Találkozások - A keszthelyi 100 Hungarikum Bormustrán jártunk

„Mindig, mindenben stílusos volt... Ahogy meg tudott enni egy túrós palacsintát, vagy ahogy kezet csókolt egy hölgynek.” – meséli a folyton mosolygó szemű Bezerics Csaba borász Dr. Bakonyi Karcsi bácsi csopaki születésű szőlőnemesítőről. Kétezertizenkettő decembere. Borral teli pohárral a kézben ülünk egymással szemben a keszthelyi Balaton Színház Simándy termében, és csak hallgatom, ahogy Csaba – mint Karcsi bácsi egykori tanítványa - kifogyhatatlanul és mérhetetlen szeretettel idézi fel az emlékeket. Véget ért a harmadik 100 Hungarikum Bormustra, és az Almár Judit, alias Almátka csodás hangjától szikrázó Borra-való koncerten rögtönzött, némi néptánc és kubai salsa fűszeres kevercséből álló tánc is a múlté. Ezt az élményt valószínűleg a Koronának, vagy a Csókaszőlőnek köszönhetem, nem tudom… Mindenesetre valamelyik hungarikum fajta huncut fürtje van a dologban, az biztos.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

A harmadik általában már mindenből olyan, amilyet igazán szeretnénk. Talán mostanra, a harmadik alkalomra értek igazán össze a Bormustra ízei is, vagy csak most találtam meg teljes valójában azt az esszenciáját, amelyből sok mindent kikóstolhattam. Nemcsak a hungarikum fajták miatt érzem ezt, hanem a jelen lévő közönség miatt is, amely valójában inkább közösség. Mert bár kint a nagyvilágban átfogó társadalmi kapcsolatok erősödéséről beszélnek, a valóságban meg az történik, hogy a hely, és az ott élők személye, kultúrája egyre jelentéktelenebbé válik, az idő pedig lassan csupán röpke pillanatokká, apró villanásokká sorvad. Már persze, ha nem őrizzük őket. Nekünk kell vigyázni rájuk.

 

A város, Keszthely azonban ezen a decemberi napon makacsul őrzi mind az időt, mind a helyet. A hungarikum fajták felkarolásával őrzi annak fontosságát is, hogy mindig kell valamilyen megkülönböztető „csak a miénk” érzés. Nem erőszakos birtoklásból, hanem identitásból fakadóan. Akár egy szerelemben... Fontos tudnom, ki vagyok, és honnan jöttem, és miért váltam azzá, aki ma vagyok. És fontos tudnom, hogy hová, kihez tartozom, hogy hová tartok, és fontos megőrizni önmagamat, miközben mégis tökéletesen belesimulok a másik világába. Ráadásul fontos, hogy fel tudjam idézni azt az első pillanatot, amivel az a szerelem elindult. Mert jó oda visszatérni. Keszthely mintha tudná ezt. Keszthely harmadik éve a nagy találkozások, és a nagy egymásra találások városa. Szerelmes város…

  

Ráadásul azt érzem, hogy egy kóstolópohár itt évről-évre, újra és újra Dr. Bakonyi Karcsi bácsié. Mintha a Cserszegi fűszeres atyjaként ismert, 89 éves korában elhunyt szőlőnemesítő most is ott figyelné mosolygó szemekkel, mindig nett öltönyében és tökéletesre kötött nyakkendőjében a Simándy terem forgatagát, hallgatva a poharak vidám csilingelését. Persze ott áll ilyenkor a Színházban a tiszteletére fotóválogatással berendezett emléksarok, és mindig ott táncol a gyertya lángja is, de igazából ez az immár három éve minden decemberben együtt koccintó közösség őrzi igazán Karcsi bácsi emlékét, történetekben, huncut mosolyokban, egy szóval: szeretetben. Mert itt bizony nem lehet úgy Cserszegit kortyolni, hogy ő ne kerüljön szóba…

Aztán persze nincsen 100 Hungarikum Bormustra a minden évben visszatérő, vagy újonnan érkező vendégek nélkül. Évről évre egyre többen vagyunk, és egyre több az ismerős arc, gesztus, és hang is. A már jól ismert szervezőkön - Csengei Ágota, Pampetrics György, Osvald Bálint - kívül rendszeresen érkeznek vendégborászok is, ebben az évben például ott van a Bormustra közösségében Villányból Gere Zsolt, Etyekről Kertész Zoltán, Mádról ifj. Szepsy István, Szekszárdról Dúzsi Tamás, „helyből”, vagyis Zala megyéből a már említett Bezerics Csaba, és pezsgőivel a Cezar Pincészet. Ez utóbbi standnál picit talán többet időzünk egy kis pezsgőtan elsajátítása miatt, na meg a tapasztalatszerzés okán is, kezdve a kóstolási sort egy 1996-os nyerspezsgővel, befejezve egy légies, epres-málnás rosé pezsgővel. Aztán persze áttérünk a hungarikum fajtákra… 133 bor, 64 szőlőfajta, 70 pincészet. Meg egy nagyon hosszú este, némi pálinkával, kézműves sajttal, sonkával, kolbásszal, és házi pogácsával.
 

Keszthely a nagy találkozások városa is, így régi vágyam válik valóra, ezen a Bormustrán megismerhettem személyesen a csillogó borászati monstrumból a családi pincészethez visszatérő villányi Wunderlich Alajost, vagy, ahogy egy egész ország szólítja, Lojzit. Véget nem érő történetek szabadulnak el kakaspörkölt főzésekről, és a Jammertál présházának életéből. Olyan egyszerű, mégis gazdag történetek ezek, amelyektől azonnal nyílik a szív, és mosolyog a lélek. Lojzi szeme is mindvégig mosolyog, akárcsak Bezerics Csabáé. De ha jobban megnézem, ezen az estén itt valahogy mindenkié. Aztán rájövök… Ennek a kis közösségnek a nyugalom, az egymásra szánt idő és a figyelem a fáradhatatlan mozgatórugója.

Úgy idd a bort, hogy vége lesz a napnak – szól az este fellépő együttese, a Borra-való dala, és hát azt hiszem, egész este úgy ittuk… Almátkát már említettem, az ő kristálytiszta hangján szólaltak meg ezen az estén a bordalok, de akit még mindenképpen említenem kell, az a „ritmusszekcióért” felelős Perger Guszty. Valahogy talán miatta jöttek elő a rég tanult salsa-lépések, miatta mozdult öntudatlanul a lábam, hiszen játszott Carlos Santana koncertjén is, és a latin zene igaz szerelmese. Bármit is játszik – jelen esetben például népies hangzású bordalokat -, bizony ez „áthallatszik”. Legalábbis én hallottam… De talán a pezsgő az oka.
 

Másnap délelőtt még egy rögtönzött Jánosáldásra összegyűlünk a keszthelyi sétálóutca egyik kis presszójában. A város derekát forralt bor illat karolja át, az utca végén a kastély karcsú tornya kukucskál, a járdán pedig jéghideg decemberi eső kopácsol. Amolyan elmélkedős-halkan beszélgetős, csendes délelőtt ez. Nem tudom miért és honnan, de Karcsi bácsi egy régebbi interjúban elhangzott szavai jutnak eszembe. Éppen akkor, vagyis halála előtt egy évvel dolgozott Bendegúzon, egy új szőlőnemesítésen, és mosolyogva mesélt arról, mi lendületének, lelkesedésének titka. „Ha van az embernek terve, akkor lesz, ami előreviszi” – mondta mindezt 88 éves korában. A következő évben – végakarata szerint – három legkedvesebb fajtája, a Pátria, a Cserszegi fűszeres, és a Nektár borával locsolták be sírját, én pedig a mai napig sajnálom, hogy soha nem találkozhattam vele… Legalábbis személyesen. Hiszen három éve mégis minden decemberben találkozunk ebben a szerelmes városban. Mert hát mindannyian visszatérők vagyunk. Valamit mindig hagyunk magunk mögött, amihez időnként vissza-visszatérünk. Egy város, egy szerelem első pillanata, egy ölelés, egy régi présház, egy történet, egy emlék. Nekünk kell vigyázni rájuk.

