A Loire-völgyben jártam – 1. rész: Megérkezés, ismerkedés, terepszemle

Végre végre végre! Végre volt időm a már korábban beharangozott Loire-völgyi beszámolómnak nekilátni, így az első, amolyan bevezetőnek szánt rész máris olvasható. Igaz, időközben kiderült, hogy egy kártyahibának "köszönhetően" a fotóim nagy része egyszerűen megsemmisült, de próbáljuk meg humorral élni az életet, és csak nagyvonalúan nevetni az ilyen kis semmiségeken! (Azért persze még nem annyira természetes a mosolyom, ha előkerül a téma).

A csapat Brissac-ban - Kóstolás előtt is jókedvűen

Tehát novemberben öt napot tölthettem a franciaországi Loire-völgyben, Tihany testvérvárosában, Saint-Florent-le-Vieil-ben, kedves és segítőkész francia családok vendégszeretetét élvezve. Ellátogattunk Remaudière-be, a Baron lepárlóba, valamint Roland Chevalier Alma nevű környezettudatos borászatához, később a Paonnerie bioborászatot is megismerhettük - amelynek tulajdonosa egyébként kiválóan beszél magyarul -, Brissac-ban pedig különböző Loire-menti pincék borait kóstolgattuk. És persze nem maradt el a helyi gasztronómia felfedezése sem, de az élmények itt még korántsem érnek véget. Élménybeszámolóm első részében megérkezünk, megismerkedünk a tihanyi borrenddel, a követendő példának sem utolsó Saint-Florent-i francia-magyar egyesülettel, és a Loire-vidékével is.

Mit keres Tihany a Loire-völgyben?

A kérdés jogos, a válasz pedig egyszerű: Tihany testvérvárosa ugyanis a Loire-völgyben fekvő Saint-Florent-le-Vieil, a közel 2700 lakosú kisvároska. Tihany 1998 óta ápol szoros kapcsolatokat a Loire-parti településsel, és a 10 éves jubileumi évfordulón, 2008-ban alá is írták a testvérvárosi megállapodást. Egy rövid, napsütéses, nesztelen ősz-beszökős Párizsban tartózkodás, és az azt követő pár órás párizs-bordeaux-i autópályán tett autózás után tehát mi is itt, a Loire-folyó partján kötöttünk ki, hogy csatlakozzunk ahhoz a magyar delegációhoz, amely a testvérvárosi együttműködés keretében érkezett Saint-Florent-ba. Tihany polgármestere, Tósoki Imre vezette azt a magyar különítményt, amely elsősorban a tihanyi Vinitores Tychonienses Borrend tagjaiból állt. A 2000-ben alakult borrend célja az évezredes balatoni szőlőkultúra megőrzése, továbbadása, valamint Tihany történelmi, kulturális és néprajzi értékeinek ápolása, hagyományainak megismertetése. A „fiúk” – bár komolyan veszik feladatukat, és a Tihanyi Bencés Apátság szolgálatára rendeltségüket – korántsem amolyan karót nyelt csapatot alkotnak, igazán jóízűen tudnak ugyanis viccelődni, borozni, énekelni, de még játszani is, ahogyan tették azt utolsó nap La Boutouchère-ben is, a búcsúesten. Ne szaladjunk azonban mindjárt a végére, hiszen még csak most érkeztünk!

A tihanyi Vinitores Tychonienses Borrend

A magyar delegációhoz csatlakozott Kardos Gábor, Saint-Florent város Du Bellay borrendjének tagja, aki egyben a szomszédos Château de Tigné birtokosának, azaz Gérard Depardieu borainak magyarországi importőre. A tihanyi szőlősgazdák közül Salánki Sándort és Punk Ferencet, a villányi borvidékről Gere Zsoltot és Ruppert Ákost, valamint a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának szakértőjeként Brazsil Dávidot ismerhettük meg.

Magyarul beszélő franciák

Nem, bizony nem tévedés a fenti cím. Saint-Florent-le-Vieil ugyanis külön francia-magyar egyesületet hozott létre azzal a céllal, hogy Tihany község önkormányzatával összefogva a hivatalos kapcsolatokon kívül a két település lakói megismerhessék egymást, olyan szoros baráti kapcsolatokat létrehozva, amelyekben sem a földrajzi távolság, sem a nyelvi különbség nem akadály, mi több, ezek áthidalása a fő cél.

