorológiai ostorsuhogtatások, üzletek polcaira szemtelenül korán beszökött csoki mikulások, szóval úgy egyáltalán: „Minek örüljünk?” Pedig éppenséggel a november is ad okot az ünneplésre. Érdemes libavacsorával megörvendeztetni a családot és a barátokat, újbor kóstolóra indulni a pincékbe, vagy vigyázó szemünket Párizsra, pontosabban a francia Beaujolais nouveau-ra vetni, egyszóval: örülni. Ahogyan tették azt egyébként őseink is, márpedig egyre inkább elismerjük ugyebár, hogy ők aztán tényleg tudhattak valamit. Mert voltak például ünnepeik...

A bejegyzés folytatása itt olvasható, ahol "terítékre kerül" a Beaujolais nouveau, az Amélie-film világjáró kerti törpéje, a brutálisnak hangzó szénsavas maceráció, Paul Bocuse lyoni mesterszakács műve és egy kis "lúdbőrözés" a konyhában, a végén pedig Hamvas és Krúdy, valamint egy 1892-es ludaskása recept!

(Fotó: Flickr, catimini)

A boros tatyó – Táskámban a kedvenc borom

Nemrégiben a kifürkészhetetlen sors egy borvidékre költöztetett, ezért életem korábbi helyszínén élő barátaim elbúcsúztattak. Ki saját készítésű kis ajándékkal, ki egyéb ötletes és/vagy praktikus dologgal engedett utamra, de mindenki a személyemhez valahogyan kötődő útravalóval ajándékozott meg. Sajnos a barátnőm gyerkőcei által lufiból hajtogatott kutya már kilehelte a lelkét, addig fogyatkozott belőle a szusz, míg mára inkább csak egy anorexiás kis fürge gyíkra hasonlít, de még mindig őrzöm. Elfogytak már az ajándékba kapott borok, és a barátok által sütött-főzött-kevert-kavart kulináris kis ereklyék is, de még mindig itt van az ajándék boros tatyó...
A bejegyzés folytatása itt olvasható.

 

Egy hétvége a halak királynőjével - Szigligeti Süllőfesztivál 2010

Vannak álmos reggelek, amikor valahogy sehogy sincs kedve az embernek előmászni a jó meleg ágyikóból. Főleg, ha kint már hullnak a falevelek, hidegtől morcos arcunkat szél fújja, és egyáltalán, faképnél hagyott minket a nyár, fáj az élet nélküle, és naaa, még egy picit hadd sirassuk, csak úgy magunkban, fejünk búbjára húzott paplannal. Na de nem! Mert hogy itt van az ősz, és gyönyörű, bizony!

 

Úgyhogy részemről inkább jól felöltöztem – mint utóbb kiderült, kár volt, egy óra múlva már önszántamból dobáltam le a tűző nap minden egyes kihívó kacsintására egy-egy ruhadarabot – és szaladtam le a strandra. Na jó, nem úszni, annyira azért nem voltam elszánt, hanem vízibiciklizni. Pontosabban megnézni a badacsonylábdihegyi strandon a Süllőfesztivál nyitó eseménye, vagyis a hagyományteremtő öböl-átbiciklizés startját. Badacsonytördemic polgármestere, Vollmuth Péter, és Szigliget polgármestere, Balassa Balázs kelt útra, hogy áttekerve az immár Badacsonyi-öböl névre keresztelt 3 km-es távot, a szigligeti strandon, azaz a Süllőfesztivál helyszínén érjenek partot, méghozzá a szigligeti vár üdvözlő ágyúszójának kíséretében. Nekem pedig máris akadt némi „szakmai” csemege, hiszen Vollmuth Péter – október 23-a lévén – egy 23 éves pezsgőt is szállítmányozott magával a szigligeti oldalra.

Ahová előbb-utóbb jómagam is megérkeztem. A parkolóhely keresés – na meg találás – fárasztó és igencsak kihívásokkal teli manővere már előre sejttette, hogy a fesztivál helyszínén, azaz a szigligeti strandon bizony már jó pár érdeklődő eszegeti a süllőt, iszogatja a borokat, és válogatja a vásárfiákat. Így is volt, többezres tömeg sétálgatott a parton és a kézműves portékákat kínáló sorok között. Látogatókból tehát nem volt hiány, sajnos annál inkább például ülőhelyből. Az étkezéshez-borozgatáshoz rendelkezésre álló ülőalkalmatosságokra, de a parton vízbenézős-összebújós-merengős ücsörgésre alkalmas padokra is egyaránt vadászni kellett. Ha sikerült kivárni a süllő-sütödék előtt kígyózó, adott esetben 20-30 percnyi várakozást igénybe vevő sort is – hiába, no, ez bizony nem gyorséttermi lánc, itt frissen készülnek az ételek, ráadásul várakozás közben nézegethettük a Balatont, és napozhattunk a verőfényben – akkor igazán mennyei sült halat eszegethettünk. A borral való leöblítés sem okozhatott gondot, négy szigligeti pincészet standja várt minket, bár - borvidék lévén - szívesebben láttunk volna nagyobb kínálatot, több kiállító pincészetet is. Míg a nagyok ettek-ittak-mulattak, a kicsik sem unatkoztak, a gyerkőcök végre hagyományos játékokkal játszhattak, például falovacskán ülve „lovagitornáztak”, és kis fonott kosárban ülve körhintáztak a vízparton.