- Teljes képgaléria a facebookon -

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

Itt mindig találok valami újat - Beszélgetés Halek Mírával, a Villányi borvidék fotográfusával

Úgy tűnik, Villány alatt húzódik valamilyen földcsakra. Mondom ezt azért, mert akik figyelemmel kísérik a Borgőz életét, tudják, hogy a borok és a gasztronómia iránti vonzódásom gyakran túlnyújtózik a poháron és a tányéron, és egybekel a művészetekhez és a kultúrához való vonzódással is. Szóval Villány ilyen szempontból kultikus hely, hasson a kifejezés bármilyen túlzónak is. A tények makacs dolgok, márpedig azok azt mutatják, hogy elég egy évben egyszer-kétszer (dehogy elég!) odautazni, és máris rengeteg olyan találkozás, beszélgetés, és élmény éri ott az ember lányát, amiből még sokáig töltekezhet.

- Mindig lehet találni egy jó okot arra,
hogy megkóstoljunk egy-két pohár bort -
Halek Míra fotográfus

Halek Míra fotográfussal is az idei villányi BorZsongás idején sodort minket egymás mellé egy borozgatós teraszozás alkalmával az ébredezni készülődő hajnal. Egy szép vonásokkal rendelkező, nagyon fiatal és törékeny lány, fényképezőgéppel. Amikor megtudtam, hogy ideje nagy részében csodálatos pillanatokra, helyszínekre „vadászva” járja a Villányi borvidéket, a szőlősorok, pincék világát, és Pécs városát, azonnal beszélgetni kezdtünk. Akkor csak futólag, hiszen későre járt, vagy éppen már túl korán volt, mindegy is. Aztán megismertem Míra képeit, amelyek nagyon megragadtak. Talán azért, mert kinyitottak egy ablakot a lelkemben, így mindenképpen folytatni szerettem volna a vele való beszélgetést. Így is lett.

    

- Amikor tavasszal megismerkedtem veled és a fotóiddal, magamban egy kicsit úgy helyeztelek el, mint a Villányi borvidék hivatalos természetfotósa, hiszen eddig nem találkoztam olyan fotográfussal, akinek objektívén keresztül ezt a csodálatos vidéket ilyen egyéni, érzékeny, és megragadó aspektusban láthatnánk. Honnan ered a természethez, ezen belül a szőlősorok, dűlők, présházak, pincék világához való vonzódásod?

- A Villányi borvidék hivatalos természetfotósa titulus megtisztelő, és köszönettel elfogadom - kezdi Míra nevetve. -  De komolyra fordítva a szót, gyerekkorom óta járom a természetet, ez egyszerűen belém lett nevelve. Minden évben nyaraltam anyukámmal a Majsi erdőben, túráztam Villány szőlői között, és minden húsvétkor megmásztuk a Villány melletti Szársomlyót is, ami hagyománnyá vált. Mindig is természet- és zöldközelben éreztem jól magam. Hogy Villányt miért fotózom ennyit? A válasz egyszerű: itt nőttem fel. Gyönyörű a táj, imádom a lankákat, a hegyet, és a mediterrán hangulatot. Sokszor érzem magam büszkének, hogy egy ilyen csodálatos helyen válhattam felnőtté.

Fotó: Halek Míra

  
 - Pincészeteket, borászatokat is fotózol. Milyen a borhoz fűződő viszonyod?

- Nagyon jó, mint ahogy ez egy villányihoz illik. Nyilván, annak, aki itt nő fel, elkerülhetetlen, hogy valamennyire összefonódjon az élete a borral. Mindig lehet találni egy jó okot arra, hogy megkóstoljunk egy-két pohár bort, és élni is szoktam ezzel a lehetőséggel – mosolyog Míra. - Nagyon sok borászat épült fel az elmúlt tíz évben, párat fotóztam is, példaként említve a Keller és a Csillagvölgy borászatokat. Tudom, hogy a modern újítások szükségesek, de a hagyományos pincészetek maradnak a kedvenceim, nemcsak fotós szemmel, hanem hangulatukban is.
 

- Van-e kedvenc borászod, illetve borod?

- Kedvenc boraim a vörösek, ez már a kezdetekkor kialakult. A barrique hordóban érlelt, testes borok kimondottan a kedvenceim, de egy finom rozét sem vetek meg, főleg nyáron, a nagy melegben. Leggyakrabban Gere Attila és Gere Tamás&Zsolt borait iszom, az ő boraikat ismerem talán a legjobban. Kedvenceim Gere Attilától a Kopár, a Solus, a Cabernet Sauvignon Barrique, Gere Tamás&Zsolttól pedig az Aureus, a Cabernet Franc, a Rozé, és a nyár slágere, gyöngyöző boruk, a Comis. Mellettük szívesen fogyasztok Vylyan és Tiffán borokat, legutóbb pedig a Csillagvölgy borászat Cserszegi Fűszerese ejtette rabul az ízlelőbimbóimat.

Fotó: Halek Míra

- El kell mesélnem neked, hogy amikor csak Villányban járunk, mindenképpen ellátogatunk kedvenc helyünkre, az Ördögárokba, és vagy biciklivel, vagy gyalogszerrel mindig be is járjuk, annyira megragadott minket a katlan hangulata. Különleges érzés figyelni a különböző napszakok, évszakok váltakozásait, a szél járását, vagy a felhők futását. Neked van kedvenc helyed a környéken, ahová akár többször is visszatérsz, amely inspiráló számodra, amelyet különösen szeretsz?

- Természetesen több olyan terület van, ahol szívesen barangolok. Ilyen az Ördögárok, ami az én kedvencem is, a Somssich-dűlő és a Jammertal, ahol a pincék és szőlősorok találhatók, egészen az Ördögárokig. Azért is jó erre sétálni, mert itt mindig találok valami újat, vagy egy pincét, vagy egy új utat, amit eddig nem láttam. A másik kedvencem a Templom-hegyi Tanösvény, ahol nemrég egy kilátó is épült. Ennek a hangulata számomra mindig nagyon különleges, hiszen ez egy mély szurdok, és a hatalmas kőfalak tele vannak az ősidők lenyomataival, fosszíliákkal. Itt tényleg nagyon közel érezheti magát az ember a természethez.

Fotó: Halek Míra

- A villányi BorZsongáson találkoztunk először... Rendszeresen jársz a borvidék eseményeire, rendezvényeire?

- Igen. Egyre több a rendezvény, és egyre több a program is, mindig jó a hangulat. Minden évben megyek a BorZsongásra, a Vörösbor Fesztiválra, és a Rosé Fesztiválra. Tavaly felkértek, hogy fotózzam a Vince napi programokat, ami nagyon jó élmény volt, sok vidám emberrel ismerkedhettem meg. A környék sok borászatába ellátogattunk, a Joó pincében felejthetetlen volt a hangulat, a cigányzenészek és a jó borok megtették hatásukat – meséli mosolyogva. - A kisharsányi Vylyan terasz is kihagyhatatlan, hiszen belátni az egész környéket, kevés ilyen panorámájú borászat van. A Vörösbor Fesztiválra pedig minden évben egyre többen jönnek, egyre nagyobb a híre, néha már ki is növi a tömeg a helyet. De ez így van rendjén, sok jó ember kis helyen is elfér, ahogy mondani szokták. Egy helyen lehet kóstolgatni az összes borász kínálatát, emellett pedig zenés programok is biztosítják a jókedvet. Egy szó, mint száz, mindegyik eseményt érdemes meglátogatni.
 

Fotó: Halek Míra

- Beszélgessünk kicsit még rólad. Honlapodon bemutatkozásodban ez áll: „Mindenki másképp éli meg a világot, ami körülveszi, a képeimmel szeretném megmutatni, én hogy látom…” Fotográfusok gyakran fogalmazzák meg azt, hogy elég megnézni a képeiket, és máris láthatjuk, mit és miért fotóznak, honnan jöttek, és merre tartanak. Bemutatnád kicsit közelebbről Halek Míra világát?

- Többnyire azért lettem fotós és nem író, mert sokszor nem tudom szavakba önteni azt a szépséget, vagy pillanatot, amit látok, ezért inkább kattintok. A fotózásig vezető út sajnos elég hosszú volt, sokáig nem tudtam mivel szeretnék foglalkozni, gyerekként sok minden érdekelt, de abban mindig biztos voltam, hogy a művészetnek helye van az életemben, és mivel festeni nem tudok, ezért a fényképészetet választottam. Amikor ez végre megfogalmazódott bennem, lett egy kezdő kis gépem, amivel próbálkozni kezdtem. Szinte mindent lefényképeztem, amit csak láttam, sokat nézegettem mások képeit, néhány esetben próbáltam én is hasonló dolgokat megalkotni. Aztán, amikor úgy éreztem, hogy már magamtól nem megy, elvégeztem a fényképész szakmát Pécsett a Simonyi Károly Szakközépiskolában. Ekkor kaptam meg azt a tükörreflexes gépet is, amiért anyukámnak nagy köszönet, és amivel ma is fotózom. Innen nem volt megállás, sokat fejlődtem az utóbbi pár évben.

Fotó: Halek Míra

 

- Milyen témák vonzanak legfőképp?

- Az én világom elég sokrétű, szinte minden témában van olyan, ami megfog, amit meg szeretnék örökíteni. A fő témák persze a természet- és makrofotózás maradnak. Annál szerintem nincs szebb dolog, mint amit a természet tud alkotni, és ha azt még olyan közelről is láthatjuk, ahogy szabad szemmel nem, még egy pluszt ad a dologhoz. Habár nagy divat lett manapság, hogy a fotósok a képeiket photoshoppal és egyéb programokkal a végletekig szerkesztik, én igyekszem mindig úgy átadni a dolgokat, ahogy azok a természetben vannak. Ennek a természetességnek a jegyében rendeztem a Villányi kiállításomat, „Csak természetesen” címmel. Itt villányi, és Villány környéki természetképeket, és egy-két pécsi hangulatképet láthattak az érdeklődők.

- Mikor érezted igazán a pillanat komolyságát, vagyis, hogy ez már tényleg több, mint gyerekkori álom, vagy szárnypróbálgatás, tehát hogy több is van közted és a fotózás között?

- A pillanatok, hangulatok, emberek megörökítése akkor kezdett bennem kialakulni, amikor Pécsre költöztem a barátomhoz. Rabul ejtett a város szépsége, a sok gyönyörű épület. Itt mindig zajlik az élet, mindig van mit fotózni. Ami itt viszont kihívás, hogy nem egyedüli fényképész vagyok, ezért nagy a verseny, hogy olyat tudjak alkotni, úgy tudjak egy-egy épületet, vagy hangulatot megörökíteni, ahogy azt mások még nem tették. Szerencsére sikerült néhány jó felvétel, így nemrég kiállítást is szerveztem „Pécs más szemmel” címmel.

Fotó: Halek Míra

- Tapasztalatom szerint többféle megközelítésből kezd valaki fotózni: egyfajta dokumentálás gyanánt, az adott pillanat megragadása, megörökítése miatt, érzelmet kiváltó látvány „létrehozása” céljából, esetleg a gondolatok, a személyiség kifejezésének eszközeként… Téged mi motivál? A pillanatok megragadása, megismételhetetlensége vonz, vagy inkább a saját, belső gondolatiságod, érzelmeid közvetítése?

- Eléggé megnehezítetted a válaszadásomat ezzel a kérdéssel, hiszen majdnem mindent elmondtál, amit én is gondolok. Látszik, hogy nem idegen tőled sem a fotózás – mondja mosolyogva. - Szerintem minden fényképész szeretne valami maradandót alkotni, és a szépséget átadni másoknak is. Sokszor van olyan pillanat, ami gyorsan elillan, de egy fotós örökre megőrizheti azt egy képen. Ettől szép ez a szakma.

Fotó: Halek Míra

- Vadas Ernő, a magyar fotóművészet kiemelkedő alakja, és a „hangulat rögzítőjeként” is aposztrofált fotográfus mondta egyszer: „Ha egy évben csak egy jó fotót készítek, akkor az már egy jó év volt.” Tudom, nehéz a kérdés, de melyik képedet, sorozatodat tartod 2012-re visszatekintve a legjobbnak, melyik volt az év meghatározó fotós pillanata, élménye számodra, és miért?

- Hát ez meg még nehezebb kérdés. Kedvenc fotóm nagyon sok van, mert minden képhez emlékek fűződnek. Tudom, hogy egy-egy kép elkészítésével mennyit bajlódtam, és ha másoknak az adott kép nem is tetszik annyira, nekem különleges marad. Ezért képet most nem emelnék ki, viszont meghatározó pillanatot igen. Ez a Villányi kiállításom volt. Azért érzem fontosnak ezt, mert ez volt az első. Nagyon izgultam, hogy fog sikerülni, hogyan fogadják majd az emberek a képeimet, főleg, hogy itthon voltam, mindenki ismert. Szerencsére nagyon pozitív élmény volt, csupa szép és kedves üzenetet kaptam utána mindenkitől. Remélem, nem ez volt az utolsó kiállításom itt.

Fotó: Halek Míra

 
- Bevallom, az utóbbi időben a boroknak köszönhetően beszippantott a gasztronómia világa is, nagyon kedvelem a különböző izgalmas étel-borpárosításokat, borvacsorákon szeretek belesni a konyhába, találkozni a séfekkel, ezért megörültem, amikor ételfotókat is láttam a munkáid között. A jövőben a borvidék gasztronómiáját is gyakrabban láthatjuk, közelebbről megismerhetjük majd általad, a te egyéni látásmódoddal?

- Az ételfotózással egyelőre még ismerkedem, de nagyon érdekel a fotózás ezen ága is. Ez akkor tetszett meg, amikor a Vince napi programok keretében vendégül láttak Gere Attila éttermében, és azokat a csodás ételkompozíciókat nem csak megehettem, de fényképezhettem is. Nagyon sok lehetőség rejlik ebben, szeretném ezt Villányban is folytatni. Ehhez azonban felkérések kellenek. Tehát, várom az ajánlatokat bármelyik pincészettől, étteremtől, nagyon örülnék a lehetőségnek!

- Mit üzennél azoknak az olvasóknak, akik még nem jártak a Villányi borvidéken?

