Bonjour Vinexpo! – Bordeaux-ban jártam

Életem „leglasztminitebb” utazása - amikor is három órával indulás előtt tudtam meg, hogy csomagolhatok - ezúttal a bordeaux-i Vinexpo-ra vezetett. Persze az utolsó másfél percben bőröndpakolás, virágöntözés és vasalás közben elolvastam én az előzetes számadatokat, hogy 90 000 négyzetméter, három csarnok plusz Kongresszusi Palota, kertek, éttermek, a Club du Lac területe, na meg maga a tó, rajta a pink szőnyeggel borított pontonhíddal, és még konferencia- és kóstoltató termek is, emellett 2400 kiállító, na meg a borkínálat, amit, ha csak kiállítónként 5 tétellel számolok, máris 12.000-nél járunk…

Felfogni azonban igazából mindezt csak akkor lehet – de első nap még akkor sem - amikor az ember lánya ott kerekíti a szemet a gigantikus borkiállítás közepén, a Feszty körkép méretű térkép előtt, egy 305 számozott oldalt tartalmazó súlyos kiállítás-katalógusba kapaszkodva, körülötte meg olaszok, rengeteg ázsiai, spanyolok, franciák, brazilok, portugálok, és még sokáigsorolhatnámok jönnek-mennek, szám szerint az öt nap alatt összesen közel negyvennyolcezren. A magyar lány ilyenkor némi szentimentális honvágytól vezérelve máris a magyar standhoz indul. Nem írom, hogy szalad, mert az a Vinexpo méreteit tekintve kemény edzés lenne. Főleg magas sarkú cipőben, amit, bevallom, az egy hét alatt, a csarnokokat és a külső helyszíneket járva nem egyszer szerettem volna túrabakancsra cserélni. Mégsem magánál a Vinexpo-nál kezdeném a beszámolót, hanem a bordeaux-i megérkezésnél. Merthogy ez a város tud valamit. Van ugyanis egy folyójuk. Ez persze önmagában véve csak egy földrajzi adottság. A bordeaux-iaknak viszont jelentős érzelmi kötődésük is van hozzá. Szóval túl azon, hogy Bordeaux a nagy borok jelképe a világban, még annak ellenére is, hogy Gironde megye évi 850 millió palackos termésének mindössze csak 5%-a tartozik az elit kategóriába (de annak az 5%-nak akkora a kisugárzása, hogy sokan igyekeznek Bordeaux stílusához igazodni), a városba érkezve bor nélkül is elfog egyfajta „becsiccsentős” kis hangulat.

Mert minden él, mozog, vibrál. A franciák okosak. Itt van az egy hetes Vinexpo, tettek hát mellé még egy-két programot, vagy eleve azokhoz igazították a Vinexpo-t, mindegy is, a lényeg, hogy jól összehangolták, így a borkiállítás nyitása előtti, és az aznapi este is a Fête le fleuve, azaz a folyó ünneplésének jegyében telt. Vitorlások és állóhajók a folyón, tűzijátékok, jazz, pop és komolyzenei koncertek a parton, egyszóval nem hagyatkoztak pusztán a Vinexpo-ra, ha már negyvennyolcezer látogató itt császkál a városban, vagy a körül. Pár napra rá, június 21-én pedig a Fête de la Musique, vagyis a Zene Ünnepe színesítette a programokat, egyébként nem csak Bordeaux-ban, de Franciaország szerte mindenütt. Egyszóval Bordeaux már megérkezéskor kapott egy csillagos ötöst.

A borszerelem azonban nagy úr, így az idő nagy részét a Vinexpo-n töltöttem. Már a reggeli odautazás nagyon jó volt, hiszen a Vinexpo szervezői még arra is gondoltak, hogy nem mindenki Bordeaux-ban száll meg (mint ahogy mi sem), így a 70 (!) kilométerrel arrébb, az Atlanti-óceán partján fekvő kis városkából, Arcachon-ból is indítottak ingyenes külön Vinexpo buszjáratot, az onnan ingázó látogatók számára. Már a buszon lehetett tehát ismerkedni, borról beszélgetni, üzletet kötni, névjegykártyákat cserélni, meghívni egymást a standokra. Ami kis hazánkat illeti: a 160 négyzetméteres magyar közösségi stand a 3-as csarnok bejáratánál állt. A kiállító pincészetek: BB Balatonboglári Borgazdasági ZRt., Bock Pince, Chapel Hill, Egri Korona Borház, Gróf Buttler, Heumann Borászat, Royal Tokaji, Soproni Borvidék, Szeremley Birtok, Tokaj Classic, Törley, és a borokat, valamint pálinkákat bemutató Alanex Kft. Hozzátartozott még a standhoz a Hongrie Zone de Dégustation, vagy ha jobban tetszik, Hungary Tasting Zone is, ahol valamennyi jelen lévő pincészet egy-egy tételét kóstolhatták az érdeklődők. Akik – sajnos – mérsékelt számban környékezték a magyar standot, de pozitívumként könyvelhető el, hogy az a kevés érdeklődő viszont fontos partner lehet a továbbiakban, hiszen a Vinexpo-t elsősorban nem a „hétköznapi” borkedvelők, hanem a nagykereskedők, üzletemberek, importőrök, valamint a szállodák, éttermek, hiper- és szupermarketek beszerzői látogatják. Akadtak érdeklődők, akik „célirányosan” érkeztek, azaz a nemzetközi kiállításokon rendszeresen és megbízhatóan megjelenő pincészetek (pl. Bock, Szeremley) nevét már jól ismerték.

