Bevallom, időnként – a költő szavaival élve - jó letenni a lantot. Nyugodjék. Jó otthon hagyni a jegyzetfüzetet, a pennát és a kalamárist, takarékra állítani a fotómasinát, félretenni az új kor egyéb csörgetőző-kergetőző vívmányait, és csak úgy, „civilként” elindulni borozgatni. Mit borozgatni? Ünnepelni, énekelni, pincét járni, gazdákkal együtt mulatni, zöldellő szőlősorok és virágzó gyümölcsfák között sétálni, orgonát hajba tűzni, majd este lebandukolni a hegyről egy jó babgulyásra, és letelepedni a helyiekkel együtt a nagy kemence mellé – összefoglaló nevén tehát „gyepűt tiporni”. Méghozzá a Balaton-felvidék „gyalult” tetejű kis hegyén, a Csobáncon.
 |
| Csak vidáman! |
Az elején rögtön leszögezem, egyáltalán nem vagyok fesztiválellenes, hiszen jó pár nagyobb eseményen magam is előfordulok, még kiemelt kedvenceim is vannak, ahová, ha esik, ha fúj, megyek, de az ilyen pincejárások egészen mást tudnak, és nem kis varázs rejlik bennük. Itt nincs biztonsági őrös beléptetés és eligazítás (pedig jó nagy csapatban közlekedtünk a hegyen, és a Jóistenen kívül nem vigyázott ránk senki, mégsem esett bajunk, és mi sem kevertünk bajba senkit), nincs karszalag, kóstolójegy- vagy feltöltő kártya-rendszer, számozott standok, térkép, és a „kóstolópohár” is olyan, amilyet az ember hoz magával, lett légyen az akár egy műanyag, narancssárga, cicás bögre. Senki sem néz ránk furán, ha nem Riedel pohárral grasszálunk a hegyen.
 |
| Kóstolópohárral a kézben |
Persze - mondanák sokan – de itt nincsenek szakmai értelemben vett csúcsborok sem, és Jancis Robinson sem nyomná meg a ceruzáját pontozás közben. Valóban. Például a „selection” is mást jelent itt. Leginkább azt, hogy az adott gazda melyik számára kedves borát választja ki a pincéjéből, és kínálja szívvel-lélekkel a gyepűtipróknak. Igazi hegyi borok ezek, melyek a Magyar Néprajzi Lexikon megfogalmazásában „magasabb alkoholtartalmúak, zamatosabbak, a köztudat „tüzesebbek”-nek tartja őket, mint a síkvidéki vagy a homoki borokat”, de – bár semmi komoly Hamvas Béla, esküszöm, de tényleg! - mégis az örök érvényű sor a legbeszédesebb: „A hegyi bor mellett állok egész lényemmel”. Ezek után fura lenne elemezésekbe bocsátkozni, savhangsúlyról, maradékcukorról, illat- és ízjegyekről anekdotázni… egyszerűen mert egy bizonyos kontextusban – például ebben, itt – nem ez a fontos, kövezzen meg most bárki és bármilyen irányból. Én így gondolom.
 |
| Jóízű "hegyi beszéd" |
Mert hát mi a lényeg? Hogy gyerek-, kamasz-, fiatal-, közép-, és szépkorú együtt volt, és őrizte a hagyományt. A gyepűtiprás hagyományát. A gyepű a birtokok határát védő területsávot jelenti, és a régi időkben a borosgazdák a gyepű átlépésével, egy-egy pohár borral köszöntötték egymást a tavaszfordulón. Ezt tettük hát mi is, Diszel zászlaja alatt járva pincéről pincére, tangóharmonikával, énekléssel, időnként a hegyoldal simogató fűszálai közé ledőlve, majd újra csatlakozva a társasághoz. A társasághoz, amelynek tagjai között éppúgy ott volt a tapolcai Sándor napi bormustrán megismert asztaltársaság, mint Tatay Sándor unokája, vagy azok az emberek, akikkel Nemesgulácson, a forráshoz tartva, vagy éppen Káptalantótiban, a piacon járva-kelve már találkoztam, de itt, mint régi ismerősök köszöntek vissza.
 |
| Ismerős arcok |
Persze a jó borocskák mellé némi elemózsiára is igény támadt. A pincejárás utolsó állomásán elő is kerültek a lila hagymával koronázott zsíros deszkák, és a szép szelet szalonnák. Mi több, valaki halmozta is az élvezetet és a kalóriákat, vagyis szalonnás zsíros kenyeret állított elő a feltálalt finomságokból. Követtük a példáját, és cseppet sem bántuk meg, ráadásul még a vacsorának is maradt hely. Lassan szürkület szállt a Csobáncra, kiürültek a poharak, elbúcsúztunk az utolsó gazdától is, és Diszel felé vettük utunkat, ahol „körbetelepedtük” a közösségi ház udvarán álló kemencét, forró babgulyást kanalazva.
 |
| Zsíros kenyér szalonnával |
Nos, a gyepűtiprás tanulsága nem más, mint hogy kár keseregni, hiszen igenis léteznek még igazi borünnepek, ott, ahol a szőlő terem, kint a hegyen, és ahol a bor készül, lent a pincében. Igen, elengedhetetlen mindehhez a vendégszerető borosgazdák jelenléte, és azoknak a szervezőknek a munkája is, akik immár tizedik éve hívták életre a gyepűtiprást, de annak a közösségnek az összetartása – pontosabban összetartozása – sem utolsó szempont, akik tavaly a Hajagoson, idén pedig a Csobáncon lépték át a gyepűt. Jövőre pedig mégiscsak nálam lesz a penna és a kalamáris is, hiszen megérdemlik a gazdák, hogy név szerint említsem majd őket, és a náluk szerzett élményekről részletesen is beszámoljak.
Fotógaléria:
(Fotók: Nagy Zita - Borgőz)
 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése