Bor-cool-túra - Pályázat borról-íróknak

Valahol azt olvastam, hogy jelentősen megkönnyíti az írást, ha nyitott szemmel járunk, majd "behunyt" szemmel írunk. Van benne valami. Az is teljesen biztos, hogy ha az ember írásra adja a fejét, másképpen jár-kel a világban. Nem tudatosan, de még inkább raktároz. Képeket, arcokat, hangokat, szavakat, érintéseket, ízeket, illatokat, és még árnyalatokat is, igen, ez utóbbira különösen figyel, mert kiemelt jelentőségük van az árnyalatnyi különbségeknek is.  

Valahogy nálam is így kezdődött. Egyszer csak azt éreztem, hogy mindaz, ami velem történik, túlságosan mulandó, illékony. Eleinte csak el akartam csípni, és itt akartam tartani az élményeket. Szavakkal "fotóztam" le mindazt, ami valamiért bevackolta magát, és szűnni nem akaróan figyelmeztetett, hogy bizony élek, átélek és megélek. Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy valami történt. Velem. Itt, ebben a világban, amelyben élve sokszor és sokan azt mondják "ma sem történt velem semmi". Pedig mindig történik. Csak talán nem értjük, nem tudjuk feltétlenül megfogalmazni, "csak" érezzük. Ahogyan Pilinszky mondja: "Számomra az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit, vagy szinte semmit se "értek" abból, ami lenyűgöz."

Vannak például, akik egyáltalán nem fotóznak, mondván, úgysem adja vissza egy fénykép a látottakat. Talán az írás sem. Nem is adhatja vissza ugyanúgy. Nem is ez a célja, ha egyáltalán van célja... Talán elindít másban mást, nem ugyanazt, mint akkor, bennem, és ez benne a szép. Mindenkinek lesz egy újabb története, hiszen soha nem lehet ugyanaz, mint ahogyan én láttam, ahogyan én éltem meg.

A borról - vagy éppen borral - írás pedig külön kis világ. A maga rejtett magasságaival, mélységeivel együtt is különös harmóniák megteremtője. Hiszen Marquez gondolatával élve, az írás ugyanolyan titokzatos dolog, mint a főzés. Bár a titokzatossága korántsem súlyos és nehéz titkokat jelent, hanem apró, kedves, mosolygós jó érzéseket, amelyek inkább csak azért titkok, mert időnként megfoghatatlanok, nem azért, mert drámai hallgatások állnak mögötte.

Itt van hát egy pályázat, borról már íróknak, vagy éppen leendő borról-íróknak. Hiszen mindig, mindenkivel történik valami, és gyakran a bor is szerepel a történetben. Csak talán nem figyelünk rá eléggé, és nem tudjuk, hogy ilyenkor valójában nem is mi vagyunk a főszereplők, hanem a bor, hiszen ott és abban a pillanatban előcsalogatja azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket már korábban valamiért elraktároztunk. Egy biztos: nem véletlenül... 

(Figyelem! A Bor-cool túra pályázat a szeptemberi bejegyzés megjelenése óta  lejárt, azonban ha kedvet kaptál, hogy papírra vesd boros élményeidet, ne türtőztesd magad, ne várd meg, amíg kiírják a következő pályázatot, bármikor elküldheted írásodat az info@boraszportalok.hu címre!

A Bor-cool túra pályázat eredményei itt találhatók.)

Hazai kereszteZések - Zeus, Zenit, Zéta, Zefír, Zengő

Király Ferenc fajtakeresztezéses nemesítő munkája eredményeként jött létre az öt „zés” szőlőfajta, vagyis a Zeus, a Zenit, a Zéta, a Zefír és a Zengő. Némelyikük szép sikereket ért el, és rendre különleges tételek születnek belőlük, némelyikük azonban jó borászati, illetve termesztési tulajdonságai ellenére sem tartozik a terjedőben lévő fajták közé...

Kis képzavarral élve „egy tőről fakad’ mind az öt szőlőfajta, vagyis valamennyien Király Ferenc (1911-1982) agrármérnök szőlőnemesítő munkájának eredményeként jelentek meg a borpalettán. A Szőlészeti Kutató Intézet pécsi, badacsonyi, majd később móri és egri kísérleti telepén elsősorban korai érésű, jó cukortermelő, kedvezőtlen évjáratokban is megbízhatóan jó minőséget és hozamot adó, kellemes savtartalmú fehérborszőlő-fajták előállításán munkálkodott magyar fajták (Ezerjó, Furmint, Hárslevelű, Leányka), illetve Bouvier (feltehetően a Pinot blanc és a Zöldszilváni keresztezése) felhasználásával.

A klónok támadása?

Génkezelt világunkban laikusok számára talán baljósan hangzik a klónszelekció, illetve a fajtakeresztezéses nemesítés, de ijedelemre semmi ok. A fajtakeresztezéses nemesítések célja, hogy mindkét szülőtől csak jó tulajdonságokat (alkalmazkodás, életrevalóság) örököljön a „gyermek”, és ezáltal a nemesítésen átesett borszőlő-fajta utód – bár teljesen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint szülei - már kedvezőbb adottságokkal felruházva viruljon a kordonokon. Bár némileg megmaradnak az eredeti, kiinduló fajták jegyei és tulajdonságai az utódban, illetve annak borában, de nem egyértelműen, hiszen nem borházasításról beszélünk, hanem egy teljesen új fajta megszületéséről. Ezen túlmenően a fajtakeresztezéses nemesítés nem összekeverendő a klónszelekcióval, melynek célja, hogy egy, már meglévő fajtán belül hozzanak létre különböző jobb adottságú, például az érés időpontját, vagy a fürt és a bogyók nagyságát szabályozott, vagy éppen nagyobb ellenálló képességű klónokat, vonalakat.  

Zeus – Verőfény és napvilág

 

A Zeus névre hallgató szőlőfajta Ezerjóból és Bouvier-ből létrejött hibrid. 1951-ben, Pécsett történő nemesítése után állami elismerésére csak 1994-ben került sor. Hivatalos elfogadásért, életben tartásáért, egyedülálló értékeinek megőrzéséért és kiemeléséért Szeremley Huba tett jelentős lépéseket. Munkája eredményeként Badacsonyban és környékén találkozhatunk a fajtával, késői szüretből származó, rendkívüli minőséget képviselő, zamatos és élénk savú borok formájában. A pincészetnek köszönhetően jutott el a Zeus híre a nemzetközi borvilágba is, a fajta a nem Tokaj-Hegyaljáról származó magyar édes borok közül a legkiválóbb tételeket adja.

Késői érésű (október közepe-vége), bőtermő, hajlamos a rothadásra. Fekvés és talaj iránt kimondottan igényes, szárazságtűrő, viszonylag fagyérzékeny, zöldmunka igénye közepes. Tőkéje középerős növekedésű, levele szív alakú, középnagy, kiterített, fűzöld. Fürtje vállas, tömött, rövid, széles, középnagy. Bogyója kicsi, zöld, gömbölyű, sokmagvú, alig hamvas, húsa puha, leves, olvadó.

Bora – késői szüretben – rendkívül zamatgazdag, friss, markáns savakkal, Badacsonyban a termőhelyre jellemző ásványossággal és nagy extrakt-tartalommal. Lassan fejlődik, hosszan érlelhető. Élénk savai kiválóan kísérik a gyümölcsös desszerteket, a libamáj és a kéksajtok nemes társa, de önmagában is méltóságteljes.

Zenit – Nem csak az égbolton

A szintén Ezerjó és Bouvier fajta keresztezéséből 1951-ben létrejött Zenit állami elismerésére 1976-ban került sor. Egyre népszerűbb fajta, köszönhetően jó termesztési adottságainak, megbízható termőképességének, valamint a jelenlegi borízlésnek, mely inkább az illatos-zamatos, harmonikus savú boroknak kedvez. Fő termőhelyei a Balaton északi partján, valamint a magasabb fekvésű területeken, Eger és Mátraalja környékén találhatók.

Kedveli az ásványi anyagokban gazdag, vulkáni talajokat, bora ezeken a területeken – kis hozam mellett – elegáns, finoman gyümölcsös, ásványos, harmonikus savszerkezetű. Érése szeptember első felére tehető, bőtermő, aszúsodásra hajlamos. Levele nagyméretű, sötétzöld, fürtje közepesen nagy, vállas, bogyói kicsik, zöldes fehérek, pontozottak. Nem túl zöldmunka-igényes fajta, azonban rendkívül fagyérzékeny, ezt a tulajdonságát a fekvés kiválasztásakor mindenképpen szem előtt kell tartani.

Bora illatban, zamatokban és savakban gazdag, íz- és illatjegyeiben elsősorban fűszerek, fehér húsú gyümölcsök, és borsmenta dominálnak. Bár hajlamos az „ellágyulásra”, mégis több éves érlelést igényel, hogy igazi karakterei kibontakozhassanak.

Az 1999-ben névváltozáson átesett Zéta (korábbi nevén Oremus) fajta szinte kizárólag Tokaj-Hegyalján található meg, és mindössze 70 hektáron terem. A névváltozásra azért került sor, mert eredeti neve - az Oremus - Tokaj-Hegyalja híres történelmi dűlőjét, illetve a borvidék egyik pincészetét takarja. A Bouvier és Furmint keresztezéséből létrejött fajtát 1990-ben ismerték el államilag.

Középerős növekedésű, levele leginkább a Furmintéhoz hasonlít, karéjos, fűrészes szélű. Fürtje kicsi és hengeres, tömött, bogyói sárgászöldek, gömbölyűek és pontozottak.

Kifejezetten jól aszúsodik, e tulajdonságát elsősorban a nemesítésére használt Furmintnak, korai, szeptember második felében bekövetkező érését pedig a Bouvier-nek köszönheti. Így már akár a Furmint érése előtt 5-6 héttel aszúszemek szüretelhetők a Zéta-tőkékről. Ellenálló képessége azonban gyengébb, több odafigyelést igényel. Nagyon jó cukorgyűjtő, emellett finom és gazdag savkészletű, elegáns struktúrájú borokat, sokszor borkülönlegességeket eredményez, melyeknek fő illat- és ízjegye a grapefruit, az őszibarack és a méz.

