Egy hétig miénk volt a Vár – 19. Budavári Borfesztivál

 Nagy Zita - Borgőz

„Ott leszel a Várban?”- az elmúlt hetekben ez a kérdés hangzott el talán leggyakrabban a borrajongók körében. Mert valahogy hirtelen fejest ugrott a nyárba a szeptember, a bor iránt érdeklődők előtt egy színes kis karszalag ellenében ismét megnyíltak a Budai Vár kapui, és öt napon át találkozhattunk a borászokkal, illetve boraikkal, na és persze egymással...

Sajnos az idei szüret megkezdése óta folyamatosan érkeznek a rossz hírek a kedvezőtlen évjáratról, és mintha erre akart volna az időjárás lapot húzni, hűvös, esős időben kezdődött az idei „enyém a Vár” játék borospohárral a kézben. Ismét két csapat játszott, vagyis a standok külső, illetve a standok belső felén állók. Taktikákra azonban nem volt szükség, és ék alakban sem támadott semmiféle ellenség. Egyszerűen csak együtt voltunk, jól voltunk, és mindenki tudta, hová menjen, ha jót akar. Mármint kóstolni. Szájról-szájra terjedtek a hírek is, hol érdemes ezt és azt kipróbálni. Érdemes ezt az ősi kommunikációs formát komolyan venni, mivel így lehet spárga- vagy medvehagyma párlatot kóstolni, vagy éppen levendula szörpöt, amely prosecco-val kínálva igazán izgalmas.

Első nap az ember még lelkes – az utolsón is, csak azt már kevésbé képes kimutatni – ezért mindent akar. Egyszerre. Aztán rájön, hogy kár a gőzért, ácsi és türelem, nyugodtan lehet időzni és beszélgetni, leginkább borról, borral. Mert aminek jönnie kell az úgyis jönni fog. Talán itt-ott valamiféle földcsakra is húzódik a Vár alatt, hogy az ember mindig vissza-visszatér egy-egy konkrét helyre. Mint például a Kézműves Borok Háza standjához, Szentesi Józsefhez. Volt ott a borász körül is egyfajta energiaörvény, de ott volt a 2008-as Rajnai Rizlingje is. Gyönyörűen, kereken, élénk savakkal, kis sóssággal-ásványossággal, érettebb vonulatokkal vibrálva. Vagy a 2008-as Pinot Noir, málnaszörp illattal, túlérett cseresznyével a szájban, mindezt nagyon szép savkészlettel kísérve, hosszú lecsengéssel. Nadapon, a Velencei-tó közelében érnek a szőlők, majd a budafoki pincébe kerülnek feldolgozásra, kizárólag hagyományos technikával, naturális módon, fajélesztő használata nélkül. Beszélni kell róla, leginkább magával a készítőjével. Sokat. Sokszor. És akkor a Csóka szőlője még szóba sem került…

Oldalazok tovább, mert jő a tömeg jobbról. Meg balról is nagy a nyomás, de azért megérkezem a következő állomásra. Spiegelberg István kerül a pohárba, pontosabban mindaz, amit ő a somlói borról gondol. Olaszrizling és Juhfark 2008-ból, Furmint 2007-ből. Ami feltűnik, hogy ott van mindegyik tételben az a híres – egyesek számára inkább hírhedt - markáns somlói savkészlet, mégis kiegyensúlyozottan és belesimulva a képbe. Nem lóg ki, nem billeg, nem bánt. A legszebb talán a Juhfark, mert érezhető az alapanyag kifogástalan volta. Érett, gyümölcsös, egyensúlyban lévő bor, amolyan megszelídített Juhfark, melyben benne van mindaz, amit a fajta és a Somló adni képes, szépre és jól ihatóra kerekítve.

Szeretnék „lejutni’ végre a Balatonra is, de némi tanácstalanságba ütközöm. Több út is vezet arrafelé, de mind máshol található. Mint megtudom, sajnos idén sem sikerült a szervezőknek a Balaton sétányt kialakítani (az Egri bástya, Tokaji udvar, Szekszárdi pincesor, illetve a Poncichter negyed mintájára), ahol az egyébként hat borvidéket is magába foglaló régió egy helyen bemutatkozhatna. Kár érte. A jövés-menés helyett a Balatoni Borkultúráért Alapítvány dupla standját választom, ahol hozzáértő vezetéssel 10 balatoni borrégióhoz tartozó pincészet borait kóstolhattam egy helyen. Az említett somlói Spiegelbergen kívül például a csopaki Tamás Pince, a badacsonyi Szeremley Birtok, valamint a Szent György-hegyről érkezett 2HA Pincészet borait. 

Aznapi lezárásként még átsétálok az Oroszlános Udvarba, ahol minő meglepetés, ismét a kézműves borok élvezetének hódolok, az egri Orsolya Pincészet Kettőezernyolcával. Értelemszerűen 2008-ból. A Kékfrankos, a Kadarka és a Zweigelt hármasa málnás, ribizlis, kedves, kerti hangulatot áraszt, leheletnyi vaníliával, finom tanninokkal, szép savakkal játszadozva. Nem akarja megváltani a világot, de rendkívül értékes és tiszta. Pontosan ezért bájos.

Aztán kitartóan vártam a jó időt... Vasárnap kegyeskedett is ellátogatni a fesztiválra, úgyhogy a szinte nyári melegben vágytam némi friss, könnyű borra. A Gál Szőlőbirtok és Pincészet szortimentjét választottam, és miközben a Cserszegi Fűszeres bodzaszörpös illatával kokettáltam, befutott Zsuzsi is az oklevéllel, ugyanis mint tavaly, idén is övék lett a Fesztivál bora cím, ezúttal is a Kékfrankos rosénak köszönhetően. A Pinot Noir-ból készült rosé kedves, korai-cseresznyés ízével és szép savkészletével nekem jobban tetszett, ezért mi őt (is) díjaztuk.

Élénk savak után éhes lesz az ember, tehát enni kell. Egy fesztiválon akkor is, ha nem éhes. Főleg ha Litauszki Zsoltról és Takács Lajosról van szó. Látvány. A konyha és az ételek is, de leginkább az, ahogyan „örömködnek”. Nem csak a konyhában, hanem esténként a fakanál letétele után az energiaörvényben a boros gazdánál is. Szóval ludaskása Lajostól, azaz konfitált libaszárnytő, pirított belsőségek, árpagyöngy, libamájas palacsinta egy kompozícióban. Mennyei. Aztán ejtőzöm, arcot napba tartok, majd édes kóstolóra indulok.

Egyenesen Németh Attila Gáborhoz. Két sárgamuskotállyal ismerkedem, a Diós 2008 a Diós dűlőből, a Hanna 2008 a Cserepes dűlőből került a poharamba. A két termőhely közötti különbség jól érezhető, a Diós dűlő kicsit hűvösebb, frissebb arculatú bort adott, a Cserepes pedig mélyebb és melegebb tónusokat, nagy testet és komplexitást varázsolt a palackba. Az előző inkább bodzás, kedves, szőlővirágos, míg utóbbi inkább mézes, kandírozott gyümölcsös ízvilágot produkált. Talán némi sav még kerülhetett volna mindkét tételbe, hogy igazán tökéletes legyen a kép.

Lenkey Gézához indulok tovább, mert előzetes kutatómunkának köszönhetően megtudtam, hogy újdonságokat is hoz magával Buda Várába. A félszáraz Hárslevelű kóstolása mellett döntök, tekintettel a vészesen közelgő zárórára. Az Úrágya-Holdvölgy 2006-os tétele nem fukarkodik savakkal – ahogy azt már Gézától megszokhattuk. Mellette ásványosság, virág és fűszer, nyári almával. A beszélgetés ideje alatt  – amelyre egyébként a borász mindig szentel időt – egyre csak nyílik és változik a bor, újabb és újabb komponensét megmutatva.
 

Még az estében is aranylik a Tokaji Udvar az aszúktól, illatozik a Hárslevelűktől, Furmintoktól és Sárgamuskotályoktól. A Disznókő kínálatát kóstolom végig, köztük egy új sorozatot, a Sárga Borház címkés tételeket. Kimunkáltságban és kifinomultságban kissé elmaradnak a Disznókő sorozattól, de a cél pontosan az volt, hogy egy könnyebben érthető, rendkívül jó ár-érték arányú, megfizethető, mégis Tokaj jegyeit és minőségét magán viselő borsorozat kerüljön piacra. Az 1993-as Disznókő 5 puttonyos aszúval zárok. Legendás évjárat, forró és száraz nyár után korai érés, a botrytis a már tökéletesen beérett bogyókon telepedett meg, a hosszú és napos ősz cukorban és savakban gazdag aszúszemeket kínált. Mindezt a pohárban is tökéletesen érzem, a szárított fügés-datolyás, kandírozott narancshéjas, mézes és botrytiszes illatok és ízek mellett gyönyörű a savgerinc. Már nem is vágyom másra…

Nem is vágyhatok, hiszen egy évre bezárta kapuit a Vár, már ami a Borfesztivált illeti. Jövőre jubilál a rendezvény, 20. alkalommal látogathatjuk majd újra. A legjobb lehetőség, hogy a hazai kínálatot megismerjük, illetve az éppen aktuális díszvendégeknek köszönhetően a nemzetközi borvilágba is betekinthessünk, és nem utolsósorban, hogy találkozhassunk a borászokkal… na és persze egymással.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz
Fotóalbum a facebookon is.

Dugóhiba vagy egyszerű közöny? – Lezajlott a badacsonyi Dugó Fesztivál

Kipukkant a palackból a dugó, vagyis lezajlott Badacsonyban az idén első alkalommal megrendezett Dugó Fesztivál. A trendi retro-báros környezetben azonban lényegében közönség nélkül pergett le a négy napos esemény. Pedig volt dugó hétvégén az M7-es autópályán és a 71-es úton is. Volt araszolás, türelmetlenkedés, trópusi hőség. Mert aki éppen nem a Hajógyári szigeten időzött, és nem ott kereste kétségbeesve ismerőseit mobiltelefonokba kiabálva, az a Balatont ostromolta. Sok ezer emberről beszélünk, mind igyekeztek oda, ahol ki lehet kapcsolni, ahol végre tétlenül lehet heverészni, csak úgy. És ahol a Dugó Fesztivál várta – idén első alkalommal - a borokra, beszélgetésekre, zenékre, egyszóval együttlétre szomjazókat. Hiába. Mert úgy tűnik, ismét nyert az egész napos parkolóhely keresés utáni strandon tülekedés, vagy éppen az össznépi tespedtség és unalom.

A Dugó Fesztivál ott volt, amikor és ahol ígérte, teljesítve mindazt, amit weboldalán, a plakátokon és a molinókon hirdetett magáról. A Badacsony hegy oldalában lévő egykori palackozóüzem csarnokát trendi retro bárrá alakítva, színpaddal, kanapékkal, bárpulttal berendezve, és egy Balaton-panorámás kiülős faterasszal megtoldva vehették volna birtokba azok, akiknek kedve támadt volna borospohárral a kézben lazán sétálgatni, jó zenét hallgatni, beszélgetni, tehát egyszerűen „csak” jól lenni.

Hogy nem így történt, nem csak a szervezők hibája. Jelen esetben a közönség is hibázott. Azzal, hogy távol maradt. Távol? Hiszen valahol ott kellett lenniük a Balaton partján, ha már vasárnap este mégiscsak ismét rendeztek maguknak egy külön bejáratú, látogatottságra nézve valóban jóval sikeresebb dugó „fesztivált”, hazafelé az M7-esen. Budapest és a környező nagyvárosok egy része leköltözött a Balatonra, valós jelenlétük azonban mégsem volt tapasztalható. Talán jobb nem gondolni arra, hogy ismét a szabadidő-kultúra hiánya mutatkozott meg, tehát mégsem tudtak kikapcsolni és jelen lenni, hanem hozták magukkal a közönyt és az otthonmaradós beidegződéseket… na meg a laptopokat.

Valójában ki volt a Dugó Fesztivál célközönsége? Ehhez talán legjobb idézni a rendezvény beharangozóját: „Na, miről is szól ez a kis fesztivál? Arról, hogy imádjuk a Balatont – főleg az északi partját! – imádunk ott nyaralni, imádunk ott szórakozni. Imádjuk a jó zenéket, és imádjuk a jó magyar borokat (inni).” Joggal gondolhatták a szervezők, hogy a látogatottsággal nem lesz gond, hiszen ezzel rajtuk kívül jó páran így vannak: szeretik a Balatont, a borokat és a szórakozást. Ebben nem tévedtek, elég csak visszagondolni a pár héttel ezelőtt megrendezett Badacsonyi Borhetek rendezvényre, ahol valóban sok napon át nagy tömegben mulatott a magyar, igényesség terén azonban már jelentkeztek hiányosságok. Valahogy mégsem szeretnék abban hinni, hogy összefügg, mi több, erősíti egymást a két tényező, vagyis a tömeg és az igénytelenség.

A Dugó Fesztivál talán abban tévedett, hogy az általa megszólított réteg-célközönség mellett - a drága jegyárak ellenére - sokan jönnek majd el az amúgy is ott vakációzók közül. Őket azonban nem szólította meg ez a rendezvény, ráadásul nem is az ő pénztárcájukhoz mérték a belépőket. Tény, hogy ezen a fesztiválon nem volt műanyagpoharazgatás, hanem ültetett, és az adott borász által vezetett kóstolókon vehettünk részt. Méghozzá a fesztivál saját logójával ellátott jó minőségű kóstolópoharaival, fehér abrosz mellett, kint a teraszon, rozészínű felhőpamacsok alatt, cirógató balatoni szélben. Ennek ellenére az elvileg minden hétvégi rendezvény főnapjának számító szombaton mindössze hatan döntöttünk úgy, hogy végigkóstoljuk a Laposa Pincészet borait, de a korábbi napok kóstolóin, illetve a vasárnapi szeánszon sem jelentek meg sokkal többen. A rendezvény egészére elmondható, hogy a várt érdeklődés elmaradt.

Badacsonytördemic - Szürkebarát bor és Szürkemarha Fesztivál

Annál inkább nyitott szemmel járt az az igényes és valódi kis közösség, amely a Dugó Fesztivállal egy időben Badacsonytördemicen zajló Szürkebarát Bor és Szürkemarha Gulyásfőző Fesztiválon részt vett. Akik ott jártak, megtalálták – pontosabban képesek voltak megtalálni - a borvidék vérkeringésében az együtt főzés, az együtt evés-ivás, a diófa alatti beszélgetések, a zenélés-táncolás, az együtt játszás, tehát az együtt levés élményét. Ökörsütés, bor- és főzőversenyek, táncház, népművészeti vásár és még sok program várta az érdeklődőket, akik a díszes kemencével és kis asztalokkal benépesített Faluház-udvaron valóban tartalmasan töltötték el azt a pár napot.

Nem sajnálták tehát sem a befektetett pénzt, sem a marketing munkát a Dugó Fesztivál szervezői, a várt hatás azonban valahogy mégsem érkezett meg, miközben a szomszédos településen lévő közösség egy alig reklámozott rendezvényen szép számban ünnepelt, sajátjaként kezelve és szeretve az eseményt. Talán ezt az üzenetet kellene eltenni „télire”. Most lassan és rövid időre csend borul a Badacsonyra, felkészül a szüretre, de rozsdásodó levelű diófái és bazaltútjai szélén integető angyaltrombitái is azt üzenik, hogy jönni kell, és teljes egészében jelen kell lenni. Egyszerűen „csak” élni. És jól lenni.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz
További képekért klikk ide.

A beszámoló a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Tárcán a bor 2. - Látlak, Napi!

Perzselő hőség volt, a kertben Apa már teletöltötte a lábakon álló öntöttvas fürdőkádat vízzel, hogy pancsolhassanak a naptól szutykos kölykök, köztük én is. Tele is volt hancúrozó gyerekkel a kád, egész nyáron csak akkor lehetett bejutni, ha valaki éppen hazaszaladt lejelentkezni, hogy megvan még, ott fürdőzik Pista bácsiék kertjében. Talán én voltam a legkisebb, és nem is kádaztam, inkább a cseresznyefa ide-oda illanó árnyaiban bújócskáztam a levelek közül néha rám kacsintó nappal. Nagyapa közeledett egy demizsonnal meg egy szódásszifonnal, és huncutul odakiáltott: - Hé Tökmag! Tudsz titkot tartani? A két oldalt szöszke hajtincsek alá rejtett fülekre akasztott cseresznyéket csak egy szélesre húzódó, apró fogacskákat kivillantó mosoly kötötte össze, úgy válaszoltam büszkén: - Nem, Napi! Meg sem lepődött, úgy vetette vissza: - No, az nem baj! És a demizsonból már óvatosan löttyintett is némi bort a kishörpimbe (azaz a szódával elkészített bodzaszörpömbe), ami a háromkerekű bringa csomagtartóján tartózkodott egy cicamintás türkizszínű fedeles műanyagpohárban. Felhígította még egy kis szódával, majd azt mondta: - Most végre igazi fröccsöt iszol, de Nammának egy szót se!

Ízlett. Talán a kis titokzatosság ízlett a legjobban, hogy most olyan tudás birtokába jutottam, amit csak az én bölcs Napim tudott. Mert el sem tudtam képzelni, hogy ezt más is tudja. Sokáig hittem azt, hogy tényleg ez az igazi fröccs, igen, rengeteg friss bodzaszörp, gyűszűnyi fehérbor, na meg a szóda. Aminek a hangja még most is hallatszik, valahol bent, egy eldugott vetítőteremből még ma is kiszűrődik, amikor szörcsögött a szifon, amikor már alig volt benne szusz, de még próbálta magából kilehelni az utolsót.

Napi elhúzta a száját: - Híjj te, a macska rúgjon meg! – mérgelődött, majd fejcsóválva vitte be a szifont a nyári konyhára, ahol nagymama főzte éppen a lecsót, óriási fazékban, hogy minden gyerek jól lakjon. Miután Napi betekerte a patront, és feltört a gurgulázó hang a szifon mélyéről, elővette a kenyeret, késsel keresztet rajzolt rá, majd magához szorítva vágni kezdte a hatalmas karéjokat. Békésen mosolygott...

Végtelennek tűnt az a nyár, átölelte az őszt is, hiába koppantak már a gesztenyék, még mindig makacsul sütött a nap, bár már egyre gyengült. Ahogy Napi is. Elment egy napon, nekem azt mondták, elutazott, messzire és sok időre. Suli után hazatérve minden áldott nap azonnal a műhelyhez szaladtam, hátha… de nem szabta-varrta ott a táskákat, öveket, cipőket, csak a makacs bőrszag ült a suszterszéken, és a távozni nem akaró bánat könyökölt unottan a szabódeszkán. A szemem minduntalan a sarokba állított demizsonra tévedt. Szerettem volna Napival fröccsözni újra. Csak még egyetlen egyszer. Már augusztus elején elemeltem erre a célra egy üveg bodzaszörpöt Namma mindig alma- és mazsolaillatú spájzából, és az íróasztal alsó fiókjába rejtettem, az Ablak-Zsiráf alá. Hogy majd ha jön Napi a demizsonnal és a szifonnal… de soha többé nem láttam.

Talán ezért van. Talán ezért fröccsözöm ma is némi nosztalgiával. Talán ezért nem örülnék, ha palackba zárnák, és feltennék a nagy és steril üzletláncok polcaira egyencímkével ellátva. Mert története van. Mert minden egyes szifonszisszenésben ott van egy kép, egy arc, egy mozdulat, egy érzés. Nekem például ott van Napi. De ott vannak azok a történetek is, amelyeket kizárólag akkor hallhatunk, vagy amelyeknek akkor válhatunk részeseivé, ha felszisszen mellettünk a szifon. Mert minden párától elhomályosodó pohárban lakik valaki. Először eldöntjük, mit is szeretnénk… Kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester… Aztán hőségtől szomjazva kérjük a pultnál a strandon. Vagy éppen egy jóbarát kínálja saját borából egy hűvös házikóban valahol a Balaton-felvidéken. Vagy délután a templomtorony egyre nyúló árnyékába húzódva, a presszó kerthelyiségében poharazgatunk. És jönnek a kérdések, hogy milyen a bor, honnan való, ki készítette vajon és miért? Mert a miért is fontos. Hiszen bort „csak úgy” nem készít az ember. És jönnek a nevek, a helyek és a történetek. Sokszor csak akkor érnek véget, amikor az égi felelős mintegy jeladásként kiakasztja a fölöttünk feszülő fekete vászontetőre a hold narancsszínű lampionját.

Persze nagyapa korában még nem tudták mi az a marketing, és azt sem, hogy itt lesz majd a jövedéki adó, meg a kőkemény piaci érdekeltség. Napiék nem gondoltak még arra, hogy a fröccs valamikor majd félliteres műanyag palackokba kerül, hogy aztán fesztiválozó fiataloknak kínálják őt új köntösében  (már csak azért sem, mert a fesztivál szót nemigen használták akkoriban). Napiék - talán tudtunkon kívül, egyszerűen csak így kódolva - őrizték a hagyományt, és nem törődtek a világ hívságaival. Ma már más szelek fújnak – mondják erre sokan, és ha jó az a minőség, ami majd fröccs gyanánt palackokba kerül, akkor kár kongatni a vészharangot. Akkor valóban kár. De bármennyire nem látjuk be (egyelőre), bizony a hagyományokért is kár. De én látlak, Napi...És nem felejtem el, hogy tartozom még neked egy igazi fröccsel!

Kelt: Székesfehérvár, 2010. Kisasszony hava

További bortárcák...

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Sauvignon Blanc – Jól áll neki a nyár

Nagy Zita - Borgőz

És bizony a Sauvignon Blanc is jól áll a nyárnak! Miért is? Mert felbontás után szinte kizuhan a palackból a bodza, az egres és a frissen nyírt fű illata, ráadásul imádják a kagylók, a rákok és a halak, no meg a nyári kerti- és fűszernövények is. Már a tőkén érdemes megismerkedni "őzamatosságával" aki azonban – nyár ide, nyár oda – mégis inkább a hűvösebb klímához ragaszkodik, valódi énje ott bontakozik ki igazán.

A borvilágban az utóbbi évek nagy sikertörténetei közé tartozik a Sauvignon Blanc világfajta úttörése, mely történet legváratlanabb fejezetét Új-Zéland írta. Hazánkban is felemelt fejjel masírozott be a borpalettára, és szerencsére lassan levetkőzi a „női bor”, illetve a „trendi-” vagy „partybor” sztereotípiákat. Bár nincs annyiféle stílusa, illetve akkora fejlődési potenciálja, mint például a szintén hatalmas sikereket elért Chardonnay fajtának, de talán éppen egyértelműsége, letisztultsága és egyszerűsége adja báját és értékét, illetve keltette fel világszerte a borkedvelők érdeklődését.

Francia bekezdés

A fajta Franciaországból indult világhódító útjára, és ma is ott találhatók – Új-Zéland, illetve egy-két fontosabb Sauvignon Blanc termelő ország (Dél-Afrika, Kalifornia, Chile) mellett – a legjelentősebb ültetvények. Kifejezetten jól érzi magát a Loire két oldalának hűvösében, Sancerre és Pouilly-Fumé vidékén, ahol gondosan őrzik a Sauvignon Blanc készítésének évszázados hagyományait és a borok egyedi stílusát. Letisztult, klasszikus és elegáns borok születnek itt, melyekben a magas savtartalom mellett nincs harsogó és erőltetett tropikus gyümölcstobzódás, egyszerűen és harmonikusan jelentkezik a vegetális aroma, időnként némi diszkrét ásványossággal, vagy izgalmas füstös jeggyel kiegészülve.
A másik francia borvidéken, Bordeaux-ban nem hagyják csak úgy magára a fajtát, házasítva kerül palackba, méghozzá Semillon hozzáadásával. Az egyedülállóként ugyan gyümölcsös, de fáradékony, érlelésre alkalmatlan Sauvignon Blanc-ba a frigy során a Semillon belead némi testet és lelket is (előbújnak, erősödnek a citrusos-gyümölcsös aromák, frissülnek a savak).
A Sauvignon Blanc magas savtartalma édes borok készítése során is hasznos, így például a szintén franciaországi Sauternes-ben Semillon-nal házasítva születnek édes borok, melyekben a Sauvignon Blanc élénk sava megfelelően ellensúlyozza a magas maradékcukrot.