Ha már ez a fesztivál a titokzatossága, szépsége, finomsága és nehéz „behálózhatósága” miatt a halak királynőjének nevezett süllőről szólt, érdemes ragadozó őhalságáról néhány szót ejteni, azzal a szomorú ténnyel indítva az ismertetőt, hogy sajnos, mi, magyarok általában bizony nem szeretjük a halat, és bár tisztában vagyunk egészségre gyakorolt pozitív hatásaival, nem is nagyon esszük. Egy felmérés adataiból kiderül az is, hogy miért idegenkedünk tőle annyira. A legtöbb halat nem fogyasztó válaszadó nem szereti az erős halszagot, vagy az ízétől idegenkedik, illetve azért nem vásárolja, mert szálkás. Sajnos a felmérés arról is árulkodik, hogy halfaj-ismeretünk sem kielégítő, általában fogalmunk sincs például a balatoni halakról, ezért fordulhat elő, hogy sokan szívfájdalom nélkül eszik a Balaton parton a hekket, mint balatoni halat, holott egy messziről ideutaztatott, tengeri halról beszélünk, miközben hungarikumnak számító halak sokasága úszkál a tóban, igaz, lényegesen szálkásabb, ezáltal „szöszölősebb” kivitelben. Az éves 3,8 kilogramm/fő - halkonzervet is magába foglaló - halfogyasztásunkkal tehát igencsak hátul poroszkálunk a nemzetközi összehasonlításban, bár ez a szám emelkedő tendenciát mutat. Akik ugyanis mégiscsak szeretik és eszegetik is a halat, azok az idősebb korosztályban az ízéért, illetve a hagyományoktól vezérelve fogyasztják, a fiatalabbak pedig az egészséges életmódra törekvés miatt.

 

Úszkáljunk azonban csak vissza a Süllőfesztivál névadójához. A Balatonban éldegélő süllők ismertető jegye, hogy világosabb színűek, mint más vizekben élő társaik, mivel színűket a víz jellege és aljzata befolyásolja. A Balatonon a másfél kilósnál nagyobb példányokat fogasnak nevezik. Ahogy a víz lehűl, a télre való ösztönös felkészülés keretében süllő barátunknak egyre nagyobb az étvágya, ezért a még könnyen megtalálható kis halakból lakmározik, hogy később a már egyre nehezebben felkutatható táplálék megszerzése ne gyengítse le. Kisebb-nagyobb csapatokba állva, együtt keresik a betevő falatot, ezért az igazi süllőző idény szeptemberben kezdődik és novemberben éri el a csúcspontját.
  

 

A Balaton tehát ősszel is él. Lehet süllőzni, újbort kóstolni, káprázatos színekben gyönyörködni, hegyet mászni. És készülni először a téli korcsolyázásokra, fakutyázásokra, jégszörfözésekre, forralt borozásokra, majd a tavaszi-nyári „vizes” programokra, és a hűsítő fröccsözésekre. Ahogyan azt Kardos Gábor, a névadó öböl-átbiciklizés ötletgazdája és szervezője is ajánlja, hiszen első körben télen, a befagyott tavon a BalatonÁtcsúszás, a pünkösdi hétvégén szezonnyitó rendezvényként pedig ismételten az öböl-átbiciklizés kerül majd megrendezésre, ezúttal már több balatoni település részvételével, versenyével. A Süllőfesztiválon részemről már „gyúrtam” is kicsit a jövőbeni programokra, azaz tettem egy kört vízibiciklivel a pajkosan csillanó vízen az októberi napsütésben, cáfolandó azokat a rémhíreket, miszerint a Balatonnál a nyári szezon elmúltával már semmit sem lehet csinálni. Csak fel kell kerekedni, és átadni magunkat a tó és az azt körülvevő táj lenyűgöző szépségének, a pincék hívogató mélyének, és a hegyek gyengéd ölelésének.

Süllő kisokos:

• Magyar nevek: fogas, balatoni fogas, fogassüllő, szellő, fehérhúsú csuka

• Táplálkozás: kishalak, ikra, rákfélék, bogarak

• Legkisebb kifogható méret: 30 cm

• Horgászati tilalmi ideje: március 1. – április 30.

• Rekordok: világrekord – 18,7 kg (1990. Ausztria, Duna), magyarországi rekord – 14 kg (1981. Dráva)

• 100 gramm ehető süllőhús tartalmaz: 78-79% víz, 18,8-19,2 gramm protein, 0,7-2,3 gramm zsiradék, 83-97 kcal energia, 0,1 mg Omega-3

• Őshazája: Közép-Európa vízrendszere

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Teljes képgaléria a facebookon.

Beszámolóm a Borászportál online bormagazinban is olvasható.