A pincészetek képviselői annak ellenére - vagy éppen amiatt - elszántan dolgoztak, hogy kis hazánk sajnos nem készült semmiféle tematikus kóstolóval, mesterkurzussal, bemutatkozó programmal, de még az EU elnökségük utolsó pár napját sem használtuk a magyar bor népszerűsítésére itt, Bordeaux-ban. A közösségi standon túl, az 1-es csarnokban bérelt saját helyet a Tokaj Reneszánsz egyesület, ahol a Dereszla Pincészet, és a Patrícius Borház boraival lehetett ismerkedni, de ebben a hangárban találkoztam például Balla Géza borászatával, a Wine Princess-szel is. Ez a csarnok egyébként kiemelt, központi hely a Vinexpo területén, hiszen ebben a végeláthatatlanul hosszú „csőben” fut össze szinte mindenki, illetve az innen nyíló ajtókon át közelíthető meg valamennyi étterem, a csarnok másik oldalán lévő kijáratokon keresztül pedig a Club du Lac területe, ahol az igazán impozáns kiállítók kaptak helyet.

Persze a külföldi standokat is környékeztem. Louis Roederer Champagne, Baron Philippe de Rothschild, Delas, Concha y Toro, Louis Latour, Georges Duboeuf… nem folytatom. 2.400 kiállító, az egészen nagy nevektől kezdve, a feltörekvő dinamikus cégeken át a kis kézműves családi pincészetekig. A legnagyobb aktivitást persze a franciák, az olaszok, és a spanyolok mutatták, már ami a kiállítókat illeti, mert az érdeklődők között a nagy számban megjelent ázsiaiak tűntek ki leginkább a tömegből. Közösségi standokkal ott volt még Németország, Ausztria, Chile, Portugália, Görögország, Brazília, Románia, Bulgária is. Emellett párlatokat, pezsgőket, konyakokat, vodkákat és egyéb szeszesitalokat is kóstolgathattunk, hiszen a Vinexpo nem csak a borról szól.

Érdekes volt például a Ceylon Arrack, egy, a kókuszpálma virágából (tehát nem a kókuszdióból) készülő párlat. Egy korty igazi trópusi napsütés, és nem kell semmiféle Bounty-csokis mű ízre gondolni (ahogy már említettem, nincs köze a kókuszdióhoz). Tiszta, finom aromájú, bársonyos párlat, valóban „fényességes”, ahogy Srí Lanka nevében is benne van. A készítése körül is sok a misztikum, leginkább a kókuszpálma virágainak szüretelése érdekes. A férfiak felmásznak a magas kókuszpálmára (Indiában egyébként már szinte senki sem képes erre, egyedül a Srí lankai férfiak között akadnak ilyen képességgel megáldottak), majd leszedik a virágokat, és a fák között kifeszített köteleken másznak át a következő fára, elkerülendő a lemászással és az újabb felmászással járó idő- és energiaveszteséget.

Engem leginkább azonban a francia borok és borvidékek megismerése vonzott, mert ez nagyon régi vágyam volt. Nos, hogy mennyire vagyok jelenleg a teljes, átfogó ismerettől? Hát, mint a túl sok bort iddogáló, majd utána kábulatából magához térő Makó vitéz Jeruzsálemtől… Persze mindenhová igyekeztem eljutni, kezdve a fő pontokon: ellátogattam a rózsaszínben pompázó hatalmas területű Provence-i standhoz, és megismerhettem a nagyon kedves és jó fej Loire-iakat is. Aztán rengeteg bordeaux-it lögyböltem a pohárban, figyelve, hogy mit tudnak a különböző termőterületek és évjáratok, a Decanter standot meg nem átallottam a maga 98 borával végignyalni, hogy végigkalandozhassak Franciaországon, meg még a világ pár távolabbi bortermő vidékére is eljuthassak. Minden egyes tételnél megjelölték az adott bor Vinexpo-s lelőhelyét, azaz a csarnok és a stand számát, így egy-egy tetszetős tétel után máris lehetett szaladni az illetékes kiállítóhoz. Nálam a cél most leginkább az volt, hogy kicsit rálássak a kínálatra, és feljegyezzem, hogy a kóstolt borok alapján mely standokhoz érdemes ellátogatni egy-egy hosszabb kóstolóra… Úgy értem, majd 2013-ban. Akkor lesz ugyanis legközelebb Bordeaux-ban Vinexpo.

Mert az 5 nap csak induláskor tűnt soknak, ott gyorsan elrepült. Aztán ahogy itthon enyhe mazochizmussal még mindig nézegetem a kiállítás-katalógust, és tájékozódom a pincészetek után az interneten, csak csapkodom a homlokomat. De azzal vigasztalom magam, hogy lehetetlen lett volna mindent… A katalógusban a chateau-k felsorolásának vége felé például nyugodtan ki lehet tenni a fekvő nyolcast. Végeláthatatlan… Egy idő után már nem is lapoztam tovább. A következő jelentős kiállítás pedig jövő év májusában lesz, a Vinexpo Asia-Pacific, Hong Kong-ban. Merci, Bordeaux! Au revoir!