Mint a vulkán… - Új-zélandi kitörés

A Sauvignon Blanc igazi felemelkedése Új-Zéland legnagyobb és legelismertebb borvidékén, Marlborough régióban következett be. Az első ígéretes új-zélandi Sauvignon Blanc-ok a hetvenes évek végén kerültek piacra, és mindössze három évtizeddel később, 2009-ben, már a teljes, 285.000 tonnás új-zélandi szőlőtermés 62%-át ez a fajta tette ki. Elterjedését mi sem szemlélteti jobban, mint a termőterületek ugrásszerű növekedése: míg 2003-ban 4.516 hektáron termett Sauvignon Blanc Új-Zélandon, ez a mennyiség az idei évben már 16.910 hektárra növekedett.
Az itt készített borok nagy része a hűvös klímának köszönhetően magas savtartalommal, intenzív, vegetális aromákkal rendelkezik, melyekbe már keveredik némi trópusi gyümölcs, illetve érett barack, alma, és körte is. Az érettebb gyümölcsaromák a két alkalommal történő szüret során leszedett alapanyagnak köszönhetően kerülnek palackba: a korábbi szüretből élénk, üde savakat, valamint vegetális-herbális aromákat, a későbbi szüretből pedig markánsabb gyümölcsízeket nyernek a borászok.

Hazai tájakon

A fajta állami elismerésére Magyarországon 1982-ben került sor, telepítése is ekkor kezdődött meg. Leginkább a meszes, löszös talajokon érzi jól magát, és a hűvösebb klímát kedveli, ezért elsősorban az Etyek-Budai, illetve az Neszmélyi borvidéken találkozhatunk igazán szép Sauvignon Blanc borokkal. Néhány, Balaton melletti melegebb termőhelyen is figyelemreméltó tételek születnek, de a fajtát Tokaj-hegyalja és Somló kivételével valamennyi borvidékünkön termesztik, összesen kb. 560 hektáron.
Hazánkban bora leginkább „fajtatisztán” kerül palackba, általában reduktív száraz fehérborként. Néhány borász tölgyfahordós erjesztést, illetve érlelést is alkalmaz, akár igazi kézműves remekekkel, elegáns, egyedi stílusú Sauvignon Blanc-okkal is találkozhatunk, melyek nem a tipikus, kifejezetten vegetális vonalat képviselik, hanem változatosabb és gazdagabb aromavilággal rendelkeznek, de túl hosszú eltarthatóság így sem várható el a fajtától.

Érik a szőlő, hajlik a vessző…

… már ha a szőlőmunkát végző különös figyelemmel jár el, ugyanis előfordulhat, hogy a növény olyannyira vágyik a növekedésre, hogy ebbéli igyekezetében „elfelejti” tisztességesen megérlelni gyümölcsét, és csak gazdag lombozatát gyarapítja. Kifejezetten zöldmunka-igényes tehát a fajta, mindemellett fekvésre és kitettségre is kényes, nem mindenhol ereszt szívesen gyökeret. Talajban nem válogatós, de szereti, ha mésztartalmú, lazább talajú területeken lakhat. Ha már megtalálta a helyét, tőkéje erős növekedésű, levele kerekded, ötkaréjú. Fürtjei kicsik és tömöttek, bogyói gömbölydedek, zöldessárgák, lédúsak. Mérsékelten tűri a fagyot, a szárazsággal és a rothadással szemben azonban ellenálló. Szeptember közepén érik, a borászok azonban e fajta tekintetében is elsősorban a megfelelő érettségi állapotra figyelnek, vagyis előfordul, hogy a savak megőrzése érdekében időnként még teljes érése előtt leszüretelik.

Sava–bor(s)a

Bora leginkább könnyű, intenzív illatú, zamatos, friss, ropogós és élénk savvilágú. A klasszikus, karcsú és törékeny Sauvignon Blanc jellegzetes aromája az egres, a bodza, a vágott fű, a széna, illetve a csalán, zöldgyümölcsös, citrusos aromákkal kiegészülve. A testesebb – tölgyben érlelt változatok - már seprős, lágy, vajas-krémes aromákkal is rendelkeznek, ezáltal kevésbé harsányak. Melegebb éghajlaton elveszíti a fajta növényes-gyógynövényes, valamint zöldgyümölcsös jellegét és üde savasságát. Ekkor a kevésbé intenzív vegetális jegyek mellett esetleg mazsola, fehérbors, méz, nyári körte, nektarin, trópusi gyümölcsök jelentkezhetnek. Általában zöldesarany, illetve szalmasárga szín jellemzi, halványzöldes reflexekkel. Palackban jól fejlődik, de túl hosszú érlelésre alkalmatlan, fiatalon fogyasztandó.

Ételed az élete

A Sauvignon Blanc-ról sokan azt gondolják, hogy mivel túlzottan karakteres ízvilágú bor, nehéz ételpárt választani hozzá. Holott pontosan az ellenkezője igaz: hosszú azon ételek sora, amelyek még inkább felpezsdítik, életre keltik, kiemelik jellegzetes aromáit.

A Sauvignon Blanc „spárgaborként” él a köztudatban, és tény, hogy remek kísérője ennek a zöldségnek, de kár lenne ennyire beskatulyázni. Ha mégis egyszerűsíteni akarjuk a dolgokat, szinte minden jöhet, ami zöld és/vagy fehér. Tehát válogatás nélkül a vegetáriánus ételek, a friss kecskesajtok, a zöldség-krémlevesek, főzelékek (brokkoli, spárga, zöldborsó), a tengeri halak, rákok, kagylók, és egyéb herkentyűk, a natúr sütéssel, vagy friss zöldfűszerekkel (pl. rozmaring) elkészített szárnyasok, a mentával, kaporral, kakukkfűvel pikánsra kevert szószok, a spenótos vagy pestós penne, a saláták végtelen sora, de még desszertek is, mint például a bodzaöntettel bőkezűen meglocsolt citromsorbet.

