Volt egyszer egy Badacsonyi Bormúzeum – Üdvözlet 1953-ból

1953. június 25-én Júlia és János a Badacsonyi Bormúzeumban járt.... és üdvözletet írt Balogh Mihálynak Komáromba, a szürkebarát társaságából. Hogy honnan vagyok ebben ennyire biztos? Egy régi képeslaphoz jutottam hozzá, amely - mindenféle szégyen nélkül bevallom - könnyeket csalt a szemembe, amikor megérkezett hozzám.

„Üdvözlet a szürkebarát társaságából.” Nekem már maga a megfogalmazás is kedves: társaságából. És nem egy szürkebarát társaságából, hanem a szürkebarát társaságából… Ahogy fogalmaznak, úgy tűnik, talán már egyszer, korábban beszélgettek Mihállyal arról, hogy elutaznak erre a vidékre, és Badacsonyban szürkebaráttal koccintanak. Vagy éppen Mihály ajánlotta nekik, hogy menjenek el oda és kortyoljanak ebből az ízig-vérig badacsonyi borból. Talán János írta a lapot, talán Júlia, bár nekem inkább férfiasnak tűnik az írás. A lap ára 2 forint, a bélyegé 20 fillér. Nem tudom, mennyibe kerülhetett akkor egy pohárka szürkebarát . És nem tudom mi lehet most Júliával, Jánossal, és Mihállyal. 57 év telt el, már nem fiatalok. Emlékeznek-e arra a napra? Emlékeznek-e a szürkebarátra? Emlékeznek-e egymásra? És a Badacsonyi Bormúzeumra?

És mi emlékszünk rá? Én igen, nekem még megadatott ez az élmény... Az élmények általában az évek múlásával értékelődnek fel, leginkább akkor, amikor már elveszítjük – vagy elengedjük - azt, akivel, vagy amivel kapcsolatban az a fura, szívbemarkoló, futó pillanat évek múltán maradandó élménnyé válik. Elveszett a Badacsonyi Bormúzeum. De én még nem engedtem el teljesen, még nem tudtam megtenni. És ha végiggondolom, egyáltalán nem is akarom. Pár éve, amikor arra jártam, nem volt túl jó állapotban a nádtetős-tornácos épület, de úgy állt a széles bazalt út mentén, mint régi idők nagy szemtanúja. Sosem jártam bazaltkő falai között, csak a képeslap alapján él bennem valamiféle kép arról, milyen lehetett egy pohár borral bent üldögélni, nézni a hegy szoknyáján pajkos ráncokként lefutó szőlősorokat, a csillámló Balatont, miközben bevilágítja a fényesre koptatott bazaltútról visszatükröződő napfény a termet. Álomszép kép. És most már tényleg csak álom marad…

Emlékszem, kicsi koromban eltörtem egy tálat… Anya sírni kezdett, és nem értettem, mi a baj:  -  Veszünk májsikat a bojtban! – mondtam. De Anya csak törölgette a szemét, és félig mosolyogva azt mondta: - Nem lehet… Nagyanya öröksége, előtte a Dédié volt. Aki selyempapírban őrizte, úgy adta tovább. Már itt-ott lepattant a széle, egy jókora repedés is futott rajta keresztben, de mindig visszakerült a selyempapírba, amikor eltávozott az, aki éppen óvta és vigyázta. Mert vigyáztak az örökségre, és az ősök is nyugodt szívvel bízták az utódokra a hátrahagyott értékeket, hiszen tudták, életükben már az örökösök kezébe adták azt a szemléletet, tiszteletet és leginkább szeretetet, amely nem engedi majd az örökségek elherdálását. Néztem Anyát, ahogyan könnyes szemmel szedegeti össze a darabkákat, és féltve, óvva teszi vissza a selyempapírba. Gondosan becsomagolta, majd leült és az ölében fektette a kis csomagot, két ráborított tenyerével védve. Én pedig tudtam, hogy nagyon nagyot hibáztam… még ha véletlenül is. Mérhetetlenül szomorú voltam és nagyon szégyelltem magam… És azt is tudtam, hogy Anya most legkevésbé sem a tálra gondol, hanem  Nagyanyára és Dédire.

Sokan, sokszor, sokféleképpen szóltak már a Badacsonyi Bormúzeum lebontásának körülményeiről. Nem szeretném ragozni, ezt megtették már nálam sokkal bennfentesebbek, okosabbak, hozzáértőbbek pro és kontra. És ez az írás sem azért született, hogy bárkit támadjon, vagy éppen bárki pártjára álljon. Ez „csak” egyszerű szomorúság, mert képtelen vagyok elengedni az akkori badacsonyi emlékeimet, amelyekben ott áll a Bormúzeum épülete.

Nézem a képeslapot… és kicsit irigylem Júliát és Jánost. Csak én látom, vagy más is látja – annak ellenére, hogy nincs túl sok ember a képeken – hogy egyszerűen ÉL ez a hely? Illetve élt. Otthon volt a hegyen, a széles bazaltút mentén. És már soha nem kapjuk vissza.

(Köszönöm Dihen Tibornak, hogy szép állapotban megőrizte ezt a képeslapot  - és ezzel a  Badacsonyi Bormúzeum emlékét - az utókornak, és hogy hozzám kerülhetett. Vigyázni fogok rá. Nagyon.)

(A bejegyzés a Borászportálok online bormagazinban is olvasható.)