Fotógaléria a facebookon.

Néhány kedvesen szép borocska még ide a legvégére:

Château de la Mallevielle, Bergerac Blanc Sec 2010

90% Sauvignon, 10% Sémillon. Egy ládával hoztam volna haza szívem szerint. Halakhoz… Meg rákokhoz… Meg kagylóhoz és csigához. Meg csak úgy, meginni, hétköznapokon, nyáron frissítőként. Fantasztikusan tiszta illatok. Nem tobzódik (ez a legnagyobb szépsége!), ízben finoman ásványos, elegáns savakkal, elbújtatva egy kis halvány édeske, vanília formájában, mellette meg halkan pereg a só. Hej, ha most a poharamban lehetne!  

Château Larose Trintaudon, Haut-Médoc Cru Bourgeois, Bordeaux 2008

Fűszer, kávé, csokoládé, rózsaolaj. Ízben kis maradékcukorka, mellette nagyon szép savak és végtelenül finom tanninok. Halkan duruzsol az alkohol.

Château Cantenac, Saint-Emillion Grand Cru, Bordeaux 2008

Biztos, hogy volt a Vinexpo-n nála szebb és jobb. De ha befért volna az autóba a bőröndök, meg a bordeaux-i gyűjtemény mellé, ebből is jöhetett volna velem egy karton. Kirobbanó gyümölcsösség, mellette egy kis férfias dohány. Szép, érett, meleg illatok-ízek. A savak finomak, a tannin húz, de csak pont addig, amíg még nem fáj. Utóízben pár szemcse só.

Thomas Guestier, Reserve Privée, Médoc, Bordeaux 2008

Gyümölcs és pirított aromák, kevés gumival. A tannin szikárabb, de még messze van attól a határtól, ahol már nem elegáns.   

Bodegas Arzuaga Navarro, Crianza, Ribera del Duero 2008

Viva España! Sancho Panza-ra esküszöm, tökéletes! Illatban gyümölcs, és pici parfüm, hogy izgalmas legyen. Mellette szórja az édesfűszereket, a dohány meg szépen elpöfékel a háttérben. Ízben nagyon diszkrét csiszolt fa, pörkölt aromák, szép test és tartás.

Aaldering, Shiraz, Stellenbosch 2007

Dél-Afrika finomsága. Istállóban járunk. Animális, szénás illatok. Szájban olvad a feketecseresznye lekvár, mellette a szerecsendió és a dohány fűszerezi a pörkölt kakaóbab ízeit. Finoman adagolt, érett tannin és szépen lekerekedett savak.  

Kapcsolódó cikkem Az ihatóbb Magyarországért! oldalán.

Fotók: Nagy Zita - Borgőz

A Vinexpo napjai egypercesekben - összefoglaló videók:

2011. június 19. - 1. nap:

2011. június 20. - 2. nap:

2011. június 21. - 3. nap:

2011. június 22. - 4. nap

2011. június 23. - 5. nap:

Gondolatok egy filagória árnyékában – A Disznókő Szőlőbirtokon jártam

Tokaj Prestige Csillagos Bortúra Négy keréken 1. rész

„Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott,

ahol az ember őszinte lesz.”

(Móricz Zsigmond)

 

Borral kapcsolatos utazásaim során minden egyes alkalommal rádöbbenek, hogy lehet éjt nappallá téve könyvekből biflázni, sok bort megkóstolni, majd ezekről okos elemzéseket kanyarintani, vagy ilyeneket olvasni, sokféle fórumon tájékozódni, jól informáltnak lenni, meg lehet az alábbi eszmefuttatást valami szakrális hablatynak is tekinteni, de a teljes valóságot, a dolgok lényegét, az Alfát és az Omegát csakis egyetlen hely birtokolja kizárólagosan és örök érvényűen: a terroir. Ezért aki nem megy el oda, ahol a szőlő terem, és a bor készül, az vajmi keveset érthet, vagy érezhet mindabból, ami pedig a borok lényege lenne. 

A Disznókő Szőlőbirtokon - Lesti Zoltán vezetésével

A felismerés óta még inkább vágyom arra, hogy utazhassak, és eltölthessek pár napot az egyes termőhelyeken, magamba szívhassam az ottani levegőt, engedve, hogy megérezzem a leheletnyi különbségeket is, hiszen ahogy Szepsy István borász mondta, miden egyes dűlőnek más és más az illata. De mindenhol másképpen süt a nap, másképpen járja a szellő a szőlősorokat, másképpen futnak a felhők, és mindenhol más a föld kisugárzása, ezáltal pedig egészen más és más a létezés… A szőlő létezése is, de azoké is, akik ott élnek és dolgoznak. Nem véletlen hát, hogy a borok is mások. 

