Egy hétvége a halak királynőjével - Szigligeti Süllőfesztivál 2010

Vannak álmos reggelek, amikor valahogy sehogy sincs kedve az embernek előmászni a jó meleg ágyikóból. Főleg, ha kint már hullnak a falevelek, hidegtől morcos arcunkat szél fújja, és egyáltalán, faképnél hagyott minket a nyár, fáj az élet nélküle, és naaa, még egy picit hadd sirassuk, csak úgy magunkban, fejünk búbjára húzott paplannal. Na de nem! Mert hogy itt van az ősz, és gyönyörű, bizony!

 

Úgyhogy részemről inkább jól felöltöztem – mint utóbb kiderült, kár volt, egy óra múlva már önszántamból dobáltam le a tűző nap minden egyes kihívó kacsintására egy-egy ruhadarabot – és szaladtam le a strandra. Na jó, nem úszni, annyira azért nem voltam elszánt, hanem vízibiciklizni. Pontosabban megnézni a badacsonylábdihegyi strandon a Süllőfesztivál nyitó eseménye, vagyis a hagyományteremtő öböl-átbiciklizés startját. Badacsonytördemic polgármestere, Vollmuth Péter, és Szigliget polgármestere, Balassa Balázs kelt útra, hogy áttekerve az immár Badacsonyi-öböl névre keresztelt 3 km-es távot, a szigligeti strandon, azaz a Süllőfesztivál helyszínén érjenek partot, méghozzá a szigligeti vár üdvözlő ágyúszójának kíséretében. Nekem pedig máris akadt némi „szakmai” csemege, hiszen Vollmuth Péter – október 23-a lévén – egy 23 éves pezsgőt is szállítmányozott magával a szigligeti oldalra.

Ahová előbb-utóbb jómagam is megérkeztem. A parkolóhely keresés – na meg találás – fárasztó és igencsak kihívásokkal teli manővere már előre sejttette, hogy a fesztivál helyszínén, azaz a szigligeti strandon bizony már jó pár érdeklődő eszegeti a süllőt, iszogatja a borokat, és válogatja a vásárfiákat. Így is volt, többezres tömeg sétálgatott a parton és a kézműves portékákat kínáló sorok között. Látogatókból tehát nem volt hiány, sajnos annál inkább például ülőhelyből. Az étkezéshez-borozgatáshoz rendelkezésre álló ülőalkalmatosságokra, de a parton vízbenézős-összebújós-merengős ücsörgésre alkalmas padokra is egyaránt vadászni kellett. Ha sikerült kivárni a süllő-sütödék előtt kígyózó, adott esetben 20-30 percnyi várakozást igénybe vevő sort is – hiába, no, ez bizony nem gyorséttermi lánc, itt frissen készülnek az ételek, ráadásul várakozás közben nézegethettük a Balatont, és napozhattunk a verőfényben – akkor igazán mennyei sült halat eszegethettünk. A borral való leöblítés sem okozhatott gondot, négy szigligeti pincészet standja várt minket, bár - borvidék lévén - szívesebben láttunk volna nagyobb kínálatot, több kiállító pincészetet is. Míg a nagyok ettek-ittak-mulattak, a kicsik sem unatkoztak, a gyerkőcök végre hagyományos játékokkal játszhattak, például falovacskán ülve „lovagitornáztak”, és kis fonott kosárban ülve körhintáztak a vízparton.

Ha már ez a fesztivál a titokzatossága, szépsége, finomsága és nehéz „behálózhatósága” miatt a halak királynőjének nevezett süllőről szólt, érdemes ragadozó őhalságáról néhány szót ejteni, azzal a szomorú ténnyel indítva az ismertetőt, hogy sajnos, mi, magyarok általában bizony nem szeretjük a halat, és bár tisztában vagyunk egészségre gyakorolt pozitív hatásaival, nem is nagyon esszük. Egy felmérés adataiból kiderül az is, hogy miért idegenkedünk tőle annyira. A legtöbb halat nem fogyasztó válaszadó nem szereti az erős halszagot, vagy az ízétől idegenkedik, illetve azért nem vásárolja, mert szálkás. Sajnos a felmérés arról is árulkodik, hogy halfaj-ismeretünk sem kielégítő, általában fogalmunk sincs például a balatoni halakról, ezért fordulhat elő, hogy sokan szívfájdalom nélkül eszik a Balaton parton a hekket, mint balatoni halat, holott egy messziről ideutaztatott, tengeri halról beszélünk, miközben hungarikumnak számító halak sokasága úszkál a tóban, igaz, lényegesen szálkásabb, ezáltal „szöszölősebb” kivitelben. Az éves 3,8 kilogramm/fő - halkonzervet is magába foglaló - halfogyasztásunkkal tehát igencsak hátul poroszkálunk a nemzetközi összehasonlításban, bár ez a szám emelkedő tendenciát mutat. Akik ugyanis mégiscsak szeretik és eszegetik is a halat, azok az idősebb korosztályban az ízéért, illetve a hagyományoktól vezérelve fogyasztják, a fiatalabbak pedig az egészséges életmódra törekvés miatt.

 

Úszkáljunk azonban csak vissza a Süllőfesztivál névadójához. A Balatonban éldegélő süllők ismertető jegye, hogy világosabb színűek, mint más vizekben élő társaik, mivel színűket a víz jellege és aljzata befolyásolja. A Balatonon a másfél kilósnál nagyobb példányokat fogasnak nevezik. Ahogy a víz lehűl, a télre való ösztönös felkészülés keretében süllő barátunknak egyre nagyobb az étvágya, ezért a még könnyen megtalálható kis halakból lakmározik, hogy később a már egyre nehezebben felkutatható táplálék megszerzése ne gyengítse le. Kisebb-nagyobb csapatokba állva, együtt keresik a betevő falatot, ezért az igazi süllőző idény szeptemberben kezdődik és novemberben éri el a csúcspontját.
  

 

A Balaton tehát ősszel is él. Lehet süllőzni, újbort kóstolni, káprázatos színekben gyönyörködni, hegyet mászni. És készülni először a téli korcsolyázásokra, fakutyázásokra, jégszörfözésekre, forralt borozásokra, majd a tavaszi-nyári „vizes” programokra, és a hűsítő fröccsözésekre. Ahogyan azt Kardos Gábor, a névadó öböl-átbiciklizés ötletgazdája és szervezője is ajánlja, hiszen első körben télen, a befagyott tavon a BalatonÁtcsúszás, a pünkösdi hétvégén szezonnyitó rendezvényként pedig ismételten az öböl-átbiciklizés kerül majd megrendezésre, ezúttal már több balatoni település részvételével, versenyével. A Süllőfesztiválon részemről már „gyúrtam” is kicsit a jövőbeni programokra, azaz tettem egy kört vízibiciklivel a pajkosan csillanó vízen az októberi napsütésben, cáfolandó azokat a rémhíreket, miszerint a Balatonnál a nyári szezon elmúltával már semmit sem lehet csinálni. Csak fel kell kerekedni, és átadni magunkat a tó és az azt körülvevő táj lenyűgöző szépségének, a pincék hívogató mélyének, és a hegyek gyengéd ölelésének.

Süllő kisokos:

• Magyar nevek: fogas, balatoni fogas, fogassüllő, szellő, fehérhúsú csuka

• Táplálkozás: kishalak, ikra, rákfélék, bogarak

• Legkisebb kifogható méret: 30 cm

• Horgászati tilalmi ideje: március 1. – április 30.

• Rekordok: világrekord – 18,7 kg (1990. Ausztria, Duna), magyarországi rekord – 14 kg (1981. Dráva)

• 100 gramm ehető süllőhús tartalmaz: 78-79% víz, 18,8-19,2 gramm protein, 0,7-2,3 gramm zsiradék, 83-97 kcal energia, 0,1 mg Omega-3

• Őshazája: Közép-Európa vízrendszere

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Teljes képgaléria a facebookon.

Beszámolóm a Borászportál online bormagazinban is olvasható.

Fágival a bokorban – Amikor fügét mutat a borospohár

Hogy ki az a Fági? Gyerekkori barátnőm, aki az utóbbi időben gyakran eszembe jut. Hogy miért, és hogy hogyan kerül a füge a borospohárba, rögvest kiderül. Az biztos, hogy már megint a borok játszanak furcsa játékot, amikor kacagva fügét mutatnak. És emlékeztetnek… 

Azt hiszem, visszatekintve azt mondhatom, jó gyerekkorom volt. Ahogyan a Pál utcai fiúknak, nekünk is volt egy grundunk, bár a mi csapatunkban vegyesen voltak lányok is, fiúk is. Összetartottunk. Gabó mamájának zöldséges ládájából hintát eszkábáltunk a cseresznyefára, Balázs papája a fóliasátor építésből megmaradt anyagot adta oda, hogy legyen egy kis esőbeállónk a málnabokrok közt, Vica talált macskáját is ott bújtattuk egy ládában - amelyet mellesleg Kriszta nagymamájának télikabátjával béleltünk ki – amíg otthon Vica meggyőzte a szüleit, hogy családjuk meghitt boldogságához már pontosan csak egy bal hátsó lábára picit sántító, csapzott macsek hiányzik. Fágit is a grundon ismertem meg, mert leesett a fáról, és hozzánk szaladtunk be leragasztani az árulkodó zúzódást.

Egyik nap Gabó kiabált egy eldugott bokor felől, hogy Hé, gyertek gyorsan, mi ez? Nem tudtuk. Csak azt, hogy egy bokron nagy sárgás-lilás gubók ringatóznak az október eleji szellőben. Fági lakott legközelebb, ezért elhívtuk apukáját, nézze meg, nem valami mérgező növénnyel van-e dolgunk? Imre bácsit kiverte a víz, és a grund felé szaporázva lépteit látatlanban faggatott minket, hogy ugye senki nem evett a titokzatos növényből? Majd a helyszínre érkezve nagyot sóhajtva megnyugodott: - Jajj átok kölkök, ez füge! Ehetitek! És ettük. Szerencsére a többieknek nem ízlett annyira, csak Fáginak és nekem. Ezért mi be is rendezkedtünk a fügebokorban, és miközben a mézédes csemegét majszoltuk, barátnők lettünk.

Később beépítették a grundot, és jó ideig eltűnt a füge az életemből. Egyszer egy röpke pillanatra még visszatért, amikor ropit rágcsálva és a fekete-fehér tévénket nézve az Ablak műsorában a növények és kiskertek szívbeli és gondoskodó szeretete miatt általam már akkor nagyon kedvelt Bálint gazda bácsi mesélt róla valamit, de aztán hosszú időre csend lett. Egészen addig, amíg pár éve Dalmáciába készülődtem. Barátaim, akik már jártak ott, elláttak mindenféle hasznos tanáccsal, például, hogy ki ne hagyjam a Krka-folyó környékén a fügebort és házi kecskesajtot kínáló nénik standjait. Nem hagytam ki. Meg a Dalmáciában szabadon burjánzó fügebokrok terméseit sem, kilószámra fogyasztottam a helyszínen, és még haza is hoztam belőle – megsúgom, mindenki ennek az ajándéknak örült leginkább. Egyébként a füge fáradtság és memóriazavar ellen is kiváló, de hogy ezt hol olvastam, arra sajnos már nem emlékszem. Állítólag a fügebort időnként sörből készítik – egyre vadabb ez a történet - így az ekképpen készített fügebor színe és íze az aszúborhoz hasonlít. És a hangsúly tényleg a „hasonlít” szócskán van. Nos, bevallom, a fügebor nem lett a kedvencem, mivel egyrészt émelyítően édes, szirupos volt, másrészt mert én már csak ilyen konzervatív alkat vagyok, tehát a bor készüljön szőlőből,  ezért is gondolok hálával trogir-i házigazdámra, Ante-ra, aki saját szőlőjéből készült, igazán vérpezsdítő dalmát vörösborral kényeztetett a vakáció alatt. Tény, hogy nem kell fügéből készülnie a bornak ahhoz, hogy illata kikandikáljon a pohárból, ugyanis a szőlőből készült bor is képes fügét mutatni, azaz illatban és ízben aszalt fügés jegyeket produkálni. Elsősorban aszúkban találkozhatunk ezzel az aromával, és az egzotikus gyümölcs kategóriában tartjuk számon, a licsi, a banán, és az ananász mellett.

 

Állítólag friss fügéből gyógybor is készíthető, és teába téve influenza ellen kiváló. De a fügepálinka is ismert, az olaszok pedig kávét készítenek a szárított, majd pörkölt és őrölt fügéből. Ja, és a fügét kis mókusok kenyérre is kenhetik, nagy mókusok süteménybe is tölthetik! Azaz létezik fügelekvár és fügebefőtt is, ez utóbbival nemrég Hani barátnőm lepett meg Bulgáriából. Reggelire friss kuglóffal… na inkább nem részletezem. További, gasztronómiában betöltött szerepe sem utolsó, a jól ismert recept, azaz levegőn szárított sonkába történő tekergetése mellett rendkívül sokoldalú teremtés. Lehet antipasto fűszerekkel meghintve, tálalhatjuk mozzarellával, kéksajtokkal, szalámival, göngyölhetjük húsokba egyéb aszalt társaival együtt. Édességek terén kiemelkedőt képes produkálni, csak valahogy könnyen megfeledkezünk létezéséről, pedig volt már dolgom egy forró karamellizált-fügés palacsintával jéghideg vaníliafagyi kíséretében, és egyáltalán nem fájt, sőt. Termésén túl a fügefa levele is felhasználható, gondoljunk csak az ádámkosztümre, erre a szép, bár valószínűleg cseppet sem praktikus viseletre. De ezt már tényleg csak a legmerészebbnek ajánlom.  

A fügekultuszt egyes helyeken, így például a túlnyomórészt szerbek által lakott romániai Szinice falucskában már olyannyira komolyan veszik, hogy brand-et is építenek köré, azaz levédetik a fügepálinkát és a fügelekvárt. A Duna parti falucska több ezer fügefát ültetett, minden kertben található legalább egy ebből a növényből, és nagy esemény a környék életében a minden évben megrendezett fügefesztivál is. Nos, engem máris birizgál a dolog, vagyis elutazni oda, és helyben kóstolni a fügepálinkát. Azért persze a fő termőhelyeken - Franciaországban, Spanyolországban, Törökországban, Kaliforniában is szívesen kóstolgatnám a fügét, de aki nem akar emiatt határokon túlra utazni, itthon is találkozhat az édes kis gyümölcsökkel, és nem csak a hipermarketek polcain sterilen csomagolva, hanem igazi, hamisítatlan fügebokrokon ringatózva.

Hogy mi módon került ez a növény hazánkba, vitatott, de vagy az olaszok, vagy a törökök keze volt a dologban. Mindenesetre „természetes állapotában” Buda környékén – hazánk legöregebb fügebokrai a Gellért-hegy déli lejtőjén találhatók – valamint Szentendre, Tihany, Badacsony, Pécs és Esztergom tájékán csemegézhetünk belőle. Én a magam részéről Badacsonyban tanulmányozom a fügebokrok életét, hiszen a hegyoldalban már vadon is teremnek, gyümölcsük kis termete ellenére rendkívül tápláló, így séták közben ideális majszolgatni való. A füge leszedés után hosszan úgysem tartható el, a hazánkban termő fajta aszalásra nem igazán alkalmas, már csak ezért is muszáj a bokrokról közvetlenül nassolni. Na és hát ilyenkor jön elő úgymond a bokorból Fági, meg a gyerekkor, meg a grund fügebokra… ami sajnos már nem él. Mint ahogyan az a Balaton melletti, 80 évet megélt vonyarcvashegyi fügebokor sem, amely állítólag 500-600 gyümölcsöt is termett évente. A ”Keszthelyi barna” névre hallgató fajta bokrát ugyanis egy építkezés alkalmával nyomtalanul kiirtották. Talán fügét kellett volna mutatni az építtetőknek, mint ahogyan azt a görögök és rómaiak tették, ha rossz szellemeket szerettek volna elűzni, vagy szerencsétlenséget elhárítani.

Itt van tehát a füge, amely kedvesen bólintva köszönget nekem a badacsonyi utak szélén, gyakran a borospohárból is kikacsint, mézédesen és puhán idevarázsolja Fágit, meg a többi gyerekkori barátot, szóval melengeti a lelkemet. És akkor mi más következhetne, mint egy újabb sétát tenni a reggeli ködpamacsok között álmosan nyújtózkodó Badacsonyon, fügét enni, és Kiscsillagot dudorászni… „Ősszel mindig lemennénk a tengerpartra szlottyos fügét enni a kiégett fű közül, akkor, ha én lennék”…

(A bejegyzés a Borászportálok online bormagazinban is olvasható) 

Fotók: Nagy Zita

Kézzel-lábbal Etyek! - Kezes-Lábos Fesztivál

Most nem hagytam magam. Nem érdekelt sem szél, sem eső, sem semmilyen elem esetleges támadása, mentem. Ismét vártak a kis etyeki pincék helyi és vendég borászokkal, a színpadok az „utaztatós” koncertekkel, a zamatos lekvárok, a lassan csorduló mézek, és a gömbölydeden mosolygó sajtok. Sajnos az értékek mellett az egyik pincészetnek köszönhetően jelen volt azonban a kiskapukon időnként makacsul besurranó igénytelenség is. Ez utóbbi távol maradhatott volna…

Élménybeszámolóm folytatása itt olvasható.

Bor-cool-túra - Pályázat borról-íróknak

Valahol azt olvastam, hogy jelentősen megkönnyíti az írást, ha nyitott szemmel járunk, majd "behunyt" szemmel írunk. Van benne valami. Az is teljesen biztos, hogy ha az ember írásra adja a fejét, másképpen jár-kel a világban. Nem tudatosan, de még inkább raktároz. Képeket, arcokat, hangokat, szavakat, érintéseket, ízeket, illatokat, és még árnyalatokat is, igen, ez utóbbira különösen figyel, mert kiemelt jelentőségük van az árnyalatnyi különbségeknek is.  

Valahogy nálam is így kezdődött. Egyszer csak azt éreztem, hogy mindaz, ami velem történik, túlságosan mulandó, illékony. Eleinte csak el akartam csípni, és itt akartam tartani az élményeket. Szavakkal "fotóztam" le mindazt, ami valamiért bevackolta magát, és szűnni nem akaróan figyelmeztetett, hogy bizony élek, átélek és megélek. Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy valami történt. Velem. Itt, ebben a világban, amelyben élve sokszor és sokan azt mondják "ma sem történt velem semmi". Pedig mindig történik. Csak talán nem értjük, nem tudjuk feltétlenül megfogalmazni, "csak" érezzük. Ahogyan Pilinszky mondja: "Számomra az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit, vagy szinte semmit se "értek" abból, ami lenyűgöz."

Vannak például, akik egyáltalán nem fotóznak, mondván, úgysem adja vissza egy fénykép a látottakat. Talán az írás sem. Nem is adhatja vissza ugyanúgy. Nem is ez a célja, ha egyáltalán van célja... Talán elindít másban mást, nem ugyanazt, mint akkor, bennem, és ez benne a szép. Mindenkinek lesz egy újabb története, hiszen soha nem lehet ugyanaz, mint ahogyan én láttam, ahogyan én éltem meg.

A borról - vagy éppen borral - írás pedig külön kis világ. A maga rejtett magasságaival, mélységeivel együtt is különös harmóniák megteremtője. Hiszen Marquez gondolatával élve, az írás ugyanolyan titokzatos dolog, mint a főzés. Bár a titokzatossága korántsem súlyos és nehéz titkokat jelent, hanem apró, kedves, mosolygós jó érzéseket, amelyek inkább csak azért titkok, mert időnként megfoghatatlanok, nem azért, mert drámai hallgatások állnak mögötte.

Itt van hát egy pályázat, borról már íróknak, vagy éppen leendő borról-íróknak. Hiszen mindig, mindenkivel történik valami, és gyakran a bor is szerepel a történetben. Csak talán nem figyelünk rá eléggé, és nem tudjuk, hogy ilyenkor valójában nem is mi vagyunk a főszereplők, hanem a bor, hiszen ott és abban a pillanatban előcsalogatja azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket már korábban valamiért elraktároztunk. Egy biztos: nem véletlenül... 

(Figyelem! A Bor-cool túra pályázat a szeptemberi bejegyzés megjelenése óta  lejárt, azonban ha kedvet kaptál, hogy papírra vesd boros élményeidet, ne türtőztesd magad, ne várd meg, amíg kiírják a következő pályázatot, bármikor elküldheted írásodat az info@boraszportalok.hu címre!

A Bor-cool túra pályázat eredményei itt találhatók.)

Hazai kereszteZések - Zeus, Zenit, Zéta, Zefír, Zengő

Király Ferenc fajtakeresztezéses nemesítő munkája eredményeként jött létre az öt „zés” szőlőfajta, vagyis a Zeus, a Zenit, a Zéta, a Zefír és a Zengő. Némelyikük szép sikereket ért el, és rendre különleges tételek születnek belőlük, némelyikük azonban jó borászati, illetve termesztési tulajdonságai ellenére sem tartozik a terjedőben lévő fajták közé...

Kis képzavarral élve „egy tőről fakad’ mind az öt szőlőfajta, vagyis valamennyien Király Ferenc (1911-1982) agrármérnök szőlőnemesítő munkájának eredményeként jelentek meg a borpalettán. A Szőlészeti Kutató Intézet pécsi, badacsonyi, majd később móri és egri kísérleti telepén elsősorban korai érésű, jó cukortermelő, kedvezőtlen évjáratokban is megbízhatóan jó minőséget és hozamot adó, kellemes savtartalmú fehérborszőlő-fajták előállításán munkálkodott magyar fajták (Ezerjó, Furmint, Hárslevelű, Leányka), illetve Bouvier (feltehetően a Pinot blanc és a Zöldszilváni keresztezése) felhasználásával.

A klónok támadása?