Egyszerűség, gyorsaság, könnyen érthetőség, azonnali élvezhetőség - kár tagadni, a bordivatban is - már ha létezik ilyen egyáltalán – sajnos egyre inkább ezek a szempontok az irányadók, és a Sauvignon Blanc hirtelen jött sikeréhez talán ez is hozzájárult. De mindig vannak, akik szembemennek a divattal, még e fajta kapcsán is, mert ahogy azt Légli Ottó balatonboglári borász fahordóban erjedt és érlelt Sauvignon Blanc tételével kapcsolatban megfogalmazta: "Ez a bor nem első blikkre akar hódítani, hanem összbenyomásra." A mai divattal ellentétben tehát mindig hagyjunk időt és energiát a részletek kibontakozására és felfedezésére, tudjunk – és merjünk is – alaposan megismerni.

Fotók és teljes cikk a Borászportál online bormagazinban is.

Krakkói bornapok - Last minute utazás a magyar bor jegyében

A P+R kicsit átalakított szellemében – vagyis Pakolj és utazz! - indultam útnak, hogy a magyar borok egyik jelentős és igencsak ígéretes jövőképet biztosító piacán – Lengyelországban – részt vegyek a krakkói bornapokon.

Tény és való, van egyfajta izgatott varázsa, ha utolsó pillanatban érkezik a lehetőség, miszerint azonnal indulhat az ember borrajongó lánya az immár második alkalommal megrendezett krakkói bornapokra. Némi lamentálás és rövid életújratervezés után bepakoltam hát gyorsan a plajbászt, a fotóapparátust, na meg némi téli ruházatot - ez utóbbit az idén kicsit korán, azaz júniusban beköszöntött tél ellen – csatlakoztam kedvesen invitáló útitársamhoz, és elutaztam.

A késő délutáni Krakkóba érkezve a negyven éve legnagyobb árhullámon átesett Visztulán már csillogott a napfény, előcsalogatva némi pozitív életszemléletet, hogy ebben a pár napban Krakkó macskaköveit talán mégsem téli pulcsiba és esőkabátba burkolózva kell majd koptatnom. Így is lett, másnap reggel már vállakat lassú lángon pirosra sütögető, tűző napfény kukucskált be a hotel ablakán, és festette narancssárgára a Wawel várfalait és tornyait.

A kiadós reggeli után gyorsan jelentkezett hát a vágy az árnyat adó kis kacskaringós utcákban való császkálásra és némi hűvös rozé elfogyasztására, elvégre bornapokra érkeztem. Csak kőhajításnyira a turisták által jelentős mértékben látogatott Rynek Glówny-tól, vagyis Krakkó főterétől, egy kicsi ékszeres szelencében, azaz a Maly Rynek nosztalgikus hangulatot árasztó házfalainak ölelésében kapott helyet a krakkói bornapok bázisa, a borokat kínáló pavilonsor. Na meg természetesen a színpad, ahol – izgatott várakozásommal ellentétben – sajnos magyar vonatkozású produkciót egyáltalán nem láthattunk-hallhattunk, holott él e honban jó pár fiatal, vagy éppenséggel nem fiatal, de mindenesetre tehetséges zenész, akik biztosan szívesen gondoskodtak volna a borok mellé némi hazai zenei élményről is.

A bornapokon az egykori Monarchia országai, azaz Ausztria, Csehország, Szlovénia és Magyarország vettek részt. A két „külsős” helyszín, a Hotel Stary és a Hotel Pod Roza adott otthont hazai borászainknak, hogy a szemináriumok, illetve vezetett kóstolások során részletesebben is megismerhessék őket és boraikat az érdeklődők. Így került sor Bott Frigyes, a Kikelet Pince, Dúzsi Tamás, illetve az egri pincészetek csoportos kóstolójára, ahol első nap a Varsányi Pincészet - Egri Korona Borház - Tóth Ferenc - St. Andrea csapat mutatkozhatott be, másnap pedig Gál Lajos, Thummerer Vilmos, Hagymási József és Simon József borait kóstolhattuk. Tokaj is képviseltette magát a Dereszla Pincészet és a Patrícius Borház részvételével. A Maly Rynek pavilonsorai között szép számmal akadt még a felsorolt pincészetek borain kívül is kóstolni való, a magyar borvidékek színe-java jelen volt a kínálatban, így például Badacsony, Somló, Villány, Pannonhalma, Balatonboglár és a Soproni borvidék is.

Valószínűleg a nagy melegre való tekintettel borult szinte rózsaszínbe a tér a nappali órákban, túlnyomórészt ugyanis rosét kértek a borra szomjazók a pohárba. Jómagam is ezt tettem, de az oscypek-hez, azaz a lengyel hegyi juhok tejéből készült füstölt és érlelt sajthoz már bikavért választottam. Nem bántam meg, a híres lengyel-magyar barátság a szájban is érvényesült, a bor visszafogott hordós pörkölési aromái és a sajt füstölése szépen egymásra talált, egyik sem harsogta túl a másikat.

Sírva vígad a magyar – mondják – és ez a cikk sem fejeződhet be anélkül, hogy ne ülne némi búskomorság a magyar boroknak jót akaró lelkére, és ez esetben nem csak megszokásból. Sajnos a magyar borok lengyel piaci helyzete szempontjából meglehetősen fontos krakkói bornapok abszolút hiányzó láncszeme a magyar kultúra és turizmus képviselete és jelenléte volt. Ahogyan azt a magyar borok forgalmazásával foglalkozó Janusz Walczak lengyel borkereskedő fogalmazta meg, az adott bor imázsát mindig az adott ország kultúrája építi leginkább. E gondolatot szem előtt tartva fontos lenne tehát a magyar kulturális és turisztikai lehetőségek pulzálóbb, aktívabb jelenléte Lengyelországban, és erre remek alkalom kínálkozott volna a krakkói bornapokon. Sajnos nem éltünk vele, egyetlen ilyen tevékenységet folytató hazai szervezet sem jelent meg a rendezvényen, hacsak nem tekintjük annak a kihelyezett, csendben és magányosan szolgálatot teljesítő „A bor éve – Eger 2010” molinót. Kicsit magukra maradtak tehát a feladattal a borászok, akik azonban ezt az akadályt is gördülékenyen vették. A lengyel-magyar közös történelmi múlt is segédkezett ebben, mosolygó arcok érdeklődtek a standoknál, estére pedig már igencsak vidám hangulat kerekedett a Maly Rynek környékén.