Zefír – A lágy fátyol 

A Zefír fajta a Hárslevelű és a Leányka keresztezésével látott napvilágot 1951-ben, állami elismerésére 1983-ban került sor. Hátrányos termesztési tulajdonsága miatt nem igazán terjed, mivel keveset terem, fagyérzékeny és rothadásra igencsak hajlamos. Pedig jó borászati tulajdonságokkal rendelkezik, bora zamatanyagokban gazdag, erőteljes, virágos illattal, finom, lágy savakkal, magas alkoholtartalommal.

Korán, augusztusban érik, azonban a madarak és a darazsak előszeretettel dézsmálják az apró és amúgy is keveset termő fürtöket. Elterjedését elsősorban különleges termesztési igénye gátolja.

Zengő - Visszhangzik már a tengeren túl is

Az Ezerjó és Bouvier keresztezéséből létrejött Zengő hazánkban hivatalosan 1982 óta elfogadott. Nem igazán elterjedt fajta, termőhelyei közül Eger és Mátraalja említhető. Az ásványokban gazdag altalajt kedveli, de a vulkanikus talaj sincs ellenére. Sűrű lombozatú, önárnyékolásra hajlamos fajta, emiatt sok zöldmunkát igényel. Szeptember közepén szüretelhető, rothadásra érzékeny, fagytűrésben sem jeleskedik, a szárazságot azonban jól viseli. Levele nagy és kerekded, világoszöld, kissé hólyagos. Fürtje középnagy, vállas és tömött, bogyói kicsik és gömbölyűek, zöldes fehérek, lédúsak. Jó cukorgyűjtő, időnként aszúsodik is.

Bora leginkább magas savtartalmú, gyümölcsös zamatú, jellemzően mezei virágcsokorral, mézzel, őszibarackkal. Ritkábban találkozunk vele „fajtatiszta” állapotában, inkább házasításokban használják, szép társa például a Leányka. Fahordós érlelésre is alkalmas, azonban az így készült borokat a tengerentúlon nem igénylik. A Zengő fajta bora Zen néven ugyanis az angolszász világba is eljutott, azonban a szélesebb fogyasztói rétegek elérése miatt inkább a reduktív, ropogós, gyümölcsös változatra van kereslet, holott készült Zengőből a Monarchia borászatban – ahogyan Pók Tamás fogalmazott: „a bourgogne-i, chablis-i nagy borokkal felérő, régi technológiával készült, hagyományos, nehéz, testes fehérbor” is.

A magyar nemesítésű fajták esetében tehát talán éppen az egyediség, a különlegesség az, amit ki kellene emelni, és nem arra törekedni, hogy ezek a fajták is „belesimuljanak” az újvilági stílusba. Fontos lenne e fajták hazai népszerűsítése is, lehetőleg összetett élmény keretében, vagyis a termőhely megismertetésével és a borász személye által hozzáadott többlettel együtt. 

Volt egyszer egy Badacsonyi Bormúzeum – Üdvözlet 1953-ból

1953. június 25-én Júlia és János a Badacsonyi Bormúzeumban járt.... és üdvözletet írt Balogh Mihálynak Komáromba, a szürkebarát társaságából. Hogy honnan vagyok ebben ennyire biztos? Egy régi képeslaphoz jutottam hozzá, amely - mindenféle szégyen nélkül bevallom - könnyeket csalt a szemembe, amikor megérkezett hozzám.

„Üdvözlet a szürkebarát társaságából.” Nekem már maga a megfogalmazás is kedves: társaságából. És nem egy szürkebarát társaságából, hanem a szürkebarát társaságából… Ahogy fogalmaznak, úgy tűnik, talán már egyszer, korábban beszélgettek Mihállyal arról, hogy elutaznak erre a vidékre, és Badacsonyban szürkebaráttal koccintanak. Vagy éppen Mihály ajánlotta nekik, hogy menjenek el oda és kortyoljanak ebből az ízig-vérig badacsonyi borból. Talán János írta a lapot, talán Júlia, bár nekem inkább férfiasnak tűnik az írás. A lap ára 2 forint, a bélyegé 20 fillér. Nem tudom, mennyibe kerülhetett akkor egy pohárka szürkebarát . És nem tudom mi lehet most Júliával, Jánossal, és Mihállyal. 57 év telt el, már nem fiatalok. Emlékeznek-e arra a napra? Emlékeznek-e a szürkebarátra? Emlékeznek-e egymásra? És a Badacsonyi Bormúzeumra?

És mi emlékszünk rá? Én igen, nekem még megadatott ez az élmény... Az élmények általában az évek múlásával értékelődnek fel, leginkább akkor, amikor már elveszítjük – vagy elengedjük - azt, akivel, vagy amivel kapcsolatban az a fura, szívbemarkoló, futó pillanat évek múltán maradandó élménnyé válik. Elveszett a Badacsonyi Bormúzeum. De én még nem engedtem el teljesen, még nem tudtam megtenni. És ha végiggondolom, egyáltalán nem is akarom. Pár éve, amikor arra jártam, nem volt túl jó állapotban a nádtetős-tornácos épület, de úgy állt a széles bazalt út mentén, mint régi idők nagy szemtanúja. Sosem jártam bazaltkő falai között, csak a képeslap alapján él bennem valamiféle kép arról, milyen lehetett egy pohár borral bent üldögélni, nézni a hegy szoknyáján pajkos ráncokként lefutó szőlősorokat, a csillámló Balatont, miközben bevilágítja a fényesre koptatott bazaltútról visszatükröződő napfény a termet. Álomszép kép. És most már tényleg csak álom marad…

Emlékszem, kicsi koromban eltörtem egy tálat… Anya sírni kezdett, és nem értettem, mi a baj:  -  Veszünk májsikat a bojtban! – mondtam. De Anya csak törölgette a szemét, és félig mosolyogva azt mondta: - Nem lehet… Nagyanya öröksége, előtte a Dédié volt. Aki selyempapírban őrizte, úgy adta tovább. Már itt-ott lepattant a széle, egy jókora repedés is futott rajta keresztben, de mindig visszakerült a selyempapírba, amikor eltávozott az, aki éppen óvta és vigyázta. Mert vigyáztak az örökségre, és az ősök is nyugodt szívvel bízták az utódokra a hátrahagyott értékeket, hiszen tudták, életükben már az örökösök kezébe adták azt a szemléletet, tiszteletet és leginkább szeretetet, amely nem engedi majd az örökségek elherdálását. Néztem Anyát, ahogyan könnyes szemmel szedegeti össze a darabkákat, és féltve, óvva teszi vissza a selyempapírba. Gondosan becsomagolta, majd leült és az ölében fektette a kis csomagot, két ráborított tenyerével védve. Én pedig tudtam, hogy nagyon nagyot hibáztam… még ha véletlenül is. Mérhetetlenül szomorú voltam és nagyon szégyelltem magam… És azt is tudtam, hogy Anya most legkevésbé sem a tálra gondol, hanem  Nagyanyára és Dédire.

Sokan, sokszor, sokféleképpen szóltak már a Badacsonyi Bormúzeum lebontásának körülményeiről. Nem szeretném ragozni, ezt megtették már nálam sokkal bennfentesebbek, okosabbak, hozzáértőbbek pro és kontra. És ez az írás sem azért született, hogy bárkit támadjon, vagy éppen bárki pártjára álljon. Ez „csak” egyszerű szomorúság, mert képtelen vagyok elengedni az akkori badacsonyi emlékeimet, amelyekben ott áll a Bormúzeum épülete.

Nézem a képeslapot… és kicsit irigylem Júliát és Jánost. Csak én látom, vagy más is látja – annak ellenére, hogy nincs túl sok ember a képeken – hogy egyszerűen ÉL ez a hely? Illetve élt. Otthon volt a hegyen, a széles bazaltút mentén. És már soha nem kapjuk vissza.

(Köszönöm Dihen Tibornak, hogy szép állapotban megőrizte ezt a képeslapot  - és ezzel a  Badacsonyi Bormúzeum emlékét - az utókornak, és hogy hozzám kerülhetett. Vigyázni fogok rá. Nagyon.)

(A bejegyzés a Borászportálok online bormagazinban is olvasható.)

Egy hétig miénk volt a Vár – 19. Budavári Borfesztivál

 Nagy Zita - Borgőz

„Ott leszel a Várban?”- az elmúlt hetekben ez a kérdés hangzott el talán leggyakrabban a borrajongók körében. Mert valahogy hirtelen fejest ugrott a nyárba a szeptember, a bor iránt érdeklődők előtt egy színes kis karszalag ellenében ismét megnyíltak a Budai Vár kapui, és öt napon át találkozhattunk a borászokkal, illetve boraikkal, na és persze egymással...

Sajnos az idei szüret megkezdése óta folyamatosan érkeznek a rossz hírek a kedvezőtlen évjáratról, és mintha erre akart volna az időjárás lapot húzni, hűvös, esős időben kezdődött az idei „enyém a Vár” játék borospohárral a kézben. Ismét két csapat játszott, vagyis a standok külső, illetve a standok belső felén állók. Taktikákra azonban nem volt szükség, és ék alakban sem támadott semmiféle ellenség. Egyszerűen csak együtt voltunk, jól voltunk, és mindenki tudta, hová menjen, ha jót akar. Mármint kóstolni. Szájról-szájra terjedtek a hírek is, hol érdemes ezt és azt kipróbálni. Érdemes ezt az ősi kommunikációs formát komolyan venni, mivel így lehet spárga- vagy medvehagyma párlatot kóstolni, vagy éppen levendula szörpöt, amely prosecco-val kínálva igazán izgalmas.

Első nap az ember még lelkes – az utolsón is, csak azt már kevésbé képes kimutatni – ezért mindent akar. Egyszerre. Aztán rájön, hogy kár a gőzért, ácsi és türelem, nyugodtan lehet időzni és beszélgetni, leginkább borról, borral. Mert aminek jönnie kell az úgyis jönni fog. Talán itt-ott valamiféle földcsakra is húzódik a Vár alatt, hogy az ember mindig vissza-visszatér egy-egy konkrét helyre. Mint például a Kézműves Borok Háza standjához, Szentesi Józsefhez. Volt ott a borász körül is egyfajta energiaörvény, de ott volt a 2008-as Rajnai Rizlingje is. Gyönyörűen, kereken, élénk savakkal, kis sóssággal-ásványossággal, érettebb vonulatokkal vibrálva. Vagy a 2008-as Pinot Noir, málnaszörp illattal, túlérett cseresznyével a szájban, mindezt nagyon szép savkészlettel kísérve, hosszú lecsengéssel. Nadapon, a Velencei-tó közelében érnek a szőlők, majd a budafoki pincébe kerülnek feldolgozásra, kizárólag hagyományos technikával, naturális módon, fajélesztő használata nélkül. Beszélni kell róla, leginkább magával a készítőjével. Sokat. Sokszor. És akkor a Csóka szőlője még szóba sem került…

Oldalazok tovább, mert jő a tömeg jobbról. Meg balról is nagy a nyomás, de azért megérkezem a következő állomásra. Spiegelberg István kerül a pohárba, pontosabban mindaz, amit ő a somlói borról gondol. Olaszrizling és Juhfark 2008-ból, Furmint 2007-ből. Ami feltűnik, hogy ott van mindegyik tételben az a híres – egyesek számára inkább hírhedt - markáns somlói savkészlet, mégis kiegyensúlyozottan és belesimulva a képbe. Nem lóg ki, nem billeg, nem bánt. A legszebb talán a Juhfark, mert érezhető az alapanyag kifogástalan volta. Érett, gyümölcsös, egyensúlyban lévő bor, amolyan megszelídített Juhfark, melyben benne van mindaz, amit a fajta és a Somló adni képes, szépre és jól ihatóra kerekítve.

Szeretnék „lejutni’ végre a Balatonra is, de némi tanácstalanságba ütközöm. Több út is vezet arrafelé, de mind máshol található. Mint megtudom, sajnos idén sem sikerült a szervezőknek a Balaton sétányt kialakítani (az Egri bástya, Tokaji udvar, Szekszárdi pincesor, illetve a Poncichter negyed mintájára), ahol az egyébként hat borvidéket is magába foglaló régió egy helyen bemutatkozhatna. Kár érte. A jövés-menés helyett a Balatoni Borkultúráért Alapítvány dupla standját választom, ahol hozzáértő vezetéssel 10 balatoni borrégióhoz tartozó pincészet borait kóstolhattam egy helyen. Az említett somlói Spiegelbergen kívül például a csopaki Tamás Pince, a badacsonyi Szeremley Birtok, valamint a Szent György-hegyről érkezett 2HA Pincészet borait. 

Aznapi lezárásként még átsétálok az Oroszlános Udvarba, ahol minő meglepetés, ismét a kézműves borok élvezetének hódolok, az egri Orsolya Pincészet Kettőezernyolcával. Értelemszerűen 2008-ból. A Kékfrankos, a Kadarka és a Zweigelt hármasa málnás, ribizlis, kedves, kerti hangulatot áraszt, leheletnyi vaníliával, finom tanninokkal, szép savakkal játszadozva. Nem akarja megváltani a világot, de rendkívül értékes és tiszta. Pontosan ezért bájos.

Aztán kitartóan vártam a jó időt... Vasárnap kegyeskedett is ellátogatni a fesztiválra, úgyhogy a szinte nyári melegben vágytam némi friss, könnyű borra. A Gál Szőlőbirtok és Pincészet szortimentjét választottam, és miközben a Cserszegi Fűszeres bodzaszörpös illatával kokettáltam, befutott Zsuzsi is az oklevéllel, ugyanis mint tavaly, idén is övék lett a Fesztivál bora cím, ezúttal is a Kékfrankos rosénak köszönhetően. A Pinot Noir-ból készült rosé kedves, korai-cseresznyés ízével és szép savkészletével nekem jobban tetszett, ezért mi őt (is) díjaztuk.

Élénk savak után éhes lesz az ember, tehát enni kell. Egy fesztiválon akkor is, ha nem éhes. Főleg ha Litauszki Zsoltról és Takács Lajosról van szó. Látvány. A konyha és az ételek is, de leginkább az, ahogyan „örömködnek”. Nem csak a konyhában, hanem esténként a fakanál letétele után az energiaörvényben a boros gazdánál is. Szóval ludaskása Lajostól, azaz konfitált libaszárnytő, pirított belsőségek, árpagyöngy, libamájas palacsinta egy kompozícióban. Mennyei. Aztán ejtőzöm, arcot napba tartok, majd édes kóstolóra indulok.