Génkezelt világunkban laikusok számára talán baljósan hangzik a klónszelekció, illetve a fajtakeresztezéses nemesítés, de ijedelemre semmi ok. A fajtakeresztezéses nemesítések célja, hogy mindkét szülőtől csak jó tulajdonságokat (alkalmazkodás, életrevalóság) örököljön a „gyermek”, és ezáltal a nemesítésen átesett borszőlő-fajta utód – bár teljesen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint szülei - már kedvezőbb adottságokkal felruházva viruljon a kordonokon. Bár némileg megmaradnak az eredeti, kiinduló fajták jegyei és tulajdonságai az utódban, illetve annak borában, de nem egyértelműen, hiszen nem borházasításról beszélünk, hanem egy teljesen új fajta megszületéséről. Ezen túlmenően a fajtakeresztezéses nemesítés nem összekeverendő a klónszelekcióval, melynek célja, hogy egy, már meglévő fajtán belül hozzanak létre különböző jobb adottságú, például az érés időpontját, vagy a fürt és a bogyók nagyságát szabályozott, vagy éppen nagyobb ellenálló képességű klónokat, vonalakat.  

Zeus – Verőfény és napvilág

 

A Zeus névre hallgató szőlőfajta Ezerjóból és Bouvier-ből létrejött hibrid. 1951-ben, Pécsett történő nemesítése után állami elismerésére csak 1994-ben került sor. Hivatalos elfogadásért, életben tartásáért, egyedülálló értékeinek megőrzéséért és kiemeléséért Szeremley Huba tett jelentős lépéseket. Munkája eredményeként Badacsonyban és környékén találkozhatunk a fajtával, késői szüretből származó, rendkívüli minőséget képviselő, zamatos és élénk savú borok formájában. A pincészetnek köszönhetően jutott el a Zeus híre a nemzetközi borvilágba is, a fajta a nem Tokaj-Hegyaljáról származó magyar édes borok közül a legkiválóbb tételeket adja.

Késői érésű (október közepe-vége), bőtermő, hajlamos a rothadásra. Fekvés és talaj iránt kimondottan igényes, szárazságtűrő, viszonylag fagyérzékeny, zöldmunka igénye közepes. Tőkéje középerős növekedésű, levele szív alakú, középnagy, kiterített, fűzöld. Fürtje vállas, tömött, rövid, széles, középnagy. Bogyója kicsi, zöld, gömbölyű, sokmagvú, alig hamvas, húsa puha, leves, olvadó.

Bora – késői szüretben – rendkívül zamatgazdag, friss, markáns savakkal, Badacsonyban a termőhelyre jellemző ásványossággal és nagy extrakt-tartalommal. Lassan fejlődik, hosszan érlelhető. Élénk savai kiválóan kísérik a gyümölcsös desszerteket, a libamáj és a kéksajtok nemes társa, de önmagában is méltóságteljes.

Zenit – Nem csak az égbolton

A szintén Ezerjó és Bouvier fajta keresztezéséből 1951-ben létrejött Zenit állami elismerésére 1976-ban került sor. Egyre népszerűbb fajta, köszönhetően jó termesztési adottságainak, megbízható termőképességének, valamint a jelenlegi borízlésnek, mely inkább az illatos-zamatos, harmonikus savú boroknak kedvez. Fő termőhelyei a Balaton északi partján, valamint a magasabb fekvésű területeken, Eger és Mátraalja környékén találhatók.

Kedveli az ásványi anyagokban gazdag, vulkáni talajokat, bora ezeken a területeken – kis hozam mellett – elegáns, finoman gyümölcsös, ásványos, harmonikus savszerkezetű. Érése szeptember első felére tehető, bőtermő, aszúsodásra hajlamos. Levele nagyméretű, sötétzöld, fürtje közepesen nagy, vállas, bogyói kicsik, zöldes fehérek, pontozottak. Nem túl zöldmunka-igényes fajta, azonban rendkívül fagyérzékeny, ezt a tulajdonságát a fekvés kiválasztásakor mindenképpen szem előtt kell tartani.

Bora illatban, zamatokban és savakban gazdag, íz- és illatjegyeiben elsősorban fűszerek, fehér húsú gyümölcsök, és borsmenta dominálnak. Bár hajlamos az „ellágyulásra”, mégis több éves érlelést igényel, hogy igazi karakterei kibontakozhassanak.

Az 1999-ben névváltozáson átesett Zéta (korábbi nevén Oremus) fajta szinte kizárólag Tokaj-Hegyalján található meg, és mindössze 70 hektáron terem. A névváltozásra azért került sor, mert eredeti neve - az Oremus - Tokaj-Hegyalja híres történelmi dűlőjét, illetve a borvidék egyik pincészetét takarja. A Bouvier és Furmint keresztezéséből létrejött fajtát 1990-ben ismerték el államilag.