És ha már borok, ne maradjon el az egyéb italok felfedezésének élménybeszámolója sem. Az egyik legjelentősebb lengyel borimportőr cég, a Dom Wina munkatársa, Agnieszka Boruta kedves ajánlására egy belvárosi, de igencsak nehezen felfedezhető, ezáltal csendes, hangulatos, tradicionális kis lengyel étteremben fogyasztottuk el búcsúebédünket. Sajnos rossz szokásom, hogy még jelentős rábeszélés ellenére is kézzel-lábbal tiltakozom mindenféle sör (és arra akár csak külsőségekben hasonlító ital) kóstolása, pláne fogyasztása ellen. Most sem tettem másképpen, ezért kizárólag útitársam nem először próbára tett kitartásának köszönhetem, hogy végül megkóstoltam a kvaszt, azaz a rozskenyérdarabok felhasználásával készült, erjesztett gabonaitalt. A vége az lett, hogy elittam előle minden mennyiséget, ami csak az asztalra került, illetve hazaérkezve bőszen töltögettem le a világhálóról a kvasz készítésének csínját-bínját.

Végül a számlával együtt egy kedves gesztus is érkezett, vagyis a géppel nyomtatott blokkra kézírással valaki még odaírta: „Kőszonjük!” Mi mást mondhatnék tehát a két napos barátságos vendéglátásra, Krakkó szépségére és az érzésre, hogy Lengyelországban magyar borokat kóstolhattam, és magyar borászokkal találkozhattam, mint hogy: „Dziêkujê!

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

 

Szürkebarát – Családban marad?

A nálunk Szürkebarát néven ismert fehérborszőlő-fajtát „álnéven” ugyan, de kis hazánkon kívül a világ számos európai borvidékén megtaláljuk, valamint Kanadában, Új-Zélandon, Dél-Afrikában, Ausztráliában és az Amerikai Egyesült Államokban is termesztik. Valamennyi arca elragadó, érdemes tehát miatta a világ különböző termőhelyein kalandozni, és jelentős magyar vonatkozásait is megismerni.

Szürkebarát - Fotó: Wikipédia

Nevek, arcok, helyek

A Szürkebarát név hallatán valószínűleg sokaknak elsősorban egy badacsonyi, Balaton-melléki, Balaton-felvidéki, vagy mátraaljai kedves kép kéredzkedik előtérbe. Pedig ha a fajta jellemzőit és változatos stílusát igazán szeretnénk megismerni, érdemes több napra bepakolni a képzeletbeli bőröndbe, és elkalandozni a világ más tájaira is, ahol leginkább Pinot Gris néven lelhetünk nyomára. Olaszországban Pinot Grigio-ként, a Loire-völgyben és Svájcban Malvoisie néven találkozhatunk vele, Ausztriában és Németországban édes változatát Ruländer, száraz változatát Grauburgunder néven találhatjuk meg, Horvátországban pedig Crvena Klevanjka névre hallgat. Korábbi, Elzászban használatos nevét, vagyis a Tokay d'Alsace-t, illetve a Tokay Pinot Gris-t azonban már ne keressük, hiszen az EU szabályai miatt Elzász Régió bortermelőinek küldöttsége 2006-ban Párizsban ünnepélyes keretek között jelképesen „visszaadta” Magyarországnak a "Tokaji" név használatát, és a továbbiakban a Pinot Gris elnevezést alkalmazzák.

Családi kör

A középkorban már ismert, nagy és szerteágazó Pinot-családnak száznál is több tagja van, de közülük csak három testvér vált igazán széles körben ismertté, a Pinot Gris, a Pinot Blanc, valamint a Pinot Noir - ez utóbbi a kékszőlők csapatát erősíti. Miután részletesebben megismerkedünk a magyar vonatkozású Szürkebaráttal, érdemes körüljárni két jelentős nemzetközi stílust is, az elzászi típusú Pinot Gris-t, valamint az olasz típusú Pinot Grigio-t, mivel bár genetikailag ugyanarról a szőlőfajtáról beszélünk, két egészen eltérő „nyelvet beszél” a két különböző termőhelynek köszönhetően.

A Balaton mellett - Fotó: Nyulasi Gábriel

Itthon otthon van

A hazánkban Szürkebarátként ismert fajta eredetével és történetével kapcsolatosan a nemzetközi szakirodalom jelentős magyar vonatkozásokat, hagyományokat említ, amelyek felett egyáltalán nem szabad(na) elsiklanunk. Elsőnként IV. Károly (1316-1378) német-római császár nevét kell megemlítenünk, aki a cisztercita szerzeteseken keresztül hazánkba telepíttette a fajtát, mely 1375-ben terjedt el nagy mennyiségben a Badacsony lejtőin.

A fajta másik jelentős magyar vonatkozású említése Lazarus von Schwendi (1522-1583) német hadvezér nevével fonódik össze. 1564-ben II. Miksa császár szolgálatába állva Magyarországon látta el a törökök elleni védelem irányítását, melynek során visszafoglalta a törököktől a tokaji várat és megszervezte egész Tokaj-hegyalja védelmét. Mindemellett felismerte a tokaji borok rendkívüli minőségét, és betelepítette elzászi és badeni birtokaira az általa tokajinak vélt - mára már egyértelműen – Szürkebarátot, melyet emiatt neveztek (2006-ig) Elzászban Tokay d’Alsace-nak.

