2010. március 4., csütörtök

Igazoltan távol… és mégis közel – Borjour Magnum és Egri borok gálája

Nos, úgy tűnik, hogy miként Milne Micimackós történetében Róbert Gida, én is összeakadtam a pettyes és növény nevű dán, vagy holland származású Van Dógom úrral. Persze kifogásokat bármire lehet keresni, de én szerencsére jókat is találok, hiszen azok meglehetősen közel állnak a borokhoz. Ezáltal csak jók lehetnek.

Mert itt van ugye ez a Százholdas Pagony, tele baráttal, üzletféllel és rokonnal. Ismerős arcokkal, meg ismeretlenekkel is - akik egyszer csak odajönnek egy borfesztiválon, csak úgy, vagy éppen hogy nem „csak” – de mindenesetre körülölel ez a (bor)világ, mely telis tele van szépséges történetekkel. Elmesélhetőkkel és elmesélhetetlenekkel is. Ez utóbbiak csak azért -hetetlenek, mert néha ezek csak pillanatok, rezdülések, érzések, átsuhanó képzetek, benyomások. Melyek múlékonynak tűnhetnek, de mégsem azok, és „pillanatnyiságuk” ellenére (vagy pontosan, hogy azért) mégis hatnak. De beszélni nem mindig kell róluk. Mint ahogyan talán az igazán nagy borokról sem. Azokat talán jobb csendben, meg-megállva… csak úgy egyszerűen létezve, és éppen semmit sem akarva.

Szóval… volt februárban egy Borjour Magnum kóstoló az ELTE Gömb Aulájában, és egy Egri borok gálája a Magyar Tudományos Akadémián. Előbbi talán picit lazább és fiatalosabb miliővel, utóbbi kicsit már komolyabban, de nem kínosan túlkomolykodva a dolgokat. Mindössze egy hét eltéréssel két nagyszerű lehetőség arra, hogy aki eddig nem tette, elmerüljön a borvilág rejtelmeiben, akit pedig már alaposan elkapott „borilag” a gépszíj - vagyis ahogy egyik kedves borbarátom, Öcsi fogalmaz: aki már „szerelmes” – még inkább megélhesse szenvedélyét.


A Borjour-t személy szerint inkább arra használtam, hogy minél többet kóstoljak és jegyzeteljek, éppen ezért már az elején lestoppoltam egy asztalt, és látszólag ahhoz cövekelve töltöttem a délutánt. A legideálisabb ugyanis egy ilyen bázison tartózkodva kóstolni, mivel megfelelő hely áll rendelkezésre a jegyzeteléshez, a poharak elhelyezéséhez, a kiöntő edény használatához, és még a dehidratáció elleni víz is kéznél lehet. Hátrány ugyan, hogy így kimarad az ember jó néhány, standoknál zajló érdekes diskurzusból, de ha mindezt sétálgatva, tömegben kellene megtenni, mindössze két darab kézzel megáldva, hatalmas bénázás lenne a vége… Legalábbis részemről. Persze vannak profik, akik egyik kézzel kóstolnak, másikkal jegyzetelnek, a nem létező többivel fotóznak, plusz kiflikarikákat vagy sajtot majszolnak. Ja, és persze közben vidáman haladnak is a standok között, cseverésznek a borászokkal és az ismerősökkel. Hacsak nem valamiféle genetikai adottság ez, akkor előbb-utóbb talán nekem is megy majd. Azért persze előnye is van a „röghöz kötöttségnek”, például, hogy időnként szintén jegyzetelős-kóstolós társak kéredzkednek az asztalhoz, nekik helyet szorítva pedig nagyszerű beszélgetésekbe lehet bonyolódni.


Az egy héttel későbbi Egri borok gálájára futva érkeztem, na nem csak a lelkesedéstől – bár az is volt bennem jócskán – hanem mert nyakamba zúdult a már tavaszt előrevetítő pesti eső. Az Akadémia épületébe Herczeg Flóra és a Veszelka Kommandó hangjaira léptem be, és ez már önmagában jó alaphangulatot adott a naphoz.
Az ihatóbb Magyarországért mozgalom közbenjárásának eredményeképp (ezúton is köszönet!) a nap folyamán nemcsak a borok kóstolását élvezhettem, hanem Dr. Lőrincz György levezető elnökletével az Egri Bikavérről tartott szimpóziumon is részt vehettem, ahol a bikavér minőségfejlesztési lehetőségeiről, a termőhely és a házasítás kapcsolatáról, valamint a házasítási filozófiákról tudhattam meg még többet. Közben a pohárba Lőrincz György bora, a Merengő 2006-os tétele került, a fejbe pedig egyik - akár bikavértől is elvonatkoztatható - meghatározó mondata: Ne csak legenda maradjon a bikavér, hanem váljon legendává!


A Duna víztükre által felturbózva az Akadémia termeibe délután már úgy ragyogott be a nap, mintha egy hirtelen időugrással a nyárba kerültünk volna. No itt már nem volt lecövekelés, teremről teremre járva jöttek először a szépséges egri fehérek , aztán a rozék és végül a vörös szekció. Vagy hogy neve is legyen a gyermek(ek)nek, Gál Lajos Szó-lá-ti 2007-es Olaszrizlingjétől kezdve Pók Tamás Pajdos 2007-es vöröséig bezárólag kóstoltuk az egri termést. Ami közben volt, az felsorolhatatlan, pontosabban felsorolható, de félő, hogy csak puszta nevek és évjáratok kavalkádjává válna az egész. De volt ott valami, ami igazán megmozgatott azon a délutánon. Az asztalszám szerinti katalógust böngészve, az örök érvényű „mit is kóstoljak?” mantrát mormolgatva megakadt a szemem egyetlen szón: Százrejtekű. Igen, ez lesz az, valahogy azonnal éreztem, hogy indulni kell. Szóval 5-ös asztal és Orsolya Pince. És az Abrakadabra 2008, a Tehéntánc 2007, a Pinot Noir 2007 és persze a Százrejtekű. Végigkóstolva a borsort nem csalódtam, sőt. Azonnal memóriába került a név, maguk a borok egyelőre kevésbé, de ez jó ürügy lesz arra, hogy újra kóstoljam valamennyit.

Hát volt még annyi minden szépség… nemcsak a fenti rendezvényeken, hanem csak úgy… vagy nem is annyira „csak”... Szóval itt van a tavaszi pesti eső, a Dunáról visszacsillanó nap, itt vannak a borok, az ismerős arcok, a kóstolók, a fesztiválok, és itt vagyunk mi is, akiknek mindez megadatott. Tulajdonképpen más dolgunk nincs, mint egyszerűen létezni benne. A többi jön magától… ha hagyjuk. Egyre inkább, egyre intenzívebben. Tehát ha egy ideig újra nem jelentkeznék, életbe lépett nálam is Róbert Gida Pagonybéli üzenete:


„MINGYÁR GYÖVÖK
DÓGOM VAN
R.G.”


(fotók: Nyulasi Gábriel - http://www.magyarborkulturaert.hu/)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...