Így talán érthető, hogy nagy várakozással vágtam bele a Prestige Reserve Club Tokaj-hegyaljai bortúrájába, amelyet az éppen 125. születésnapját ünneplő Mercedes Benz által biztosított négykerekűkkel vittünk véghez. Hat pincészethez látogattunk el: Disznókő, Hétszőlő, Andrássy, Szepsy, Royal Tokaji, Oremus. Igen, ez az a helyzet, amikor valamennyi pincészetről vagy borászról hallottam már, sokat és sokszor olvastam róluk, találkoztam velük fesztiválokon, vagy éppen kóstoltam tőlük hol több, hol kevesebb tételt, de igazi, hiteles tudás birtokába jutni így lehetetlen. Ahhoz bizony utazni kell. Ott kell állni Szepsy István mellett a Szent Tamás-dűlőben, amikor megmutatja azt a helyet, ahová időnként csendes gondolkodásokra elvonul, a borlopóval lelkesen cikázó Áts Karcsi után kell kitartóan szaladgálni a végeláthatatlan mádi pincerendszerben, a tűző nap elől a Sárga Borház hatalmas lombú fái alá kell húzódni, ott eszegetni a házi krémest, és kortyolgatni hozzá a Disznókő aszút, majd a Hétszőlő birtok Rákóczi-Dessewffy-kastélyának tokaji ódon falai között kell álomra hajtani fejünket… Aztán meg kell hallgatni figyelmesen Bacsó Andrást az Oremusnál, miért is gondolja úgy, hogy ha nem ismerjük magát a kultúrát, nem ismerhetjük meg a borokat sem. Majd az apró darabkákat később összerakva esetleg megtudunk valamit… de még mindig csak keveset. Leginkább csak elindulunk egy úton. Megtettük az első lépéseket a valóság felé.

A filagória, és a birtok nevét adó kőszikla

Mint ahogy rögtön a túra első állomásán, a Disznókő Szőlőbirtokon. Már délelőtt nagy a hőség, de egyáltalán nem bánjuk, hogy vendéglátónk, a birtok értékesítő-sommelier-je, Lesti Zoltán a szőlődomb tetején fehéren világító filagóriára, mint célállomásra mutat. Ott vár minket ugyanis a jutalom. Addig is teszünk egy kört a birtokon. Mezőzomboron, Tokaj-hegyalja déli kapujában vagyunk, a borvidék legdélebbi részén. Az Alföld végtelenje terül el a lábunk előtt, ahol a Tisza és a Bodrog árterülete és holtágai nyújtóznak. Innen kúszik fel a dűlőkre kora ősszel a nemes rothadáshoz elengedhetetlen pára. Mögöttünk a Zemplén-hegység húzódik, útját állva az északról támadó jeges viharoknak és a vad szeleknek. Mindeközben nyugat-kelet irányban szépen kószálhat a már megzabolázott szél, így az aszúszemek száradása is biztosított. A Berekalj-dűlő felé tartunk, hogy megnézzük az Ekler Dezső tervezte, jurtaszerű - engem egy elhagyott hatalmas fél-csigaházra emlékeztető - traktorszínt, illetve kipróbáljuk akusztikáját is. Az épület ugyanis nyáron koncerteknek, színházi és operaelőadásoknak ad helyet. 

Traktorszín a Disznókő birtokon

Tovább sétálunk, amíg aztán elérjük a birtok szívét, a Disznókő-dűlőt. Felkapaszkodunk a filagóriához, amely mellett a fűben lustán heverészik a birtok nevét adó kőszikla. Ott vár minket az égkékre pingált, és hófehér abrosszal terített asztal. Zoli hűs, 2010-es száraz Furmintot tölt a poharainkba. „Ennek a bornak egyetlen előnye van. Hogy nincs hátránya.” – mondja, én meg közben mosolyogva hátradőlök, örülök a friss és finom savaknak, a pohárban guruló zöldalmáknak-egreseknek, és hagyom, hogy a szél kedvére borzolja a hajamat. Kicsit aztán még bohókásan a terítő alá kap, majd elcsendesedik. Zoli közben a birtok körüli dolgokról mesél, aztán egy krémes, könnyed, kedves, nem buja, hanem egyszerűen csak szép 2009-es késői szüretes édes Furminttal búcsúzunk a hegytetőtől. Az árnyékok megrövidültek. Dél körül járunk.

A dűlő alján a Sárga Borház falain kacér fények kergetőznek. Oda tartunk. Lefelé haladva a velünk túrázó Bessenyei Péter műrepülő pilóta megjegyzi: „Ha kicsivel melegebb lenne, az se lenne jó. Ha kicsivel hidegebb lenne, az se lenne jó. Ha kevésbé fújna a szél, az se lenne jó, ha jobban fúja, az sem. Minden úgy jó, ahogy van.” És megerősíthetem, ez az érzés itt valóban nem holmi szentimentális képzelgés. Ki kell próbálni. A Sárga Borház lombos fái alatt komótos macska nyújtózik, mi pedig asztalhoz ülünk. Érkezik is a kacsamáj pástétom-hab friss házi kenyérrel. Hozzá meg a 2003-as édes Szamorodni. A borban Furmint, Hárslevelű és Zéta. Meg a 2003-as évjárat különleges gazdagsága. Minden érett és dús. Levét csordító barack, dagi mazsola, finom marcipán, az utóízben pedig egy kis trükk: pici só és kesernye. Elegáns. A cukor és a sav halkan bújik össze. A házi kenyér héja ropogós, belül foszlósan kalácsos, a kacsamájhab krémes és selymes. Na most álljon meg az idő…

De nem áll meg. Érkezik a fogas, petrezselymes-tejszínes szósszal, hozzá pedig krémes rizottó, parmezánnal és póréhagymával. A bor dűlőszelektált, 2007-es Tokaji száraz Hárslevelű. Vajas, citrusos, és inkább az ásványosságról beszél, de gyönyörűen. A rizottó tökéletesen krémes és lágy. Aztán jön a desszert. Házi krémes, mellette kis baracklekvár. Valamiért Nagymami szarkalábas kékszemű mosolya jut eszembe. A roppanós sütilapok között finom tejszínes-vaníliás krém, a lekvárban őszi és sárgabarack. Mindehhez egy fiatalka aszú, 5 puttonnyal, 2007-ből. Benne mindenféle földi jó: barack, méz, mandula. Még friss és könnyed. Kerek savak, selymesség, báj. A lekvárral eszményi párost alkotnak. És ha most azt mondaná Zoli, hogy itt a vége, hát már elégedetten futnánk el véle. De nem. A feldolgozó épület tájékára invitál minket. Mert hogy van még ott pár bor, amit szeretne megmutatni. Meg egy eszencia is. Megyünk vele.

Aszúk. Az első 5 puttonyos, 2002-ből. „Ez egy atlétanő” – hangzik a rövid jellemzés - „Az előző, 2007-es egy kifinomult, francia dáma volt”. Van benne valami. Illatban ott van a friss kajszi, mellette aszalt gyümölcsök, ízben beköszönnek az ásványok, az ázott köves-sziklás vonulatok is. Mindezt az erőteljes savak teszik rafinálttá. Felerősítik az aromákat. Minden élénk, lendületes, vibráló, feszes. Valóban sportos, mégis nőies alkat. Köszönhető az évjáratnak, mely szinte a nagy, klasszikus, 1999-es aszús évet idézi. Amit nyomban meg is kóstolunk, egy 1999-es 6 puttonyos formájában. A Disznókő történetének legnagyobb savtartalmú aszúja. Rendkívül gazdag és cizellált ízek és illatok. Nagyon sok réteg. Narancs, grillázs, dió, ízben nagyon sok és friss sav, amelyet precízen ellenpontoz a cukor. Hosszú lecsengés, benne minden újra fel-felbukkan, majd alámerül, hogy más összetevők kerüljenek előtérbe. ’99-ben háromszor szedtek aszúszemeket a Disznókő Furmint ültetvényein. Tiszta ízekkel, gazdag aromákkal és szépen megőrzött savtartalommal. És még mennyi, de mennyi ideje van ennek az aszúnak! 

Majd a Kapi-dűlő 2005-ös 6 puttonyos aszúját kóstoljuk. Ez a bor csak néhány kivételes évjáratban készül. 100% Furmint, a szintén a Kapiból származó Furmint alapmusttal. Az erejét és a különlegességét nem a kiugró illatok és ízek adják, hanem az egyensúlya. Mint ahogy Zoli is elmondja, a Disznókőnél nem nagy, izmos, agyontrenírozott borokat szeretnének készíteni, hanem egyensúlyban lévő, és harmonikus borokat. Aztán jön a vége, a Disznókő Tokaji Eszencia, 2000-ből. Titokzatos. Úgy hullámzik, mint a méz, rejtélyesen-sziruposan hömpölyög. Füge- és sült szilvalekvár a pohárban, aszalt datolyával, karamellel, pirított dióval és kávéval. A cukortartalmat nem is jegyzeteltem, de itt a birtokon általában 600-850 g/l közötti. Szóval rengeteg. A savak igyekeznek keményen ledolgozni a cukor koncentrációját. Így aztán a vége bársonyos, intenzív, és hihetetlenül hosszú…

Aztán elbúcsúzunk, és tovább gördülünk. Az első állomás pedig máris tanított nekem valamit. Ott fenn ülve a filagória árnyékában megértettem, hogy időzni kell… a tájban, a létezésben, a szélben, a napsütésben, az ételekben, az ízekben, a borokban, az emberekben. Hogy csak úgy ismerhetünk meg valamit (vagy valakit) teljes valójában, ha mi is teljes valónkkal átadjuk magunkat neki. Ebben a szellemben folytattam tovább Tokaj-hegyaljai bortúrámat.

…folytatása következik…

Folytatások:
A második részben a Tokaj-Hétszőlő Birtokra látogatunk.
A harmadik részben az Andrássy Rezidencián borvacsorázunk.
A negyedik részben Szepsy István vendégei leszünk.
Az ötödik részben Áts Károllyal kóstolgatjuk a Royal Tokaji borait. 
A hatodik részben a Tokaj-Oremushoz látogatunk.

Külön köszönet Doszpod Lászlónak, a Prestige Reserve Club munkatársainak, valamint a Mercedes Benznek!

A bortúra teljes fotógalériája a facebookon - Fotók: Nagy Zita - Borgőz

Ott voltam „a Takleren” – Szekszárd Székesfehérváron járt

"Szerintem csináld úgy, hogy ott legyél a Takleren!” - mondotta volt jó tanácsként a székesfehérvári „Monarchiás” bor-baráti társaság egyik tagja, amikor is felmerült, hogy valószínűleg csak akkor tudok elmenni a kóstolóra, ha éppen akkor amúgy is Fehérváron járok. A vége aztán az lett, hogy éppen akkor „amúgy” nem jártam Fehérváron, de mégis ott voltam „a Takleren”. Hát tényleg így kell ezt csinálni, sok gondolkodásnak sok az alja, éljen a spontaneitás!

Takler András

A borszaküzletbe lépve a csilláron is lógó emberkék, poharakba már kitöltött rozé, és az éppen azt bemutató Takler András fogadott. Sok jó ember kis helyen is–alapon pikk-pakk lett helyem, és még a rozéról sem csúsztam le teljesen. Gyorsan átfutottam a borsort, 2007-es és 2008-as évjárat a palettán, valamint egy Regnum Cuvée erejéig 2006 is. Korábban egy borvacsora keretében már fürkésztem a Takler borokat, de azóta eltelt egy év, piacra kerültek az újabb tételek, jöttek az újabb díjak is, és a pince meg a szőlő tájékán is történtek előrelépések. Úgyhogy nagyon ideje volt, hogy elzarándokoljak egy újabb kóstolóra.

Rozéval kezdünk tehát, és ahogy bármelyik más borbemutatón, vagy borfesztiválon mostanság, azonnal szóba kerül a 2010-es évjárat. András szavaival élve, ők a borról csak őszintén beszélnek. Így aztán nem kertel: a 2010-es évjáratból bizony nem palackoznak bort, esetleg folyóborként lesz némi értékesítés. Meglévő készleteikkel azonban át tudják vészelni a mumus évjáratot. A 2010-es Kékfrankosra épülő Rosé csavarzáras palackban került piacra, amit talán szép lassan kezdünk megszokni és elfogadni, illetve elvonatkoztatni attól, hogy csavarzárral csak gagyi lőre kerülhet a polcokra. A csavarzár tehát megtette, amit meg kellett tennie, a rozé üde, friss, majd’ kicsattan, bár az illat picit bezárkózik, némi halvány málna pironkodik a pohárban. Kortyban a savgerinc szép tartást ad, kis pezsgés frissíti a piros bogyós és savanyúcukorkás ízeket.

A 2008-as Pinot Noir-t András elmondása szerint populárisabbra hangolták. Nem akarták robusztus irányba elvinni, könnyen érthető, friss és fiatalos pinot-t tettek a palackba. Az ültetvény nem déli fekvés, pontosan azért, hogy a savak szépek maradjanak. Azok is maradtak kétségtelenül. A főbb karakterek mégis déliesek, meleg, gyümölcsös, már-már málnaszörpös ízek, illatok, benne magas alkohollal. Az illatot némi mentol frissíti, szájban eper és áfonya, a test kissé vékonyabb, de összességében ott van benne mindaz, amit Taklerék elképzeltek ezzel a Pinot-val kapcsolatban.

Még mindig 2008, de már a Cabernet Franc szemszögéből. A fajtát – Villányhoz hasonlóan - Szekszárd is kiemelten kezeli. Andrásék első számú borkészítési koncepciója a borvidék karaktereinek kifejezése finom tanninokkal, eleganciával, zamatgazdagsággal és fűszerességgel, amit véleménye szerint a Cabernet Franc szépen közvetít. A 2008-as tétel illatban nagyon gazdag, sokáig lehet vizslatni, fűszerpaprika, feketebors, érett cseresznye és még megannyi fűszer. Ízben dohány társul mindehhez, mellette nekem jobban tetszene egy kicsit vastagabb test, az egész kép pedig lehetne lendületesebb, erősebb.

A Kékfrankos Reserve 2007 következik, amely nem mellesleg bekerült a Pannon Borrégió TOP25-be, így a június 18-i pécsi kóstolón újra találkozhatok vele. Az elnökségi borválogatás kapcsán is sok pozitív visszajelzés érkezett Andrásékhoz a tétel kapcsán, ami nem csoda, mert mi is elégedetten hümmögünk. Ez kérem, úgymond a Kékfrankos mediterrán arca. Szigorú hozamkorlátozással, idősebb tőkékről szüretelve. Meggyes-málnás, édeskés illatok, némi növényi kísérettel. Ízben vanília, rumos-meggy, érett, telt ízek, finom tanninok. Szép test, vibráló savak és karakterek. A kóstolósor egyik legszebbje. És aki Takler Kékfrankosokra vágyik, azoknak egy jó hír: várhatóan nyáron jelenik meg Kékfrankos referencia csomagjuk, amelybe egy Görögszó és egy Szentavölgy dűlőszelektált, illetve egy kései szüretelésű, de száraz különlegesség kerül majd be.

Maradunk 2007-ben, a Bikavér Reserve érkezik. Érett, már-már aszalt jellegű illatok, meggy, szilva, fekete cseresznye, mellette fűszer és dohány, valamint erőteljes alkohol. Ízben mindez egyelőre kicsit hidegebb, „nyersebb” formában jelentkezik, de ez kizárólag csak annak tudható be, hogy még sokat kell fejlődnie, rendeződnie, nagy benne a potenciál. A 2007-es Cabernet Franc Reserve még nincs forgalomban (csak 2006-os testvére), megjelenése szintén nyárra várható. És ha már „díjazunk”: a Semmelweis Egyetem 2011-es országos borversenyén a Presztízs kategóriában lett őfelsége a legjobb vörösbor. 3-4 kiemelkedő dűlő terméséből, rendkívül érett alapanyagból készült. Ízben-illatban erdőben járunk: áfonya, kökény, vadmálna. Szájban gazdag és bársonyos, a savak közepesek, a tanninok szárítanak, de szépen lekerekedtek, az utóíz hosszú, benne az alkohol és a fűszeresség dominál. Jó formában van, érdemes lesz mostanában figyelgetni. Mint ahogy a 2007-es évjárat valamennyi tételét, hiszen nagyon jó évjáratról beszélünk.