Nem is panziókban, vagy hotelekben szállásoltak el minket, hanem az egyesület tagjaiból álló Saint-Florent-i családok otthonában. Francia vendéglátóink jó része tanulta, vagy jelenleg is tanulja a magyar nyelvet, és őszinte érdeklődéssel fordul a magyarországi események, történések, szokások és emberek alapos megismerése felé. A mi rendkívül kedves házigazdánk és szállásadónk öt napon át Lucien Brunetière, a Tihany Barátai Társaság elnöke, és felesége, Annie volt. Saint-Florent központjától pár kilométerre laknak, és egy kis családi birtokot, önálló gazdaságot működtetnek, ennek gyümölcseit élvezhettük mi is, valahányszor csak asztalhoz ültünk náluk. Reggelihez kizárólag saját termesztésű almából készült, frissen préselt almalé, házi tojás, birsalmalekvár, őszibarack- és almapüré, saját termesztésű zöldségek és gyümölcsök kerültek az asztalra. Szinte tényleg úgy érezhette az ember, mintha egy hétre új családot kapott volna, hiszen a közösen eltöltött reggelik után valamennyi borászatba, étterembe, kóstolóra és szakmai programra mindenki a „saját” családjával utazott, és csak ott, a helyszínen állt össze újra a csapat.

Hervé De Charette és Tósoki Imre polgármesterek

Az esték mindig nagy, közös vacsorákkal értek véget, vagy otthon, a családoknál, ahol a háziasszonyok saját készítésű csodákat tettek az asztalra, a házigazdák pedig mindehhez kifogástalan francia borokat töltögettek, miközben tartalmas beszélgetések zajlottak, vagy például a Bergerie teremben, ahol jelen volt Hervé De Charette, a 90-es évek egyik befolyásos francia külügyminisztere, Saint-Florent jelenlegi polgármestere is, és egy különleges borvacsora keretében az ételsorhoz egy magyar, és egy francia bort is megkóstoltunk, próbálgatva, melyik tétel passzol igazán az adott ételhez. A francia-magyar egyesületről, illetve a városka életéről elmondható, hogy szinte kizárólag önkéntes munkára épül, a saját lelkesedésüknek, összefogásuknak és közös munkájuknak köszönhető mind a testvérvárosi kapcsolatok, mind a helyi kezdeményezésű programok sikeres működése.

Franciaország bölcsője

Hogy egy kicsit előkészítsük a terepet a szőlészet és borászat témájának is, érdemes pár szót ejteni a Loire-völgyről, amely az ország három legfontosabb borvidéke közé tartozik. A Loire folyó 1012 kilométerével Franciaország leghosszabb folyója, mely az ország szívében, a Francia-középhegységben ered, és az Atlanti-óceánba ömlik. A folyó latin neve Liger, amely a gall liga szóból származik, és jelentése: lerakódás, hordalék. A Loire-völgyét Franciaország bölcsőjének is nevezik, mivel nemcsak az ország földrajzi, de egyben kulturális középpontjában is fekszik, hiszen ezt a vidéket tekintik a francia irodalmi nyelv, és az egyszerű, francia házi konyha szülőhazájának. Hasonlóképpen, mit Bordeaux-ban, a Loire-völgyben is fontos „egységek” a kastélyok, a château-k, melyeket gazdag mezőgazdasági területek – köztük természetesen szőlőültetvények - és kertek vesznek körül.

A Loire-völgyről tanulunk Brissac-ban

Borok tekintetében a Loire-völgy sokszínű, köszönhetően a folyó hosszának, hiszen eredési helyétől, a szárazföld belsejétől a végpontjáig, vagyis az óceánig, változó mind a klíma, mind a talaj összetétele. A borvidék fő jellemzője, hogy négy alrégióra (Centre Loire, Touraine, Anjou & Saumur, Nantes), ezen belül pedig 69 apellációra (eredetvédett területre) oszlik, melyen több, mint egy tucat szőlőfajta és sokféle borstílus megtalálható. Természetesen, mint Franciaország többi borvidékén, itt is az AOC (Appellation d’origine contrôlée) rendszere, vagyis a francia eredetvédettséget ellenőrző szervezet szabályozása érvényes, melynek gyökerei a XV. századba nyúlnak vissza, és amelyet az 1930-as évektől kezdődően alkalmaznak. A szabályozás minden francia borvidék számára meghatározza az alapkövetelményeket, így például kezdve azzal, milyen szőlőfajtát ültethetnek és mekkora mennyiségű szőlőt termelhetnek egy adott nagyságú területen, egészen addig bezárólag, hogy mekkora legyen az adott termőhelyen a borok minimális alkoholtartalma, vagy milyenek legyenek egyéb analitikai paraméterei. Az AOC szigorú szabályozását a borokon és pezsgőkön kívül 1990-ben kiterjesztették más mezőgazdasági termékekre (sajt, vaj, olívaolaj) is.

Mivel Saint-Florent-le-Vieil az Anjou alrégióban fekszik, részletesen elsősorban erről a területről esik majd szó a Loire-völgyi sorozatban, hiszen leginkább az itteni apellációk fajtáival és boraival találkozhattunk. A következő részben tehát belevágunk a kóstolásba.

Beszámolóm a Borászportál online bormagazinban is olvasható.
Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Balla Géza esete az eperlekvárral

Kóstolt tétel: Balla Géza Ménesi Prémium Kékfrankos 2005

Ez az egyébként rendkívül pikáns, „lekváros” történet még karácsony tájékán kezdődött. Az egyik jégszikrázós estén, amikor a ház csendben ránk sötétedett, a Nagy Fehér Varázsló gondolt egy hosszút és mélyet, majd azt mondta: „Igyunk Balla Gézát!”. Mire tiltakozhattam volna, de legalábbis kicsit kérettem volna magam valamiféle nőies tartózkodás jeleként – természetesen eszem ágában sem volt! – máris önkéntelenül egyértelmű bólogatásba kezdtem, és olyan szemcsillogást produkáltam, hogy a csillagszóró köszönés nélkül, lehajtott fejjel távozott a karácsonyi ünnepkörből. Mivel tehát a nemleges válasz késett, pillanatok alatt előkerült egy két palackos Wine Princess díszkarton, pontosabban annak egyik darabja, a 2005-ös Ménesi Prémium Kékfrankos (a másik palack ugyanezen évjárat Prémium Kadarkája, amely egyelőre a borpolcon várja elkerülhetetlen sorsát).

„...szikrát ad a szerelemnek”

Karácsony angyalát megszégyenítő sebességgel suhant át rajtam a gondolat: ebből bizony megúszhatatlanul poszt lesz, már látatlanban... és szagolatlanban… és ízleletlenben. Egyszerűen azért, mert… Mert Balla Géza. Legyen elég egyelőre ennyi, a többi majd a bor dolga. Máris poharakba került a színében fáradtságot egyáltalán nem mutató (sőt!), szinte tinta fekete, sűrű bor, a széleken kis lilás karimával, és kezdődhetett az utazás Arad-hegyaljára, a Ménesi borvidékre, azon belül is a Nyári dűlőbe. Mi mindezt pohárral a kézben tehettük, időnként meg-megállva, beleszagolva, majd átnézve a lassú lecsorgásokon, de akit most egy videó segítségével „utaztatok”, az se legyen szomorú. Köszönhetően ugyanis a WineShopTv  stábtagjainak - akiket az idei Budai Vár Borfesztiválon ismerhettem meg személyesen – a felvételen maga a Mester, Balla Géza mesél a Nyári dűlőről és a ménesi Kékfrankosról.

Tádáá, és itt következne a bor elemzése. De nem következik. Na, akkor meg miért olvastam el eddig a posztot? – kérdezhetné a „Borgőzös” olvasó, de aggodalomra semmi ok, semmi nem marad el. A Nagy Fehér Varázsló ugyanis nem érte be annyival, hogy csak úgy önmagában kóstolgassuk a bort, még akkor sem, ha már így is megkaptuk mindazt, amire vágytunk. Egy rögtönzött csokoládé-bor párosító játékba csaptunk bele, méghozzá a házban fellelhető valamennyi csokoládé és bonbon részvételével. Nem ragozom, Gombóc Artúr is kifeküdt volna a tesztelt csokoládéféleségek láttán, mert ugyebár volt „kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas, csomagolt, meztelen, egész, megkezdett, édes, keserű, csöves, mogyorós, tej, likőrös, tavalyi, idei”. Megkímélem az olvasókat valamennyi párosítás elemzésétől, ami tény, hogy jó pár igazán meglepő és váratlan eredmény született, pozitív és sajnos negatív értelemben is. Így például megtudtuk, hogy míg egy egyszerű, szinte „alsópolcos” tejcsokoládé remekül tudja érezni magát a bor társaságában, képes emelni annak fényét, karakterét, addig egy magas kakaótartalmú, drága, nagyágyú étcsokoládé csupán csak „besavanyítja” a bort, válaszul pedig a bor élvezhetetlenül „elkeseríti” a csokoládét. Hiába, léteznek össze nem illő párok, érdekes és élvezetes játék volt, de lépjünk tovább, mert tényleg eljött az idő, hogy a borról részletesebben beszéljünk, és hogy belekeveredjünk végre a lekvárba is!