Fotó: Halek Míra

- Aki még nem járt itt, feltétlenül pótolja, aki pedig rendszeresen jár, ne hagyjon fel a jó szokásával! Rengeteg a látnivaló, és remélem, a képeimmel sok embernek meghoztam a kedvét az idelátogatásra. Aki pedig nem teheti meg, hogy ideutazzon, látogassa sokszor a facebook oldalamat, mindig lesz új kép, amely esetleg kárpótolhatja. A borok pedig felejthetetlenek, és nem véletlenül ennyire egyedülállóak az országban is!

- Míra, nagyon örülök, hogy újra beszélgethettünk...

- Köszönöm neked ezt az interjút, és a lehetőséget is a bemutatkozásra. Remélem, még beszélgethetünk egy jó bor mellett valamikor a közeljövőben!

- Ha éppen két kattintás között lesz időd, az idei Vince napkor biztosan!

Ébredések - A hajósi pincefaluban jártunk

Ez a történet még ősz elején kezdődött. Egy születésnap, pontosabban annak megünneplése vitt minket a Hajós-Bajai borvidékre az idei szeptembervégen. Hogy magamtól, saját elhatározásból, érdeklődésből, kíváncsiságból mikor kerekedtem volna fel arrafelé, őszintén bevallom, számomra is rejtély, de a szülinap miatt mindenképpen nekivágtunk az oda-vissza hatszáz kilométernek. Mert hát kimondva, kimondatlanul, valahogy úgy van ez, hogy Hajósra „csak úgy” nem indul el az ember. Pedig az eddig szunyókáló, valaha szebb és boldogabb napokat látott déli pincefalu ébredezik, a pincék álmosan nyitogatják szemüket, és bár szép lassan, de a fény felé fordítják arcukat.

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

 

Huszonnégy girbegurba utca ezerkétszáz összekapaszkodó pincével, hatalmas, méltóságteljes diófákkal, meredek löszfalakkal, mélyben kacskaringózó szakadékokkal. Egy mesekönyv lapjaira illő falu, ahol csak a bor lakik, és amelynek utcácskáin legtöbbször néhány hajósi fiatal vezeti lelkesen az odalátogatókat, miközben a pincék előtt kvaterkázó „öregek” vidáman üdvözlik őket. A zsigerekben érezhető itt az élet rendje, az apáról-fiúra szálló történetek a pincék mélyén várják békésen, hogy visszatérjen a legnagyobb fiú, és elfordítsa a kulcsot a rozsdás lakaton. Mintha Hajós soha nem küzdött volna a túlélésért, inkább csendesen és szerényen téve a dolgát várt, bízva abban, hogy úgyis eljön az ő ideje.

Nagyjából két generáció óta várja azt a pillanatot, amikor szőlői újra úgy teremhetnek, és hordói újra úgy telhetnek csordultig, ahogy az a pincefalu több száz éves múltjához méltó. A hajósi borok nem kaphatók nagy áruházláncok polcain. A gazdák itt leginkább egy hektárnál kevesebb szőlőültetvényt gondoznak, és szinte csak a család számára készítenek bort, az ezen felül többletként megtermett szőlőt értékesítik csupán, ahogy tették azt régen, több évszázadon át. A pincék méretéből adódóan itt bizony soha nem lesz tömegtermelés, a tradíciók emiatt – már csak egyfajta kényszerűségből is – biztosan mindig tovább élnek, viszont a képzeletbeli mutató már a minőségre törekvés hosszú óráinak első másodpercére állt.

Hajósi szőlők

Születésnapozó csapatunkat ezen a délutánon-estén Huber János kalauzolja végig. Miközben a szeptemberi nyárban egyik pincétől a másikig sétálunk, hét pince összefogásáról, vagyis a Vintegro Pinceszövetségről mesél. Valamennyien rendkívül fiatalok, és évekkel ezelőtt kezdtek bele a borkészítésbe szüleik, nagyszüleik nyomdokán haladva. Eleinte csak saját maguk iszogatták ezeket a borokat, majd egy ilyen baráti borozgatás alkalmával kezdtek terveket szövögetni arról, mi lenne, ha a hajósi pincefalu utcáit újra megtöltenék kirándulni, borozni vágyó vendégekkel? Sétálva a szunyókáló pincék között nem kis feladatot vállaltak magukra, de érezhetően igazán komoly az elhatározásuk. Palackozni kezdték boraikat, ténylegesen – tapasztalatom szerint valóban nem csak reklámszagú közhelyként - összefogtak, pincéket újítanak fel, fogadják a vendégeket, pincefalu-túrákat szerveznek, marketinggel foglalkoznak, borbemutatókat tartanak. János vidám természete, folyton mosolygó szeme üzeni leginkább a nagyvilágnak, hogy elérkezett a hajósi ébredés ideje.

Oszvald borok 2011-ből - 8460 küvé, Cserszegi Fűszeres, Kékfrankos

Közben megérkezünk az első pincéhez, a Vintegro abszolút újoncához, Oszvald Andráshoz. Alig kezdett bele 2011-ben a borászkodásba, 8460 nevű küvéje máris elnyerte a helyi borbírák tetszését. Az egyre inkább augusztus derekát idéző melegben a pince árnyékába húzódunk, időnként halkan puffan a fáról egy-egy méretes dió. Borozgatunk kötetlenül, nem szakmázva, hanem csak úgy. Átugrunk még egy kis pincenézőbe a szemközti utcába, ahol egy több száz éves pince felújítási munkáiba avatnak be minket a fiúk. Talán nem tűnik nagy dolognak, ott állva mégis úgy érzem, a hűvös falak között olyan helyeken és időkben járhatunk, amely nem mindenkinek adatik meg. 

Umenhoffer Zsoltnál

    

Tovább sétálunk, majd a szintén Vintegro-s Umenhoffer Zsolthoz érkezünk a Kadar utcai pincébe. Takaros porta, terített asztalok, és a világ legjobb sós házisütije mindenféle finom magvakkal, frissen, melegen. Zsolt annyira fiatal, hogy inkább nézném elsőéves gimis srácnak, mint borkészítéssel foglalatoskodó felnőttnek. Márpedig a csalafinta látszat ellenére az utóbbi igaz. Kedvesen és szerényen beszél a borról, a borkészítésről, az elképzeléseiről, de mindvégig komoly alázattal, elkötelezettséggel. Bevallom, Zsolt stílusa, gondolatai, és mentalitása állt hozzám ezen a rövid pincetúrán a legközelebb. Boraiban ugyanez a korán felnőtté válással mindig együtt járó komolyság csillan vissza. Merlot-ja például már nem csak pislákoló lehetőségeket, tétova útkereséseket mutat, Zsolt bizony határozottan úton van. Még ha az elején is, hiszen csupán 2009 óta borászkodik.

Huber Jánosnál

A készülődő este aztán az utolsó pincébe terel minket, egész napos kísérőnkhöz, Huber Jánoshoz. Itt üljük a születésnapot is. Jánosék gyönyörűen felújított pincéje előtt rotyog a vacsoránk a bográcsban. Csülökpörkölt, főtt krumpli, házi savanyúság, majd pezsgőtorta, ajándékozás, kívánság és gyertyaelfújás… De előtte a pincelátogatás. Makulátlan rend és tisztaság a pincében, pedáns rendben a palackok is, köztük például a Mínusz Négy küvé. Nem, nincs jegyzet, születésnapoztam én is. Csak azt tudom, hogy János pincéjét elnézve és borait kóstolva érdemes lesz a hajósi hírekre figyelni a jövőben. 

       

Apropó, hajósi hírek. A Vintegro és a pincefalu most adventre készül. Ahogy ők fogalmaznak, szokatlan adventre. A hét fiatal borász ugyanis először költözteti be a karácsonyt a pincefaluba, a présházak ablakában gyertyák világítanak majd, az utcákat és tereket pedig sült gesztenye, kürtös kalács illata járja be. A gyerekeket aszalt gyümölccsel, meleg teával és karácsonyi punccsal várják, a felnőtteket pedig a borászok kínálják majd boraikkal. Az adventi Nyitott Pince Napokon (december 8-9, és december 15-16.) 14-től 19 óráig látogathatunk meg negyven (!) pincét, ingyenes (!) borkóstoló keretében. A présházakban helyi kézművesek és termelők is kínálják majd portékáikat, tehát szép és míves karácsonyi ajándékokkal térhetünk haza Hajósról. 

Hamarosan beköltözik a karácsony...

Az alvó pincefaluban aztán mi is álomra hajtjuk fejünket egy pince feletti apartmanban, amely egyébként szintén a hely sajátossága, hiszen rengeteg ilyen, a présházak felső szintjén kialakított, pince feletti szálláshely áll a fáradt borturisták rendelkezésére. Miközben egyre halkul a külvilág, arra gondolok, mennyire fontos, hogy megtanuljuk szeretni nemcsak a jó bort, hanem a borhoz kötődő kultúrát és tradíciókat is. Fontos, hogy többször, sokszor, ahányszor csak lehet, menjünk el oda, ahol gyökereivel kapaszkodva örök hűséget esküszik a szőlő a termőhelynek, oda, ahol kiforr a bor, majd csendben komolyodik tovább. Ahhoz, hogy a fenti gondolatok mennyire nemcsak Hajósról szólnak, hanem önmagunkról is, feltétlenül Alkonyi Lászlót idézném: „Általában csak annyi hiányzik, hogy együtt mozduljanak az emberek, hogy egyet mondjanak, egyre gondoljanak. Általában a „csak” a legnehezebb. Talán, mert összeszűkült a közös nyelv, és elfogyott a közös cselekvés tere. Éppen ezért kellenek a közös alkalmak: a borért, a közösségért – végeredményben önmagunkért. Legjobb, ha egy koccintással kezdjük.”

- Teljes képgaléria a Borgőz facebook oldalán - 

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

 

Gasztronómiai utazás van – Ízek és borok nyereményjáték van!

„Az Ízek és Borok kiállításon jó emberekkel, szép borokkal, és finom ételekkel találkozhatunk. Örömmel leszek idén is a rendezvény házigazdája” – mondta Gianni Annoni, mi pedig azt szeretnénk, ha ebből a sok jóból a Borgőz olvasói se maradnának ki, ezért az Ízek és Borok kiállításra szóló 2 db páros belépőt, és 1 db két palackból álló borösszeállítást sorsolunk ki. Érdemes tehát az alábbi összefoglalót elolvasni, melyből kiderül, mi minden várja az érdeklődőket a Hungexpo Budapesti Vásárközpontjában, november 23. és 25. között. Természetesen nyereményjátékunk kérdése a poszt végén, helyes megfejtése pedig a szövegben található, nem is annyira elrejtve.

A gasztronómia és a borok rajongóinak igazi kényeztetésben lesz részük, hiszen a hazai és a nemzetközi konyha, a híres magyar borok és mindezek felszolgálói, valamint éttermek és pincészetek mutatkoznak majd be, és kínálják ételeiket, italaikat. A kiállításon a legnagyobb figyelmet Székelyföld, vagyis Sepsiszentgyörgy és Hargita megye kulináris, turisztikai és kulturális értékei kapják majd, mivel ebben az évben ezeknek a tájaknak a képviselői lesznek a kiemelt vendégek. Szombaton nagyszabású főzőverseny zajlik majd, ahol meglepetés alapanyagokból kell rögtönzött fogásokat készíteni. A „Sztárok, szakácsok, ízek” párosainak közönség-kedvencei: Rákóczi Ferenc (aki után soha nem úszik a konyha), Gombos Edina (aki a kubai konyha elkötelezett híve), és Váczi Gergő (aki nem a fakanál ördöge, de szerinte ez nem számít). A párosok séf tagjai: Barka Áron (ARAZ étterem, Zara Hotel), Hajdú Zoltán (Ken Carpathia), Lakatos Tímea (Hotel Astoria – ex-Costes), és Moórné Somogyi Veronika (Kakas Étterem). De lesz még ezen kívül Macaron sütés, olasz főzőbemutató, olívaolaj kóstoló, és még rengeteg finomság.           

A fesztiválhangulatú rendezvényen a látogatók megismerkedhetnek a magyar pincészetek boraival is. A kiállított borokból nemcsak kóstolhatunk, de nagyobb tételben vásárolhatunk is. Állítólag ahhoz pedig, hogy értékeljük a jót, ismernünk kell a rosszat is, így a kiállításon a hibás, beteg borokat is megismerhetjük, vakteszt és illatminták segítségével. Bock Bisztró, Wang Mester Kínai Konyhája, Mészáros Pincészet, Eszterbauer Pincészet, Polgár Pince – csak néhány név a kiállítók közül, akik napjaink gasztronómiájának és borkészítésének mesterei. Újdonság, hogy okostelefon alkalmazással 200 bort és 50 ételt ismerhetünk meg részletesebben, és az applikáció segítségével bárki kedve és ízlése szerint párosíthatja a borokat és az ízeket. A programban Fabók Mihály, örökös magyar sommelier bajnoknak, és Regős Péter, az XO Bistro séfjének tanácsai segítenek majd a választásban. Természetesen az alkalmazásban megismert ételeket és borokat a kiállításon meg is kóstolhatjuk.  

A fesztiválhangulathoz az esti koncertek is hozzájárulnak majd. Pénteken 20 órától személyes nagy kedvencem, a Kerekes Band lép színpadra, szombat délután a Vivat Bacchus bordalaira vidámkodhatunk, majd a világzenéé lesz a főszerep, 20 órától a Balkán Fanatik zenéjére táncolhatunk, vasárnap pedig a gyerekek, és a gyerekekkel érkező szülők legnagyobb örömére az Alma együttes játszik majd. Csak egy kattintás, és máris tájékozódhatunk a részletes programokkal kapcsolatban.  

Újdonság még, hogy az Ízek és Borok kiállításhoz kapcsolódik a Télköszöntő Vigasság is, amely magába foglalja a Hó-Show, valamint a Spa&Wellness kiállítások kínálatát is, olyan új elemeket hozzátéve, melyek már a karácsonyi készülődéshez adnak ajándékötleteket, igényes „míves” portékák választékával. A két kiállítás egy belépőjeggyel látogatható.

Figyelem! Az alábbi játék lezárult! 

A nyertesek névsora a Borgőz facebook oldalán olvasható. 

És akkor jöjjön a játék!

Két olvasónk nyerhet 1-1 db páros belépőt az Ízek és Borok kiállításra, egy olvasónk pedig 1 db két palackból álló borösszeállítást!

Ha játszani szeretnél, nincs más dolgod, mint a Borgőz facebook oldalán lévő játékfelhívás alá kommentben beírni az alábbi kérdésre adott helyes választ:

Ki lesz a „Sztárok, szakácsok, ízek” főzőverseny három közönség-kedvenc résztvevője?

A nyereményeket a helyes megfejtést kommentelők között sorsoljuk ki!