Középerős növekedésű, levele leginkább a Furmintéhoz hasonlít, karéjos, fűrészes szélű. Fürtje kicsi és hengeres, tömött, bogyói sárgászöldek, gömbölyűek és pontozottak.

Kifejezetten jól aszúsodik, e tulajdonságát elsősorban a nemesítésére használt Furmintnak, korai, szeptember második felében bekövetkező érését pedig a Bouvier-nek köszönheti. Így már akár a Furmint érése előtt 5-6 héttel aszúszemek szüretelhetők a Zéta-tőkékről. Ellenálló képessége azonban gyengébb, több odafigyelést igényel. Nagyon jó cukorgyűjtő, emellett finom és gazdag savkészletű, elegáns struktúrájú borokat, sokszor borkülönlegességeket eredményez, melyeknek fő illat- és ízjegye a grapefruit, az őszibarack és a méz.

Zefír – A lágy fátyol 

A Zefír fajta a Hárslevelű és a Leányka keresztezésével látott napvilágot 1951-ben, állami elismerésére 1983-ban került sor. Hátrányos termesztési tulajdonsága miatt nem igazán terjed, mivel keveset terem, fagyérzékeny és rothadásra igencsak hajlamos. Pedig jó borászati tulajdonságokkal rendelkezik, bora zamatanyagokban gazdag, erőteljes, virágos illattal, finom, lágy savakkal, magas alkoholtartalommal.

Korán, augusztusban érik, azonban a madarak és a darazsak előszeretettel dézsmálják az apró és amúgy is keveset termő fürtöket. Elterjedését elsősorban különleges termesztési igénye gátolja.

Zengő - Visszhangzik már a tengeren túl is

Az Ezerjó és Bouvier keresztezéséből létrejött Zengő hazánkban hivatalosan 1982 óta elfogadott. Nem igazán elterjedt fajta, termőhelyei közül Eger és Mátraalja említhető. Az ásványokban gazdag altalajt kedveli, de a vulkanikus talaj sincs ellenére. Sűrű lombozatú, önárnyékolásra hajlamos fajta, emiatt sok zöldmunkát igényel. Szeptember közepén szüretelhető, rothadásra érzékeny, fagytűrésben sem jeleskedik, a szárazságot azonban jól viseli. Levele nagy és kerekded, világoszöld, kissé hólyagos. Fürtje középnagy, vállas és tömött, bogyói kicsik és gömbölyűek, zöldes fehérek, lédúsak. Jó cukorgyűjtő, időnként aszúsodik is.

Bora leginkább magas savtartalmú, gyümölcsös zamatú, jellemzően mezei virágcsokorral, mézzel, őszibarackkal. Ritkábban találkozunk vele „fajtatiszta” állapotában, inkább házasításokban használják, szép társa például a Leányka. Fahordós érlelésre is alkalmas, azonban az így készült borokat a tengerentúlon nem igénylik. A Zengő fajta bora Zen néven ugyanis az angolszász világba is eljutott, azonban a szélesebb fogyasztói rétegek elérése miatt inkább a reduktív, ropogós, gyümölcsös változatra van kereslet, holott készült Zengőből a Monarchia borászatban – ahogyan Pók Tamás fogalmazott: „a bourgogne-i, chablis-i nagy borokkal felérő, régi technológiával készült, hagyományos, nehéz, testes fehérbor” is.

A magyar nemesítésű fajták esetében tehát talán éppen az egyediség, a különlegesség az, amit ki kellene emelni, és nem arra törekedni, hogy ezek a fajták is „belesimuljanak” az újvilági stílusba. Fontos lenne e fajták hazai népszerűsítése is, lehetőleg összetett élmény keretében, vagyis a termőhely megismertetésével és a borász személye által hozzáadott többlettel együtt. 

Volt egyszer egy Badacsonyi Bormúzeum – Üdvözlet 1953-ból

1953. június 25-én Júlia és János a Badacsonyi Bormúzeumban járt.... és üdvözletet írt Balogh Mihálynak Komáromba, a szürkebarát társaságából. Hogy honnan vagyok ebben ennyire biztos? Egy régi képeslaphoz jutottam hozzá, amely - mindenféle szégyen nélkül bevallom - könnyeket csalt a szemembe, amikor megérkezett hozzám.