Jön is még egy képviselője, a Regnum Cuvée 2007. Merlot, Cabernet Franc, Cabernet Sauvignon és Kékfrankos házasítás. Forgalomba várhatóan ősszel kerül. Nagyon gazdag, komplex, fűszeres. Illatban gumi, telt, aszalt jellegű, füstös, animális illatok a vanília édességével és az eukaliptusz frissességével. Ízben étcsokoládé, kávé, tanninjai még picit durvábbak, de még bőven van ideje kerekedni. Befejezésül az idősebb tesó, vagyis a Regnum Cuvée 2006-os tétele csordul a pohárba. Méltó befejezés. Szépen egyben van, érett, letisztult, ízben kakaóbab, kávé, a tannin sok, de szépen besimult, a savak kifinomultak. Utóízben fűszerek, dohány, füst, élvezetes, hosszú lecsengés. Még sokáig fürkészném…

  

Takleréknél tehát történt egy s más az utóbbi időben, és még mindig sok a munka, nyár végére szeretnék készre „jelenteni” az új pincerészt, amely a barrique hordós érlelésnek, és a hamisítatlan pincehangulatos kóstolóknak ad majd helyet. Ami a szőlőt illeti: Syrah-t és Kékfrankost telepítettek a Szenta-völgy déli fekvésébe, reserve borok készítéséhez. Ami meg engem illet, nem bántam meg, hogy ott voltam „a Takleren”. Most pedig úgy csinálom, hogy ott legyek Pécsett is. 

Köszönöm a lehetőséget a székesfehérvári Monarchia Borszaküzletnek! 

Fotók: Nagy Zita – Borgőz

Virágos jókedv a Kárpát-medencei Borászok Találkozóján

Pest, lustán csendes nyári szombat délután, fülledten párolgó utcák, mérgesen csattogó-fújtató trolik és a „nahovamenjünk” kérdése… Egy időben két borfesztivál, a gigantikus gasztro-boros-mesterkuzusos Budai Gourmet, és a muzsikálós-beszélgetős-talpalávalós Kárpát-medencei Borászok Találkozója. Melyik ujjamat harapjam? „Zizukám, abban van a legtöbb élet, amelyik a legjobban fáj!” – mondaná bölcsen Napi, és kortyintana egy nagyot a fröccséből…

A rózsakertben

Úgyhogy gyorsan eldől. És nem csak Napi miatt. Egyrészt szeretném elkerülni, hogy mindenhova menjek, de igazából sehová se érkezzek meg. Másrészt meg kilépve az Andrássy útra az Egry kiállításról, a verandák, a tó, és a szőlőhegyek hangulata után én a magam részéről mindenképpen kertre vágyom. Diófával. Na jó, lehet cseresznye vagy hárs is. Aztán meg virágokra, fűre-telepedésre, nyugodt beszélgetésekre, „csak úgy-levésre", és persze borokra. Hűs fehérekre, vagy rozékra. Aztán ha lemegy a nap, majd hömpölyöghetnek a vörösek is. És persze zene is kellene. Olyan, amiben igazi élet van. Meg amiben ott van az áldás (vagy éppen az átok), vagyis a szerelem. Na meg a borok, a haddmenjen-vonatok, a csillagok, a fecskék, a nem jót forraló kocsmárosnék, az igazlátók, az éltetők, és a lélekcseréltetők… Hegedűvel, szájharmonikával, cimbalommal. Úgyhogy zsebbe a KPM (azaz kulcs-papírzsepi-mobil szent hármasa), egy fényképezőgép, és egy kicsire összehajtható esőriasztó vuduszett, tekintettel a „hatker” fölött gomolygó zivatarfelhőkre, majd az ajtók záródnak mögöttem. Budatétény következik. Na meg a beszámoló.

Kikelet

A 13 órás kapunyitást a kiállítás és egy hűvös-gangos szobában elkövetett ebéd utáni szieszta miatt erősen lekéstem, a színpadról bánatomra éppen a Tárkány Művek távozik. Velük tehát – remélem - jövőre ugyanitt. Hosszú sor kanyarog a Rózsakert bejáratánál, de gyorsan bejutunk. A helyszín idén a fenti főépület elől leköltözött a rózsabokrok közé, meg a dió-, cseresznye- és hársfák alá. Belaktuk tehát a kertet. Ahogy azt kell. Mindenki megtalálta a helyét, fűben ülve, rózsák között sétálgatva, a fák alatti árnyasban a padon üldögélve, a színpad előtt pléddel „megágyazva”, háton fekve fűszálat rágcsálva eget bámulva, vagy éppen összebújva a kedvessel. Beérve a kertbe, mintha csak félálomban hallanám, halk gyerekzsivaj, és a háttérben hangoló zenészek. Minden csak finoman, lágyan. Semmi nem harsog, nem kérkedik. Csak van. Mint ahogy a borászok kis faházai is, tetejük szinte alig látszik, ahogy a hatalmas diófa rájuk teríti óvó karjait. Fények-árnyak ringatóznak, a nap hol kikukucskál, hol elbújik, ő is velünk játszik.