Egyenesen Németh Attila Gáborhoz. Két sárgamuskotállyal ismerkedem, a Diós 2008 a Diós dűlőből, a Hanna 2008 a Cserepes dűlőből került a poharamba. A két termőhely közötti különbség jól érezhető, a Diós dűlő kicsit hűvösebb, frissebb arculatú bort adott, a Cserepes pedig mélyebb és melegebb tónusokat, nagy testet és komplexitást varázsolt a palackba. Az előző inkább bodzás, kedves, szőlővirágos, míg utóbbi inkább mézes, kandírozott gyümölcsös ízvilágot produkált. Talán némi sav még kerülhetett volna mindkét tételbe, hogy igazán tökéletes legyen a kép.

Lenkey Gézához indulok tovább, mert előzetes kutatómunkának köszönhetően megtudtam, hogy újdonságokat is hoz magával Buda Várába. A félszáraz Hárslevelű kóstolása mellett döntök, tekintettel a vészesen közelgő zárórára. Az Úrágya-Holdvölgy 2006-os tétele nem fukarkodik savakkal – ahogy azt már Gézától megszokhattuk. Mellette ásványosság, virág és fűszer, nyári almával. A beszélgetés ideje alatt  – amelyre egyébként a borász mindig szentel időt – egyre csak nyílik és változik a bor, újabb és újabb komponensét megmutatva.
 

Még az estében is aranylik a Tokaji Udvar az aszúktól, illatozik a Hárslevelűktől, Furmintoktól és Sárgamuskotályoktól. A Disznókő kínálatát kóstolom végig, köztük egy új sorozatot, a Sárga Borház címkés tételeket. Kimunkáltságban és kifinomultságban kissé elmaradnak a Disznókő sorozattól, de a cél pontosan az volt, hogy egy könnyebben érthető, rendkívül jó ár-érték arányú, megfizethető, mégis Tokaj jegyeit és minőségét magán viselő borsorozat kerüljön piacra. Az 1993-as Disznókő 5 puttonyos aszúval zárok. Legendás évjárat, forró és száraz nyár után korai érés, a botrytis a már tökéletesen beérett bogyókon telepedett meg, a hosszú és napos ősz cukorban és savakban gazdag aszúszemeket kínált. Mindezt a pohárban is tökéletesen érzem, a szárított fügés-datolyás, kandírozott narancshéjas, mézes és botrytiszes illatok és ízek mellett gyönyörű a savgerinc. Már nem is vágyom másra…

Nem is vágyhatok, hiszen egy évre bezárta kapuit a Vár, már ami a Borfesztivált illeti. Jövőre jubilál a rendezvény, 20. alkalommal látogathatjuk majd újra. A legjobb lehetőség, hogy a hazai kínálatot megismerjük, illetve az éppen aktuális díszvendégeknek köszönhetően a nemzetközi borvilágba is betekinthessünk, és nem utolsósorban, hogy találkozhassunk a borászokkal… na és persze egymással.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz
Fotóalbum a facebookon is.

Dugóhiba vagy egyszerű közöny? – Lezajlott a badacsonyi Dugó Fesztivál

Kipukkant a palackból a dugó, vagyis lezajlott Badacsonyban az idén első alkalommal megrendezett Dugó Fesztivál. A trendi retro-báros környezetben azonban lényegében közönség nélkül pergett le a négy napos esemény. Pedig volt dugó hétvégén az M7-es autópályán és a 71-es úton is. Volt araszolás, türelmetlenkedés, trópusi hőség. Mert aki éppen nem a Hajógyári szigeten időzött, és nem ott kereste kétségbeesve ismerőseit mobiltelefonokba kiabálva, az a Balatont ostromolta. Sok ezer emberről beszélünk, mind igyekeztek oda, ahol ki lehet kapcsolni, ahol végre tétlenül lehet heverészni, csak úgy. És ahol a Dugó Fesztivál várta – idén első alkalommal - a borokra, beszélgetésekre, zenékre, egyszóval együttlétre szomjazókat. Hiába. Mert úgy tűnik, ismét nyert az egész napos parkolóhely keresés utáni strandon tülekedés, vagy éppen az össznépi tespedtség és unalom.

A Dugó Fesztivál ott volt, amikor és ahol ígérte, teljesítve mindazt, amit weboldalán, a plakátokon és a molinókon hirdetett magáról. A Badacsony hegy oldalában lévő egykori palackozóüzem csarnokát trendi retro bárrá alakítva, színpaddal, kanapékkal, bárpulttal berendezve, és egy Balaton-panorámás kiülős faterasszal megtoldva vehették volna birtokba azok, akiknek kedve támadt volna borospohárral a kézben lazán sétálgatni, jó zenét hallgatni, beszélgetni, tehát egyszerűen „csak” jól lenni.

Hogy nem így történt, nem csak a szervezők hibája. Jelen esetben a közönség is hibázott. Azzal, hogy távol maradt. Távol? Hiszen valahol ott kellett lenniük a Balaton partján, ha már vasárnap este mégiscsak ismét rendeztek maguknak egy külön bejáratú, látogatottságra nézve valóban jóval sikeresebb dugó „fesztivált”, hazafelé az M7-esen. Budapest és a környező nagyvárosok egy része leköltözött a Balatonra, valós jelenlétük azonban mégsem volt tapasztalható. Talán jobb nem gondolni arra, hogy ismét a szabadidő-kultúra hiánya mutatkozott meg, tehát mégsem tudtak kikapcsolni és jelen lenni, hanem hozták magukkal a közönyt és az otthonmaradós beidegződéseket… na meg a laptopokat.