   

Kóstolás a kiállító pincészetekből:

Kiss István Pincészete

Füleky Pince

Günzer Tamás Pincészete

Bock Pince

Polgár Pince

Demeter Pincészet

Eszterbauer János

Mészáros Borház

Tornai Pince

Kővirág borok

Borbély Pincészet

Lajvér Pince

Galambos Pincészet

Ízelítő a kiállító éttermekből:

Bock Bisztró

Arany Kaviár

Pomo D’oro

Gerbeaud

Wang Mester Kínai Konyhája

Gyradiko Görög Taverna

Egyéb információk: http://izekesborok.hu/

Pirosbor, hájas kráfli, bossa nova – A Kislaki Őszön jártunk

In memoriam Dezső

Ezen az őszön meghalt Dezső. Történt mindez egy szerdai napon, Szőlőskislak egyik csendes kis utcácskájában. Aztán szombaton némi rizlinges káposzta és céklás chutney kíséretében meg is ettük. De erről később. Előbb egy kis őszi lamentálás. Vagy tán nem is az. Mert lehet, hogy el- és meg kell érni egy bizonyos kort, hogy az őszt ne csupán a bőrünkön érezzük, hanem valahol belül is. Ahhoz meg főleg korosodni kell, hogy a balatoni őszt értékeljük. Elcsendesedő partok, szélben magányosan nyikorgó strandkapuk, halkan susogó nádasok, szélhárfaként csilingelő kikötők. Pár hónapig nem tapossuk a bringa pedálját a balatoni utakon, megállva egy mennyei, sűrű révfülöpi halászlére, és Oszi bácsi – polgári nevén Juha Gyula – szigligeti, fogalommá vált keszegsütödéjében sem nyalogatjuk kéjesen vigyorogva sült halas és kovászos uborkás ujjainkat, miközben a gerincéig sűrűn beirdalt keszeg ropogósra sült szálkáit öblögetjük rizling hosszúlépéssel. Mégsem szomorkodunk. Inkább a déli partra látogatunk. Merthogy oda is beszökött az Ősz. A Kislaki Ősz.
 

A házigazda: Légli Géza - Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita

Szorgosan fel-le hajtogatjuk a napellenzőt a kocsiban az autópályán, az ablaktörlő is morcosan csikordul időnként, hogy na, ne hülyéskedjünk már, ezért a pár cseppért nem érdemes. Hol süt a nap, hol esik az eső. Jobbra a nagy víz kéklik, néhány kósza vitorlás pöttyözi fehéren. Éles kanyarral térünk le a Töklámpás fesztiváltól zsibongó Balatonboglár-Szőlőskislak felé, ahol már készül a tökös palacsinta, a tökfasírt, meg a tökös-gombás nudli. Akár itt is szívesen maradnánk, de nem ezért érkeztünk. Meg kell ennünk Dezsőt. Ha már egyszer meg kellett halnia. Na meg a Kislaki Bormanufaktúra debütáló borait is meg kell kóstolnunk, tehát arrafelé gurulunk tovább. A bejáratnál a házigazda, Légli Géza, és a Káli-medencéből, Szentbékkálláról érkezett vendégborász, Trombitás Tamás. Na meg a borok. Tamástól főképp Olaszrizlingek, Gézától Pirosbor, Piros Habzó, a Jánoshegy szépségei, a Lakitető Syrah, a Válogatás Pinot Noir, és még nincs vége a sornak. Álldogál benne egy Merlot is, 2012-ből. Érintetlen névre hallgat.

Egy kis őszi bossa nova

 

A takaros porta kerekes kutas, szilvafás udvara ilyenkor Borkertté alakul át. Bár októberi késő délután lévén mindenki puha, meleg sálakba, vastag kardigánokba burkolózik, a háttérben swinget és bossa novát játszó Barta Zsolt és Jász András mediterrán pezsgést varázsol a kertbe. Bár kicsiknek már szigorúan fülre húzott sapis idő van, szép számban szaladgálnak gyerekek is, a homokozó és a hinta is folyton teltházas, a kistalicska sem árválkodik sokáig magányosan, pakolják és szállítják benne a homokot a kiskölykök rendületlenül. Hangulatteremtésből csillagos ötöst kap tehát a házigazda, pedig az olyan nagyon apró, de mégis fontos, kedvesen átadott információkat még nem is említettem, mint a mosdó helyének meghatározása a nyomtatott kis programlapocskán. Így hangzik, ni: „a borházban (kisebbik parasztház) jobbra, majd balra (a cserépkályha mellett)”.

Pál Jani - Piac Bistro

Persze boroktól gyorsan megéhezik az ember. A lánya azért nem, mert éppen egy slusszkulcs lapul a kistáskájában. Marad tehát a békebeli házi bodzaszörp, és az egykoron 150 kilós Dezső, akit Bubi vett kezelésbe, már úgy értem, henteskésileg. Aztán az alapanyagokból Pál János (Piac Bistro) készített frissen sült pecsenyét, házikolbászt és hurkát, Bakcsy Árpád, és Nemesvölgyi Attila (Sarki Fűszeres) pedig szabadtűzön készülő tartalmas leveseket, egytálételeket, krémeket és egyéb kiegészítőket alkotott. A hatalmas, kemencével és mindenféle egyéb sütő-főző alkalmatossággal elkényeztetett teraszra zarándokolunk, ahol orjaleves, lucskos káposzta, Kislaki kenős zsír pörccel, rillette oldalasból, hurka, kolbász, pecsenye, tepsis krumpli, házi zalai savanyúság, lekváros és diós hájas kráfli, és a már említett céklás chutney és rizlinges káposzta várja elkerülhetetlen sorsát.

A házigazda Nemesvölgyi Attilával - Sarki Fűszeres

Megsúgom, nem először brillíroz itt a Sarki Fűszeres. A Kislaki Ősznek, csakúgy, mint rügypattintós, fűzöldellős, madárcsicsergős partnereseményének, a Kislaki Tavasznak ugyanis már több éves hagyománya van. Sokat látott a Kislaki Borkert. Látta vendégborászként Balogh Zoltánt a Somlói Apátsági Pincétől, Szecskő Tamást, Karner Gábort, Tamás Ervint, a konyhát pedig birtokolta a balatonszemesi Kistücsök stábja, és Várvizi Péter, a Csillagánizs főzőiskola séfje is. Ez tehát az a hely, ahol a pohárba és bendőbe valón kívül a szellemi táplálék sem marad el soha. Zsebében a Képzőművészeti Egyetem festődiplomájával, majd közel tíz éves Magyar Iparművészeti Egyetemi tanári múltjával Trombitás Tamás, az idei vendégborász is masszívan erősíti a hely szellemét. A művésztelepek és alkotóműhelyek világa mellett még egy csoda rabul ejtette, a Káli-medence, Szentbékkálla, és a Veléte-hegy. Nemcsak a szőlője, de a mandulása és a gyümölcsöse is ott mosolyog: almák, körték, magyar kajszi, Bereczky birs, besztercei szilva.

Szerettünk, Dezső...