„Üdvözlet a szürkebarát társaságából.” Nekem már maga a megfogalmazás is kedves: társaságából. És nem egy szürkebarát társaságából, hanem a szürkebarát társaságából… Ahogy fogalmaznak, úgy tűnik, talán már egyszer, korábban beszélgettek Mihállyal arról, hogy elutaznak erre a vidékre, és Badacsonyban szürkebaráttal koccintanak. Vagy éppen Mihály ajánlotta nekik, hogy menjenek el oda és kortyoljanak ebből az ízig-vérig badacsonyi borból. Talán János írta a lapot, talán Júlia, bár nekem inkább férfiasnak tűnik az írás. A lap ára 2 forint, a bélyegé 20 fillér. Nem tudom, mennyibe kerülhetett akkor egy pohárka szürkebarát . És nem tudom mi lehet most Júliával, Jánossal, és Mihállyal. 57 év telt el, már nem fiatalok. Emlékeznek-e arra a napra? Emlékeznek-e a szürkebarátra? Emlékeznek-e egymásra? És a Badacsonyi Bormúzeumra?

És mi emlékszünk rá? Én igen, nekem még megadatott ez az élmény... Az élmények általában az évek múlásával értékelődnek fel, leginkább akkor, amikor már elveszítjük – vagy elengedjük - azt, akivel, vagy amivel kapcsolatban az a fura, szívbemarkoló, futó pillanat évek múltán maradandó élménnyé válik. Elveszett a Badacsonyi Bormúzeum. De én még nem engedtem el teljesen, még nem tudtam megtenni. És ha végiggondolom, egyáltalán nem is akarom. Pár éve, amikor arra jártam, nem volt túl jó állapotban a nádtetős-tornácos épület, de úgy állt a széles bazalt út mentén, mint régi idők nagy szemtanúja. Sosem jártam bazaltkő falai között, csak a képeslap alapján él bennem valamiféle kép arról, milyen lehetett egy pohár borral bent üldögélni, nézni a hegy szoknyáján pajkos ráncokként lefutó szőlősorokat, a csillámló Balatont, miközben bevilágítja a fényesre koptatott bazaltútról visszatükröződő napfény a termet. Álomszép kép. És most már tényleg csak álom marad…

Emlékszem, kicsi koromban eltörtem egy tálat… Anya sírni kezdett, és nem értettem, mi a baj:  -  Veszünk májsikat a bojtban! – mondtam. De Anya csak törölgette a szemét, és félig mosolyogva azt mondta: - Nem lehet… Nagyanya öröksége, előtte a Dédié volt. Aki selyempapírban őrizte, úgy adta tovább. Már itt-ott lepattant a széle, egy jókora repedés is futott rajta keresztben, de mindig visszakerült a selyempapírba, amikor eltávozott az, aki éppen óvta és vigyázta. Mert vigyáztak az örökségre, és az ősök is nyugodt szívvel bízták az utódokra a hátrahagyott értékeket, hiszen tudták, életükben már az örökösök kezébe adták azt a szemléletet, tiszteletet és leginkább szeretetet, amely nem engedi majd az örökségek elherdálását. Néztem Anyát, ahogyan könnyes szemmel szedegeti össze a darabkákat, és féltve, óvva teszi vissza a selyempapírba. Gondosan becsomagolta, majd leült és az ölében fektette a kis csomagot, két ráborított tenyerével védve. Én pedig tudtam, hogy nagyon nagyot hibáztam… még ha véletlenül is. Mérhetetlenül szomorú voltam és nagyon szégyelltem magam… És azt is tudtam, hogy Anya most legkevésbé sem a tálra gondol, hanem  Nagyanyára és Dédire.

Sokan, sokszor, sokféleképpen szóltak már a Badacsonyi Bormúzeum lebontásának körülményeiről. Nem szeretném ragozni, ezt megtették már nálam sokkal bennfentesebbek, okosabbak, hozzáértőbbek pro és kontra. És ez az írás sem azért született, hogy bárkit támadjon, vagy éppen bárki pártjára álljon. Ez „csak” egyszerű szomorúság, mert képtelen vagyok elengedni az akkori badacsonyi emlékeimet, amelyekben ott áll a Bormúzeum épülete.

Nézem a képeslapot… és kicsit irigylem Júliát és Jánost. Csak én látom, vagy más is látja – annak ellenére, hogy nincs túl sok ember a képeken – hogy egyszerűen ÉL ez a hely? Illetve élt. Otthon volt a hegyen, a széles bazaltút mentén. És már soha nem kapjuk vissza.

(Köszönöm Dihen Tibornak, hogy szép állapotban megőrizte ezt a képeslapot  - és ezzel a  Badacsonyi Bormúzeum emlékét - az utókornak, és hogy hozzám kerülhetett. Vigyázni fogok rá. Nagyon.)

(A bejegyzés a Borászportálok online bormagazinban is olvasható.)