Valójában ki volt a Dugó Fesztivál célközönsége? Ehhez talán legjobb idézni a rendezvény beharangozóját: „Na, miről is szól ez a kis fesztivál? Arról, hogy imádjuk a Balatont – főleg az északi partját! – imádunk ott nyaralni, imádunk ott szórakozni. Imádjuk a jó zenéket, és imádjuk a jó magyar borokat (inni).” Joggal gondolhatták a szervezők, hogy a látogatottsággal nem lesz gond, hiszen ezzel rajtuk kívül jó páran így vannak: szeretik a Balatont, a borokat és a szórakozást. Ebben nem tévedtek, elég csak visszagondolni a pár héttel ezelőtt megrendezett Badacsonyi Borhetek rendezvényre, ahol valóban sok napon át nagy tömegben mulatott a magyar, igényesség terén azonban már jelentkeztek hiányosságok. Valahogy mégsem szeretnék abban hinni, hogy összefügg, mi több, erősíti egymást a két tényező, vagyis a tömeg és az igénytelenség.

A Dugó Fesztivál talán abban tévedett, hogy az általa megszólított réteg-célközönség mellett - a drága jegyárak ellenére - sokan jönnek majd el az amúgy is ott vakációzók közül. Őket azonban nem szólította meg ez a rendezvény, ráadásul nem is az ő pénztárcájukhoz mérték a belépőket. Tény, hogy ezen a fesztiválon nem volt műanyagpoharazgatás, hanem ültetett, és az adott borász által vezetett kóstolókon vehettünk részt. Méghozzá a fesztivál saját logójával ellátott jó minőségű kóstolópoharaival, fehér abrosz mellett, kint a teraszon, rozészínű felhőpamacsok alatt, cirógató balatoni szélben. Ennek ellenére az elvileg minden hétvégi rendezvény főnapjának számító szombaton mindössze hatan döntöttünk úgy, hogy végigkóstoljuk a Laposa Pincészet borait, de a korábbi napok kóstolóin, illetve a vasárnapi szeánszon sem jelentek meg sokkal többen. A rendezvény egészére elmondható, hogy a várt érdeklődés elmaradt.

Badacsonytördemic - Szürkebarát bor és Szürkemarha Fesztivál

Annál inkább nyitott szemmel járt az az igényes és valódi kis közösség, amely a Dugó Fesztivállal egy időben Badacsonytördemicen zajló Szürkebarát Bor és Szürkemarha Gulyásfőző Fesztiválon részt vett. Akik ott jártak, megtalálták – pontosabban képesek voltak megtalálni - a borvidék vérkeringésében az együtt főzés, az együtt evés-ivás, a diófa alatti beszélgetések, a zenélés-táncolás, az együtt játszás, tehát az együtt levés élményét. Ökörsütés, bor- és főzőversenyek, táncház, népművészeti vásár és még sok program várta az érdeklődőket, akik a díszes kemencével és kis asztalokkal benépesített Faluház-udvaron valóban tartalmasan töltötték el azt a pár napot.

Nem sajnálták tehát sem a befektetett pénzt, sem a marketing munkát a Dugó Fesztivál szervezői, a várt hatás azonban valahogy mégsem érkezett meg, miközben a szomszédos településen lévő közösség egy alig reklámozott rendezvényen szép számban ünnepelt, sajátjaként kezelve és szeretve az eseményt. Talán ezt az üzenetet kellene eltenni „télire”. Most lassan és rövid időre csend borul a Badacsonyra, felkészül a szüretre, de rozsdásodó levelű diófái és bazaltútjai szélén integető angyaltrombitái is azt üzenik, hogy jönni kell, és teljes egészében jelen kell lenni. Egyszerűen „csak” élni. És jól lenni.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz
További képekért klikk ide.

A beszámoló a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Tárcán a bor 2. - Látlak, Napi!

Perzselő hőség volt, a kertben Apa már teletöltötte a lábakon álló öntöttvas fürdőkádat vízzel, hogy pancsolhassanak a naptól szutykos kölykök, köztük én is. Tele is volt hancúrozó gyerekkel a kád, egész nyáron csak akkor lehetett bejutni, ha valaki éppen hazaszaladt lejelentkezni, hogy megvan még, ott fürdőzik Pista bácsiék kertjében. Talán én voltam a legkisebb, és nem is kádaztam, inkább a cseresznyefa ide-oda illanó árnyaiban bújócskáztam a levelek közül néha rám kacsintó nappal. Nagyapa közeledett egy demizsonnal meg egy szódásszifonnal, és huncutul odakiáltott: - Hé Tökmag! Tudsz titkot tartani? A két oldalt szöszke hajtincsek alá rejtett fülekre akasztott cseresznyéket csak egy szélesre húzódó, apró fogacskákat kivillantó mosoly kötötte össze, úgy válaszoltam büszkén: - Nem, Napi! Meg sem lepődött, úgy vetette vissza: - No, az nem baj! És a demizsonból már óvatosan löttyintett is némi bort a kishörpimbe (azaz a szódával elkészített bodzaszörpömbe), ami a háromkerekű bringa csomagtartóján tartózkodott egy cicamintás türkizszínű fedeles műanyagpohárban. Felhígította még egy kis szódával, majd azt mondta: - Most végre igazi fröccsöt iszol, de Nammának egy szót se!