Aztán egyre makacsabbul kúszik be a kardigánok és kabátok alá az ősz. Miközben Gézától búcsúzkodunk, hallgatjuk a házba rejtélyes módon beköltözött tücsköt. Tegnap óta a komód alatt lakik, a kisebbik parasztházban, a cserépkályha közelében. Talán az előző nap ott járt Kistücsök stábja rejtette oda, de az is lehet, hogy aprócska testébe Dezső hatalmas lelke vándorolt át… Ki tudja… Szőlőskislakra leszállt az este. Elkészültek a töklámpások is, a házak előtt pislákolnak, táncolnak az apró narancsszínű fények. Mintha csak „kis rőzse-dalok” lennének… 

- Teljes képgaléria a facebookon -

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita - Borgőz

Susann és Ralf világa - A Wassmann Pincénél jártunk

Villányba nemcsak megérkezni és ott lenni jó, de onnan hazaindulni is. Rögvest meg is magyarázom, miért. A dimbes-dombos baranyai utakon vidáman hullámvasutazva ugyanis egy határozott kanyarral könnyen útba lehet ejteni Pécsdevecsert, a völgyben megbújó, aprócska, békakuruttyolós, régi pincesoros, templomtornyos falucskát. Itt él – immár 14 éve - a Németországból Dél-Magyarországra költözött Susann Hanauer és Ralf Waßmann. A tavaszi villányi BorZsongás egyik esti teraszozása alkalmával ismerkedtünk meg, és már akkor meghívtak minket otthonukba és pincéjükbe. Hazafelé úton be is néztünk hozzájuk, nem kevés maradandó élménnyel – na meg persze borral - távoztunk, így a mostani villányi utazásunk során is meglátogattuk őket egy kis beszélgetés erejéig.

Susann és Ralf

Takaros pécsdevecseri porta, a kapuban Ginkgo biloba integet, hátul a karámban kicsi, de bitang erős izlandi lovak bólogatnak, bentről „Jövök!” kiáltás hallatszik, és a sváb parasztház üvegablakos tornácán Susann szalad, illetve törékenységét nézve inkább suhan végig ajtót nyitni. Lágy, nőies, jogászosan komoly, egyben kislányos, huncut alkat, mindig mosolygó szemekkel. Azonnal a házba invitál minket, ahol polgári, letisztult berendezés fogadja a betérőt. Hatalmas, súlyos, patinás étkezőasztalhoz telepszünk, és beszélgetni kezdünk, elsősorban szeptemberek és októberek kedvelt témájáról, a szüretről és az évjáratról. Közben a pincében sem áll a munka, Ralf kint a falucska végében a pincesoron dolgozik, palackozással foglalatoskodik éppen. Mivel a Wassmann Pince bioborászat, így egy kicsit más felfogásban, más megközelítésben is hallhatunk az idei év tapasztalatairól.

- Bio szempontjából ez egy nagyon jó és egyszerű év volt – meséli Susann. – A peronoszpóra és lisztharmat gombák kevésbé voltak életképesek, mivel nekik jó feltételek kellenek ahhoz, hogy a földön történő áttelelés után aktivizálódjanak. Ennek lehetőségét azonban csökkentette a nagyon száraz március-április. A májusban végre megérkező eső pont jó volt, mert akkor nagyon szépen nőtt a szőlő. Júniusban és júliusban csak minimális csapadék esett, sajnos Villányban ez csak jég volt, nem is eső. Akkor mindenki nagyon megijedt, de szerencsére nem lett beteg a szőlő, mert utána is nagyon meleg volt, így a szemek sérülései beszáradtak, és nem tudta megtámadni semmilyen kórokozó. Nálunk minden fajta mindenhol egészséges lett, de idén kérdéses a minőség, mert sajnos június elejétől fogva szenvedtek a szőlők a kánikula miatt. Bár a vörösbor alapanyagnak egy kis stressz mindig jó, de az idei túl nagy volt, és korán le kellett szedni a gyümölcsöt. Ez nem túl optimális, hosszabb időszak jobb lett volna a virágzástól a szüretig, hogy több ásvány épüljön be a bogyókba, és több aroma tudjon képződni… Egészségünkre! – emeli poharát mosolyogva koccintásra, mert közben észrevétlenül 2011-es Wassmann Olaszrizlinget varázsolt az asztalon álló poharakba.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Nagyon kedvelem Susannék Olaszrizlingjét. Él, vibrál, csodálatosak a gyümölcsei, szép tartásúak a savai, a test telt, az alkohol dorombolóan melegít, egyszerre üdít és ellazulósan kényeztet. 

- 2011 is egy szép, száraz, meleg év volt, akkor nagyon jó borok születtek. Ebben az olaszban 13% az alkohol, ez már több évjáratban előfordult. Ha megvan hozzá a test, akkor nem egy fröccs-olasz születik, hanem egy komoly, igazi Olaszrizling, ami akár egy nagy kakaótartalmú csokoládéhoz is remekül passzol, mint fehérbor, és ez is egy ilyen típus – mutatja be a bort Susann, majd az idei szüretről mesél.
   

- A Portugieserrel kezdtünk, mert a hatalmas szárazságban és melegben a darazsak már nem találtak vizet, az Oportó finom héját pedig könnyen át tudták rágni. Majd folytattuk az Olaszrizlinggel, a Chardonnay-val, a Kékfrankossal. A késői fajták, a Cabernet-k esetében is korábbi szüretre volt szükség. A szőlő már nagyon sietett pihenni, mert sokat szenvedett, kifáradt, próbált védekezni és túlélni, már nem akart több energiát tenni a gyümölcsbe. A levél már sárgult, a növény le akarta dobni, hiszen visszaszívta már belőle mindazt, ami számára a túléléshez kell. Ilyenkor már nincs mire várni, hiszen a növény már nem tárol be semmit a gyümölcsbe, sőt, inkább onnan is visszaszívja azt a tápanyagot, amire a téli pihenéshez szüksége van. A Szársomlyón is látható volt, hogy a hegy felső egyharmadáról teljesen eltűnt a víz egy éles, vízszintes vonal mentén. Ilyet egyébként még nem láttunk, pedig 14 éve itt vagyunk, és ez idő alatt több száraz év is volt.

Tavasszal, amikor Susann-t megismertem, első témánk nem is annyira a szőlő és bor volt, hanem a lovak, amelyek a Wassmann borok címkéjén is szerepelnek. Amikor először jártunk Susann-ék portáján, láthattam, milyen szeretettel hívja magához, majd vezeti be a karámba az erős, robusztus izlandi paripákat, amelyek hű segítőtársaik a munkában is. Aztán weboldalukat olvasgatva nagyon megtetszett a párhuzam, amelyet a lovak és a borok között vontak. Ugyanolyan öntörvényű mindkettő, szeretik saját maguk egyengetni útjaikat, és ezt Susann-ék maximálisan tiszteletben is tartják. Felmerült hát bennem a kérdés, hogy a szőlő is tudja és teszi a dolgát, de vajon hogyan és mivel lehetett segíteni a növénynek ilyen extrém szárazságban és forróságban? 

- Egyetlen nagyon fontos dolog volt, – mondja – hogy nem terheltük túl a szőlőt. Ez a legjobb segítség. Ezen kívül minden nap mentünk és levágtuk a kacsokat, hogy oda se kelljen a szőlőnek vizet és tápanyagot betárolni. Mindig vannak persze új anyagok és szerek is, például Gere Zsoltinál meghallgattunk egy előadást, amely az élő alga használatáról szólt. Kaptunk is mintát és ki is próbáltuk, kétszer ezzel permeteztünk ott, ahol komoly stressz érte a szőlőt, de valószínűleg akkor már túl késő volt. Azonban a szomszédunk, egy idős bácsi mesélte Ralfnak májusban, hogy szövevényes úton kapott egy csodaszert, és ezzel kezeli a szőlőt, amely olyan sötétzöld lett, és olyan szépen nőtt, hogy szinte felkiáltott, hogy „világbajnok vagyok!”. Akár egy doppingszer... Később kiderült, hogy az élő algát használta ő is, de már tavasz óta. Ha mi is ezt alkalmaztuk volna már korábban, segített volna.  

Nem hagy nyugodni ez a téma, és bár előző nap Gere Zsoltinál jártunk, ahol szintén hallottunk már az új „csodaszerről”, megkérem Susann-t, magyarázza el, hogyan is „működik” ez az alga.