Epercsoda

Méghozzá egy eperlekvárba. Amihez társult még egy kis aszalt kumquat is, csak az izgalom kedvéért. Ugyanis a mai napig nem tudom megmagyarázni, miért – talán valami női megérzés által vezérelve – ezzel a két csodával is összehoztam a bort. Vakrandi volt a javából, akár rosszul is elsülhetett volna, de nem! Mivel a poszt főszereplőjét, a Ménesi Kékfrankost már korábban kidugóztuk, volt ideje kiszellőzni, így a közvetlenül felbontás utáni animális, istállós jegyek mögül illatban később előbújt némi bakelit és gumi kíséretében a szilvalekvár, az áfonya, a kökény, pici dohánnyal, borssal, ánizzsal meghintve. Ízben mindez ismétlődött, sok, de érett és besimult tanninnal, amely éppen annyira, és annyi ideig szárított, hogy a markáns savak okozta nyálelválasztás máris kompenzálta a „szárazságérzetet”. Száj(ban)járatás és a korty lenyelése után a 13,5 %-os alkohol szépen melegítette a testet és a lelket, a hosszú lecsengésben pedig leginkább érett piros bogyós gyümölcsök szorgoskodtak még sokáig a szájban.

Lekvár és aszalt kumquat

És akkor pár szót a párosításról. Az eperlekvár, melyet a borhoz kóstolgattam, egy mostanában általam gyakran emlegetett francia hölgy, nemrégiben tett Loire-völgyi ott tartózkodásunk alatti vendéglátónk, Annie Brunetière munkája. Férjével, Lucien-nel Saint-Florent-le-Vieil-ben egy saját kis gazdaságot működtetnek. A féltve őrzött üvegecskét tehát Balla Géza indíttatására nyitottam ki, és nem bántam meg. Az eperlekvár és a bor mennyei elegyet alkotott a szájban, és ebben a mondatban semmiféle túlzás nincs. Az ép, egész eperszemeket óvón ölelte körül a fényesen csillogó piros lekvár, melyet kanalazva - hagyva, hogy a szájban szépen szétolvadjanak az ízek - és hozzá kortyolva a bort, megtudtam milyen is az, amikor látszólag semmi sem történik – hiszen csak egy kanál lekvár és egy korty bor „ismerkedik” a számban – a valóságban azonban minden lehetséges jó érzés bekövetkezik. A lekvár szépen lesimította, lekerekítette a tanninokat, a bort szinte friss eperlévé változtatta, kicsit „cukrozva” előhozta őfelségéből a gyümölcsös karaktert. Nem akarta azonban megváltoztatni. Egyszerűen elfogadták olyannak egymást, amilyenek. Talán ettől lett ez a találkozás ennyire szép és felejthetetlen... Az én gondolataim azonban már egyre gyakrabban járkálnak a borpolcon várakozó Ménesi Kadarka körül...

Fotók: Nagy Zita

Egy "Borgőzös" angyalka üzenete...

Ezúton köszönöm mindazoknak, akik egész évben követték a Borgőz borblog életét,  akik tapasztalataikkal, észrevételeikkel, szakmai javaslataikkal segítették munkámat, mindazoknak, akik mellettem álltak akkor is, amikor éppen nehezebben mentek a dolgok, de ott voltak akkor is, amikor örömömet oszthattam meg velük, mindazoknak, akik által új élményekkel és tudással gazdagodhattam, és azoknak, akik újabb csodákat mutattak meg nekem a borok világában. Mindenkinek boldog karácsonyt!

Vulcanus – Fegyvertény a Balaton-felvidéken

Talán mindenki számára egyre inkább nyilvánvaló tény, hogy a magyar borászat jövője nem a világstílus követésében, és a világfajtákban rejlik. Sok olyan helyi fajtánk van, amelynek lehetőségei még kiaknázatlanok. Ilyen a Vulcanus is, amely hazánk szinte ismeretlen ritkasága, a Balaton-felvidék eddig még kevésbé elterjedt fajtája. Savkarakteres, a terroir jegyeket gazdagon visszatükrözi, termesztési adottságai is nagyon jók. Szerencsére egyre többet hallunk és beszélünk róla, és kellő odafigyeléssel, hozamkorlátozással, a szüret helyes megválasztásával, megfelelő hordóhasználattal egyedi, kiváló minőségű hungarikum borok készíthetők belőle...

 A folytatás itt olvasható, amelyben az istenek és a hősök is színre lépnek, részletesebben megismerhetjük a fajta jegyeit, borát is megkóstoljuk, és a gasztronómia világába is elkísérjük.