 

A boldog bortulajdonos - Bakonyi Viktor, szervező

Aztán persze bor kell a pohárba. Úgyhogy be a diófa alá. Már megszokásból matatok a jegyzetfüzet meg a toll után, de aztán valahogy mégsem érzem azt, hogy vadul firkálni akarnék. Erősebb bennem a teljes jelenlét utáni vágy, és hogy menjen csak úgy, érzésből minden… Elsőként a felvidéki Mátyás Pincéhez sétálunk. Kisújfalu, kis családi pincészet. A borospalackok mögött feleségével együtt Mátyás András. Csillogó szem, kackiás bajusz alatt mosolygó száj, vendégmarasztaló kisugárzás. Már tudom, hogy bármi jön is, tetszeni fog. 2009-es Rajnai rizling. A János-hegy Öreghegy dűlőjéből. Orrot a pohárba, majd hátrahők… Vagy a Fényhidakon át hat még mindig rám, vagy tényleg Badacsonyt érzem a borban. Gyönyörű ásványok… Kortyban is. Citrom, őszibarack, egy kis füst, és tejszín a seprőn tartástól – misztikus beállítottságúaknak: sur lie. Persze, hogy a talaj érdekel, András el is magyarázza. Meszes-agyagos. Onnan az ásványosság, meg a szép savak. Aztán csak úgy megemlítem itt, hogy van ám Kisújfalunak egy Somlyó-hegye. Flórájában sommal, ahogy kell. De van ott lágyan hajladozó árvalányhaj és törpemandula is. Mesebeli szavak. A hely is mesebeli lehet… egyszer elmegyek oda. Felfrissített a rajnai, és annyira nagyon nyár van... Most már belül is. A háttérben Ferenczi Gyuri fúj néhány hangot a színpadon.

Asztalos Zoltán - AZ Nektár Pince

 

Tovább Asztalos Zoltánhoz. Tokaj-hegyalja, AZ Nektár Pince. Kicsit nézelődünk, közben fotózunk, Zoltán pedig kedvesen odaszól „Na, jöjjenek csak közelebb!” Máris kis házikójánál termünk. Ha már mese, hát ő sem fukarkodik vele. Vióka és Kácsárd. Ezek dűlőnevek, de ha mindehhez hozzáképzeljük a Sárospatak közeli parasztházat pincével és szőlővel, a Teleki grófok és a vincellér egykori alakját, máris egy kis mesevilágba csöppenünk. Furmintok. Kettő a Viókából, egy a Kácsárdból. A két Vióka egy évjáratból való (2008), de mégis mást tudnak. Egyikük félszáraz, 6 hónapos fahordós érleléssel, a másik (Vióka 2) száraz, 18 hónapos érleléssel. Nekem a 2-es lett barátom, egyszerűen lenyűgözött az illatával (együtt a gyümölcs és a csiszolt ásványosság), a kortyban pedig minden a helyén, a savak lendületesek, nincsenek kacskaringós blikkfangok, letisztultan szép és kerek. A Kácsárd 2008-as félédes és kedves Furminttal köszönünk el, majd egy kicsit „színpadozunk”.  

Balla Géza

 

Mert hogy ott közben meg nagy a forgalom, köszöntők, Tőkés László beszéde, Balla Géza ajándéka a szervezőnek, Bakonyi Viktornak, aztán pedig Ferenczi Gyuriék foglalják el a pulpitust. Hamarosan rajtunk is kijön a „Rackatitis” tünete, vagyis önkéntelenül mocorogni kezd a lábunk, meg nem marad el a vigyoriság sem. A pohár viszont üres, az est meg amúgy is kezd leszállni, hát a vöröseket kezdjük környékezni. Tudom, ha Balla Géza házikójánál megállok, akkor ott cövek… nagyjából egész estére. Mégis ezt teszem. Kadarka sillerrel kezdünk. Vidám lettem tőle. Akár egy Beaujolais, égetett cukros, nagyon gyümölcsös, csak úgy gurulnak benne nevetgélve a meggyek és cseresznyék, fűszerekkel lágyan megszórva. Aztán komolyabbra fordul minden… Az este is sötét vásznat feszít fölénk, az alatt kortyolgatjuk a testes Kékfrankost és a sűrűn hömpölygő Cabernet Sauvignon-t. Igen, most kellene talán jegyzetelni, mert ezekben a borokban aztán annyi de annyi minden… De nem teszem mégsem. Mert jó csak úgy lenni. Mellettünk egy porcukor-felhős meggyes pite halk puffanással landol a földön. A pitetulajdonosok nevetnek, felkapják, leszedegetik róla a rátapadt kis fűszálakat, és hamm, bekapják. A világ legtermészetesebb módján. De valahogy itt minden az. 

Leszálló est

Balla Gézánál ér a Csík zenekar is, majd még egy kör az esti párás rózsakertben. Aztán vonatra futás közben némi homlokcsapkodás… mert hogy Lenkey Géza… meg Garamvári… és Gál Tibor… Légli Ottó, és Kikelet, jajj és Skrabski, és innen már csak betűsorrendben gondolkodom tovább. Kimaradtak. Úgyhogy jövőre itt a helyem újra. De most ez a vonat, ha elindult hadd menjen… Sínek zaja, elfutó fények. Aztán Déli pályaudvar. Végállomás.

Teljes fotógaléria a facebook-on - Fotók: Nagy Zita - Borgőz