Ízlett. Talán a kis titokzatosság ízlett a legjobban, hogy most olyan tudás birtokába jutottam, amit csak az én bölcs Napim tudott. Mert el sem tudtam képzelni, hogy ezt más is tudja. Sokáig hittem azt, hogy tényleg ez az igazi fröccs, igen, rengeteg friss bodzaszörp, gyűszűnyi fehérbor, na meg a szóda. Aminek a hangja még most is hallatszik, valahol bent, egy eldugott vetítőteremből még ma is kiszűrődik, amikor szörcsögött a szifon, amikor már alig volt benne szusz, de még próbálta magából kilehelni az utolsót.

Napi elhúzta a száját: - Híjj te, a macska rúgjon meg! – mérgelődött, majd fejcsóválva vitte be a szifont a nyári konyhára, ahol nagymama főzte éppen a lecsót, óriási fazékban, hogy minden gyerek jól lakjon. Miután Napi betekerte a patront, és feltört a gurgulázó hang a szifon mélyéről, elővette a kenyeret, késsel keresztet rajzolt rá, majd magához szorítva vágni kezdte a hatalmas karéjokat. Békésen mosolygott...

Végtelennek tűnt az a nyár, átölelte az őszt is, hiába koppantak már a gesztenyék, még mindig makacsul sütött a nap, bár már egyre gyengült. Ahogy Napi is. Elment egy napon, nekem azt mondták, elutazott, messzire és sok időre. Suli után hazatérve minden áldott nap azonnal a műhelyhez szaladtam, hátha… de nem szabta-varrta ott a táskákat, öveket, cipőket, csak a makacs bőrszag ült a suszterszéken, és a távozni nem akaró bánat könyökölt unottan a szabódeszkán. A szemem minduntalan a sarokba állított demizsonra tévedt. Szerettem volna Napival fröccsözni újra. Csak még egyetlen egyszer. Már augusztus elején elemeltem erre a célra egy üveg bodzaszörpöt Namma mindig alma- és mazsolaillatú spájzából, és az íróasztal alsó fiókjába rejtettem, az Ablak-Zsiráf alá. Hogy majd ha jön Napi a demizsonnal és a szifonnal… de soha többé nem láttam.

Talán ezért van. Talán ezért fröccsözöm ma is némi nosztalgiával. Talán ezért nem örülnék, ha palackba zárnák, és feltennék a nagy és steril üzletláncok polcaira egyencímkével ellátva. Mert története van. Mert minden egyes szifonszisszenésben ott van egy kép, egy arc, egy mozdulat, egy érzés. Nekem például ott van Napi. De ott vannak azok a történetek is, amelyeket kizárólag akkor hallhatunk, vagy amelyeknek akkor válhatunk részeseivé, ha felszisszen mellettünk a szifon. Mert minden párától elhomályosodó pohárban lakik valaki. Először eldöntjük, mit is szeretnénk… Kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester… Aztán hőségtől szomjazva kérjük a pultnál a strandon. Vagy éppen egy jóbarát kínálja saját borából egy hűvös házikóban valahol a Balaton-felvidéken. Vagy délután a templomtorony egyre nyúló árnyékába húzódva, a presszó kerthelyiségében poharazgatunk. És jönnek a kérdések, hogy milyen a bor, honnan való, ki készítette vajon és miért? Mert a miért is fontos. Hiszen bort „csak úgy” nem készít az ember. És jönnek a nevek, a helyek és a történetek. Sokszor csak akkor érnek véget, amikor az égi felelős mintegy jeladásként kiakasztja a fölöttünk feszülő fekete vászontetőre a hold narancsszínű lampionját.

Persze nagyapa korában még nem tudták mi az a marketing, és azt sem, hogy itt lesz majd a jövedéki adó, meg a kőkemény piaci érdekeltség. Napiék nem gondoltak még arra, hogy a fröccs valamikor majd félliteres műanyag palackokba kerül, hogy aztán fesztiválozó fiataloknak kínálják őt új köntösében  (már csak azért sem, mert a fesztivál szót nemigen használták akkoriban). Napiék - talán tudtunkon kívül, egyszerűen csak így kódolva - őrizték a hagyományt, és nem törődtek a világ hívságaival. Ma már más szelek fújnak – mondják erre sokan, és ha jó az a minőség, ami majd fröccs gyanánt palackokba kerül, akkor kár kongatni a vészharangot. Akkor valóban kár. De bármennyire nem látjuk be (egyelőre), bizony a hagyományokért is kár. De én látlak, Napi...És nem felejtem el, hogy tartozom még neked egy igazi fröccsel!

Kelt: Székesfehérvár, 2010. Kisasszony hava

További bortárcák...

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.