Borforraló pillanatok

Nem, most nem a minden évben ilyen tájt csapból folyó forralt bor receptek következnek, legalábbis nem rögtön az elején. Én inkább azzal kezdeném ugyanis, hogy „játékos” társam, Ági, akivel már nemrégiben játszottunk egy jót egy sütőtökleves ürügyén, most azt kérte, írjak pár sort színes blogjába a forralt borokról.  Bár továbbra sem szeretem magammal kapcsolatban a "szakértő" szót, a felkérésnek mégis örömmel tettem eleget, és a posztot ezennel a Borgőz olvasóival is megosztom. Nekem a forralt bor témáról évről évre egy kedves kis történet jut eszembe, ami anno még könnyeket is csalt a szemembe, de nem sírás, hanem megállíthatatlan nevetés formájában, na jó, nevezzük inkább egyszerűen csak nyerítésnek… azóta kicsit csillapodott bennem az élmény, így már „csak” rázkódó, elfojtott befelé kuncogás következik be, ha eszembe jut ez a pár évvel ezelőtti, akkori kolléganőmmel és egyben mostani barátnőmmel, Hanival megesett történet.

Kezdjük ott, hogy amikor „boros” pályára tévedtem, baráti köröm azonnal közölte, tőlem kérnek majd tanácsokat borok ügyében. Volt, aki élt is ezzel, és volt, aki sajnos csak későn. Ő volt Hani. Szóval egy szép téli napon, amikor a jégvirágok csikordulva fordították arcukat a napba az ablaktáblákon, a vastag hó ropogva szikrázott a napsütésben, valahogy az iroda év végi őrületében, a csörgetőző-kergetőző telefonok zajában szóba kerültek a forralt borok. Persze mindenki saját kis titkos favoritját, receptjét próbálta megosztani a másikkal, és mivel az már nem volt számunkra újdonság, hogy milyen összetevőkkel lehet megbolondítani egy ilyen fűszeres csodát, így inkább az után érdeklődtünk egymástól ki, milyen borból készítette el a forró lélekmelegítőt (mert a forró ital a testünket nem melegíti fel, lelassítja ugyanis vérkeringésünket, és miközben úgy érezzük, testünk hőmérséklete növekszik, valójában épp az ellenkezője történik). Szóval amikor Hanira került a sor, ártatlan hatalmas kék szemekkel kiejtette a bor nevét...

A végkifejlet itt olvasható, szó esik arról is, hogy milyen borból és hogyan érdemes forralt bort készíteni, valamint megismerkedhetünk egy cseresznyepaprikás "gyógyitallal" is!

(A fotó Ági blogjából szánkózott át hozzám.)

Hamarosan... - A Loire-völgyben jártam

És nem csak ott jártam, de vissza is jöttem onnan. Ez ugyebár már önmagában ok arra, hogy végre írjak is a Franciaországban átélt élményekről. Öt napot tölthettem el a Loire partján fekvő Saint Florent le Vieil városkában – amely egyébként Tihany testvérvárosa – kedves és segítőkész francia családok vendégszeretetét élvezve. Természetesen látogatást tehettem egy lepárlóban és néhány borászatban (köztük egy bioborászatban) is, megismerhettem a helyi gasztronómiát – ami fontos, hogy nem „steril” éttermi körülmények között, hanem a családok asztalainál, saját főztjükön keresztül -, betekinthettem mindennapjaikba, és annak a kis családi gazdaságnak a működésébe is, ahol egy hétig laktunk, és ahol minden reggel saját termesztésű és készítésű almalé, házi tojás, birsalmalekvár, őszibarack-és almapüré, zöldségek, gyümölcsök kerültek az asztalra. Életemben először ebédelhettem egy barlangban, azaz egy úgynevezett troglodyta étteremben Louresse-Rochemenier-ben, egy kis, eldugott városka, St Lambert du Lattay pedig egy igazán izgalmas Bor és Szőlő Múzeumot működtet. Itt várt rám egy 1887-es Coteaux du Layon is, persze sajnos csak egy rideg üvegfallal elválasztva „szemezhettünk”. Brissac-ban több Loire-menti pince borát kóstolgatva ismerkedhettem meg az Anjou Village borokkal, és még folytathatnám az élmények felsorolását… hamarosan folytatom is, a sorozat első része reményeim szerint nemsokára olvasható lesz!

A Loire Saint Florent le Vieil-nél

Az első rész itt olvasható!

Fotó: Nagy Zita