A fajtát hazánkban a Balaton menti borvidékeken jelenleg 1000 ha területen termesztik, de emellett Magyarország szinte valamennyi borvidékén megtalálható, köszönhetően annak, hogy változatos talajokon is jól érzi magát, azonban a melegebb, vulkáni termőterületeket kedveli leginkább. Sajnos a Szürkebarát is átesett a Magyarországra a 70-es 80-as években jellemző nagyüzemi termelésen, valamint a mesterséges beavatkozással történő édesítési mizérián, népszerűsége ekkor jelentősen leromlott. Mivel a fajta a Badacsonyi borvidékkel elválaszthatatlanul összeforrt, az ottani Kutatóintézet munkájának köszönhető egy nagyobb fürtöket adó, ezáltal nagyobb termőképességű és magasabb mustfokkal érő Szürkebarát klón, a B.10, mely a Király Ferenc és Kiss Ervin által irányított munka eredményeként 1984-ben állami elismerést nyert.

A francia kapcsolat és Itália könnyű csókja

Nemzetközi kitekintésben a Pinot Gris különösen jól érzi magát például a franciaországi Elzász borvidékén. Bora ezen a vidéken telt, gazdag, és gyakran az ászkolásnak köszönhetően nehezebb, erőteljesebb stílusú. Nagy testű, szinte olajos viszkozitású, hosszú élettartamú borokat produkál itt a fajta, melyeket száraz, félédes, illetve édes változatban is palackoznak, fűszeres, trópusi gyümölcsös jegyekkel.

A Pinot Grigio az olasz stílus megtestesítője. Olaszország hűvös, északkeleti vidékén található a legnagyobb egybefüggő Pinot Grigio telepítés. Tipikusan száraz, könnyű, üde, magas savtartalmú bort ad, melyet rozsdamentes acéltartályokban készítenek, tehát egyáltalán nem érlelnek hordóban. Ezáltal zamatában friss citrusosság, zöld gyümölcsös jegyek érezhetők. Legtöbbjük egyszerű bor, melyet érdemes fiatalon fogyasztani.

Kis növényhatározó

Közép érésű (szeptember vége, október eleje), aránylag kisebb termőképességű, de nagy termelésbiztonságú borszőlőfajta. Fürtje kicsi, átlagtömege 60 gramm, hengeres és nagyon tömött. A továbbnemesítések során inkább a nagyobb és a lazább fürtű töveket viszik tovább. A bogyók kicsik, piszkosszürkék, hamvasak, középvastag héjúak. Teljes érésben lilásan elszíneződnek, ez időnként a halvány aranysárga szín mellett rózsaszínes árnyalatot képez a borban. Vesszője közepesen erős, vékony, lilásszürke és hamvas. Levele tagolt, jellegzetesen ötszögletű. Viszonylagos fagytűrése és rothadás-ellenállósága jó, fekvés és talaj iránt mérsékelten igényes, kevés zöldmunkát igényel.

Nagy terhelés mellett savai nem tudnak beérni, ezért a termésmennyiség visszafogásával jelentősen javítható a bor minősége. Töppedésre és aszúsodásra is hajlamos, de ezt kevésbé használják ki a termelők. Általában 17-20 mustfok körüli értékkel szüretelik, késői szüretben ennél még magasabb cukortartalommal. Savtartalma még ekkor is harmonikus, lévén, hogy több savat képes termelni, mint az Olaszrizling.

Igazán nagy minőséget bak- vagy fejművelés mellett, esetleg alacsony kordonon ad. Keresztezésével létrejött szőlőfajták: Jubileum 75 (Ezerjó X Szürkebarát) és Karát (Kövidinka X Szürkebarát).

Cseppet sem szürke

Tűz és méz keveréke – így jellemezte valaki egyszer a Szürkebarát borát. Tökéletesen megállja a helyét a jellemzés, hiszen teltség, zamatgazdagság, élénk, de finom savösszetétel jellemzi, amely mellett általában diszkrétebb, ásványi jellegű, fűszeres, mézes illatok és ízek dominálnak, jellegzetes, gyógyfüvekre (édesgyökér, macskagyökér) emlékeztető ízkomponenssel.

A fajta általában alkoholban és extraktban is gazdag borokat ad, jó években magas cukorfokkal érik be, és természetes maradékcukra által édeskés, vagy kifejezetten édes bort ad, aromái azonban száraz változatban mutatkoznak meg és bontakoznak ki igazán, de édes iskolázásban is rendkívüli tételek születnek. A fajta jelentős savtermelő, bora hosszas érlelésre is alkalmas, a fahordót minden esetben meghálálja. Lassan fejlődik, csak évek múltán mutatja meg igazi értékeit, akár 10-15 évet is eltölthet palackban.

Lakjunk jól vele!

Természetesen, mint minden fajta esetében, most sincs másképpen, vagyis érdemes a termőhelyről és az alkalmazott borászati technológiáról tájékozódni, illetve az évjáratot szemügyre venni, mielőtt ételpárt választunk az adott bortételhez. Míg a könnyű, üde Pinot Grigio saláták, halak, garnélarák és osztriga kísérője lehet, addig a testesebb, erőteljesebb Pinot Gris – főképp, ha egy leheletnyi édesség is árnyalja - egy szelet frissen sült libamáj mellett teljesít szépen. Ugyanígy kedves párja lehet húspástétomoknak, quiche-eknek, illetve főtt marhahúsnak is. Egy érlelt, száraz Szürkebarát szépsége borjú, lazac, gombás ételek, zöldszószos tészták mellett érvényesül kiválóan, könnyedebb változata kapros raguval tálalt halhoz és gnocchi-hoz remek párosítás. Személyes tapasztalat alapján bátran állíthatom, hogy egy vajban sütött halfilé baconos szárított paradicsomos raguval és cuscussal igazán csak egy ásványos, Balaton-körüli termőhelyről származó Szürkebaráttal élvezhető teljes ízgazdagságában.

Bár világfajtáról beszélünk, nemzetközisége, a világ különböző borvidékein kialakult stílusai mellett a fajta - az Olaszrizling mellett - a Magyarországon termesztett borszőlőfajták körében a legek közé sorolható, hiszen szinte valamennyi borvidékünkön megtalálható, rendre megbízható minőséget ad és nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. A termésmennyiség visszafogásával, későbbi szüretekkel, a talajhoz való közelebb engedésével még szebb és egyedibb borok előállítására törekednek egyes borászok, felélesztve ezzel a Szürkebarát hagyományait, régi ízeit és karaktereit

Köszönet a fotóért Nyulasi Gábrielnek.

A bejegyzés a Borászportál online bormagazinban is olvasható.