- Vízzel érkezik a levélfelületre – magyarázza. – Az élő alga befér a levél gázcserenyílásain, kis ajtóin, majd miután bejutott, találkozik más egysejtűvel, és a bennük lévő ásványok, nyomelemek kicserélődnek. Ha az egyiknek például kálium, vagy foszfor hiánya van, átveszi a másiktól, így kialakul egy nagyon egészséges tartalom, és minden növény – nem csak a szőlő – nagyon jó egyensúlyba kerül. Biológiai, kémiai, fizikai szempontból ez mind helytálló. És a szomszédnál tényleg működik! – teszi hozzá nevetve. – A szőlő stresszben nem tud kielégítően felvenni tápanyagokat, hiszen nincsen elegendő víz, tehát az algával tudunk neki segíteni. Normál időjárási viszonyok között nem értek egyet vele, hogy ilyet adjunk a növénynek, olyankor inkább dolgozzunk a földön, hogy a humusz jó legyen, hogy a vizet jól tudja tartani, és elég nedvesség legyen, hogy a szőlő a gyökéren keresztül felvehesse a tápanyagokat. Ez a természetes út, a levélen keresztüli rásegítés már nem feltétlenül az.

A szőlőből a pincébe jutunk, legalábbis a beszélgetésben. Tekintetünk lassan a régi komódra vándorol, ahol a Wassmann borok sorakoznak, a pezsgőtől kezdve a fehérborokon át a vörösborokig. Kíváncsi vagyok arra, Susann-ék most melyikkel a legelégedettebbek.

- Hú, most olyan szép sorunk van! – nevet fel lelkesen. – Nálunk hangulattól függ, hogy éppen melyiket isszuk este, mert mindegyiket egyformán szeretjük. Saját stílusában most mindegyik bor nagyon jó. Rendszeresen küldünk Németországba a Wine Plus nemzetközi borportálhoz tételeket. Most kaptunk újabb borokról pontszámokat, a Mundia 2009-es 89 pontot ért el, ami eddig a legmagasabb a borainkat tekintve. Stuart Pigott (boríró, kritikus – a szerk.) is kóstolta, és azt írta róla, hogy ez a legszebb vörösbor, amit eddig kóstolt a Wassmann Pincétől. Pedig ez csak Portugieser és Kékfrankos, de ez valamit tud! – mondja Susann mosolyogva.

Mielőtt megkóstolnánk, Susann a konyhába szalad, és a kedvencemet, a Wassmann Olaszrizling pezsgőt hozza magával. Előkerülnek a szüleitől örökölt cseh kristálypoharak, kint az ördög feleségverésbe kezd, a napsütés ellenére csendesen esik az eső. Cseppek az ablakon, buborékok a pohár falán.

- Ez egy 2010-es, tiszta Olaszrizling Brut Nature. Kemény, férfias pezsgő. Legtöbbször Traminiből vagy Muskotályból készülnek a pezsgők, de mi ezt nem akartuk, mivel leginkább a német piacra szántuk, és ott a rizling pezsgő a megszokott. Az Olaszrizling hasonló karakterű, mint a Rajnai rizling, és mindenképpen szerettünk volna egy német stílusú pezsgőt készíteni. Nagyon almás és citrusos. Itt lehet készíteni Brut Nature-t, mert a savak alacsonyak. Németországban ez szinte lehetetlen, mert olyan korán kell szüretelni, hogy ne legyen túl magas alkoholtartalma az alapbornak, hogy mindig nagyon magasak a savak, ezért leginkább Extra Brut, vagy Brut pezsgő készül, mivel a savat valamivel tompítani kell, ízben legalább. De itt lehet Brut Nature-t készíteni, ez ritkaság, és ennek nagyon örülünk! Józsi (Szentesi József – a szerk.) pedig nagyon szépen elkészítette ezt a pezsgőt, nagyon finomak a buborékok, és sokáig pezseg a pohárban.

Aztán kinyílik a 89 pontos Mundia 2009 is, és visszacseng Susann korábbi mondata: Pedig ez csak Portugieser és Kékfrankos… Igazából a „csak” szócska ütötte meg a fület. Bár fele-fele arányú a palackban a két fajta, a Kékfrankos ízjegyei viszik a prímet. Könnyed, mégis komoly, gyümölcsös és fűszeres, nem véletlen, hogy marhapofáról, aszaltszilváról és áfonyáról fantáziálunk mellé, miközben arról érdeklődünk, a Portugieser milyen megfontolásból került a Kékfrankos mellé?

- Az Oportó csak egy kis kerekséget ad, nem nagyon érezni a fajtajelleget benne. Azért nem maradt egyedül a Portugieser, mert 2009-ben nagyon érett volt, testes, és már nem volt fajtajelleges. Németországban sem ezt várják, nagyon eltér a német Portugiesertől, nem is hitték volna el, hogy az, és elveszítették volna a bizalmat. Ezért került bele a Kékfrankos. A Kékfrankos mindent tud, mindenre képes. Rozéként, könnyű vörösborként is nagyon szép, de lehet nagyon testes, nagyon komoly bort is készíteni belőle, barrique-ba is lehet tenni, és minden más szőlőfajtához passzol házasításokban, tehát olyan sokoldalú fajta, mint a Kékfrankos, más nincs is.

Mivel előttünk még több száz kilométeres kacskaringós utazás áll, vásárolunk néhány palack bort, és lassan elköszönünk. Susann-nal még néhány szót váltunk az itteni „biosok” életéről, mindennapjairól.

- Többször, rendszeresen találkozunk. Ilyenkor Gere Attilánál jön össze minden itteni bioborász, például a Baranyában elsőként bio szemléletmódban dolgozó Hárs Pincészettől Tibor és József, valamint egy cseh professzor, egy német szaktanácsadó, és a bioszereket forgalmazó Biocont cég képviselői. Ilyenkor a legújabb kutatási eredményekről tartanak előadást, kimegyünk a szőlőbe is, tehát tovább fejlődünk mi is.

Egy új pécsi helyet, a Csinos Presszót is megemlíti Susann, ott is kaphatók a Wassmann borok. Felkapom a fejem, mert a helyi termékeket népszerűsítő, alkotói piaccal rendelkező, művészettel, kultúrával foglalkozó közösségi terek mindig bekerülnek a memóriámba. A Csinosban az itallapon a házi gyömbérszörp mellett harkányi tea és környékbeli borok is szerepelnek. Amíg mi beszélgettünk, nem messze tőlünk a pincében palackba került pár újabb tétel, Ralfnak köszönhetően. A mindig tartalmas beszélgetéseken és kedves vendéglátáson túl lesz tehát miért visszatérni Pécsdevecserre.

- Természetesek a boraink – mondja a búcsúpohárnál Susann. – A Pécsi borozó magazin írta egyszer, hogy minden túlzás nélküli, természetes boraink vannak. Ezt jobban nem is lehet megfogalmazni, mert valóban ez a cél.

A kapuig kísér minket. Kifelé végigsimítom a ginkó leveleit. Kövér esőcseppek gördülnek le róla. Susann integet utánunk huncut mosolyával. Éles kanyar, egyre szélesedő utak, végül az autópálya monoton zaja. Félálomban eszembe jut a Susann-éknál tett tavaszi látogatás, ahol az egyik palackból kihúzva a dugót, kedves üzenet fogadott minket a parafára írva: "Taste the sun, the stars, the life! Yours, Susann and Ralf" Dél felől eső illatot hoz a szél. Elringat az álom.