2010. augusztus 25., szerda

Dugóhiba vagy egyszerű közöny? – Lezajlott a badacsonyi Dugó Fesztivál

Kipukkant a palackból a dugó, vagyis lezajlott Badacsonyban az idén első alkalommal megrendezett Dugó Fesztivál. A trendi retro-báros környezetben azonban lényegében közönség nélkül pergett le a négy napos esemény. Pedig volt dugó hétvégén az M7-es autópályán és a 71-es úton is. Volt araszolás, türelmetlenkedés, trópusi hőség. Mert aki éppen nem a Hajógyári szigeten időzött, és nem ott kereste kétségbeesve ismerőseit mobiltelefonokba kiabálva, az a Balatont ostromolta. Sok ezer emberről beszélünk, mind igyekeztek oda, ahol ki lehet kapcsolni, ahol végre tétlenül lehet heverészni, csak úgy. És ahol a Dugó Fesztivál várta – idén első alkalommal - a borokra, beszélgetésekre, zenékre, egyszóval együttlétre szomjazókat. Hiába. Mert úgy tűnik, ismét nyert az egész napos parkolóhely keresés utáni strandon tülekedés, vagy éppen az össznépi tespedtség és unalom.


A Dugó Fesztivál ott volt, amikor és ahol ígérte, teljesítve mindazt, amit weboldalán, a plakátokon és a molinókon hirdetett magáról. A Badacsony hegy oldalában lévő egykori palackozóüzem csarnokát trendi retro bárrá alakítva, színpaddal, kanapékkal, bárpulttal berendezve, és egy Balaton-panorámás kiülős faterasszal megtoldva vehették volna birtokba azok, akiknek kedve támadt volna borospohárral a kézben lazán sétálgatni, jó zenét hallgatni, beszélgetni, tehát egyszerűen „csak” jól lenni.

Hogy nem így történt, nem csak a szervezők hibája. Jelen esetben a közönség is hibázott. Azzal, hogy távol maradt. Távol? Hiszen valahol ott kellett lenniük a Balaton partján, ha már vasárnap este mégiscsak ismét rendeztek maguknak egy külön bejáratú, látogatottságra nézve valóban jóval sikeresebb dugó „fesztivált”, hazafelé az M7-esen. Budapest és a környező nagyvárosok egy része leköltözött a Balatonra, valós jelenlétük azonban mégsem volt tapasztalható. Talán jobb nem gondolni arra, hogy ismét a szabadidő-kultúra hiánya mutatkozott meg, tehát mégsem tudtak kikapcsolni és jelen lenni, hanem hozták magukkal a közönyt és az otthonmaradós beidegződéseket… na meg a laptopokat.

Valójában ki volt a Dugó Fesztivál célközönsége? Ehhez talán legjobb idézni a rendezvény beharangozóját: „Na, miről is szól ez a kis fesztivál? Arról, hogy imádjuk a Balatont – főleg az északi partját! – imádunk ott nyaralni, imádunk ott szórakozni. Imádjuk a jó zenéket, és imádjuk a jó magyar borokat (inni).” Joggal gondolhatták a szervezők, hogy a látogatottsággal nem lesz gond, hiszen ezzel rajtuk kívül jó páran így vannak: szeretik a Balatont, a borokat és a szórakozást. Ebben nem tévedtek, elég csak visszagondolni a pár héttel ezelőtt megrendezett Badacsonyi Borhetek rendezvényre, ahol valóban sok napon át nagy tömegben mulatott a magyar, igényesség terén azonban már jelentkeztek hiányosságok. Valahogy mégsem szeretnék abban hinni, hogy összefügg, mi több, erősíti egymást a két tényező, vagyis a tömeg és az igénytelenség.

A Dugó Fesztivál talán abban tévedett, hogy az általa megszólított réteg-célközönség mellett - a drága jegyárak ellenére - sokan jönnek majd el az amúgy is ott vakációzók közül. Őket azonban nem szólította meg ez a rendezvény, ráadásul nem is az ő pénztárcájukhoz mérték a belépőket. Tény, hogy ezen a fesztiválon nem volt műanyagpoharazgatás, hanem ültetett, és az adott borász által vezetett kóstolókon vehettünk részt. Méghozzá a fesztivál saját logójával ellátott jó minőségű kóstolópoharaival, fehér abrosz mellett, kint a teraszon, rozészínű felhőpamacsok alatt, cirógató balatoni szélben. Ennek ellenére az elvileg minden hétvégi rendezvény főnapjának számító szombaton mindössze hatan döntöttünk úgy, hogy végigkóstoljuk a Laposa Pincészet borait, de a korábbi napok kóstolóin, illetve a vasárnapi szeánszon sem jelentek meg sokkal többen. A rendezvény egészére elmondható, hogy a várt érdeklődés elmaradt.
Badacsonytördemic - Szürkebarát bor és Szürkemarha Fesztivál

Annál inkább nyitott szemmel járt az az igényes és valódi kis közösség, amely a Dugó Fesztivállal egy időben Badacsonytördemicen zajló Szürkebarát Bor és Szürkemarha Gulyásfőző Fesztiválon részt vett. Akik ott jártak, megtalálták – pontosabban képesek voltak megtalálni - a borvidék vérkeringésében az együtt főzés, az együtt evés-ivás, a diófa alatti beszélgetések, a zenélés-táncolás, az együtt játszás, tehát az együtt levés élményét. Ökörsütés, bor- és főzőversenyek, táncház, népművészeti vásár és még sok program várta az érdeklődőket, akik a díszes kemencével és kis asztalokkal benépesített Faluház-udvaron valóban tartalmasan töltötték el azt a pár napot.

Nem sajnálták tehát sem a befektetett pénzt, sem a marketing munkát a Dugó Fesztivál szervezői, a várt hatás azonban valahogy mégsem érkezett meg, miközben a szomszédos településen lévő közösség egy alig reklámozott rendezvényen szép számban ünnepelt, sajátjaként kezelve és szeretve az eseményt. Talán ezt az üzenetet kellene eltenni „télire”. Most lassan és rövid időre csend borul a Badacsonyra, felkészül a szüretre, de rozsdásodó levelű diófái és bazaltútjai szélén integető angyaltrombitái is azt üzenik, hogy jönni kell, és teljes egészében jelen kell lenni. Egyszerűen „csak” élni. És jól lenni.

2010. augusztus 6., péntek

Tárcán a bor 2. - Látlak, Napi!

Perzselő hőség volt, a kertben Apa már teletöltötte a lábakon álló öntöttvas fürdőkádat vízzel, hogy pancsolhassanak a naptól szutykos kölykök, köztük én is. Tele is volt hancúrozó gyerekkel a kád, egész nyáron csak akkor lehetett bejutni, ha valaki éppen hazaszaladt lejelentkezni, hogy megvan még, ott fürdőzik Pista bácsiék kertjében. Talán én voltam a legkisebb, és nem is kádaztam, inkább a cseresznyefa ide-oda illanó árnyaiban bújócskáztam a levelek közül néha rám kacsintó nappal. Nagyapa közeledett egy demizsonnal meg egy szódásszifonnal, és huncutul odakiáltott: - Hé Tökmag! Tudsz titkot tartani? A két oldalt szöszke hajtincsek alá rejtett fülekre akasztott cseresznyéket csak egy szélesre húzódó, apró fogacskákat kivillantó mosoly kötötte össze, úgy válaszoltam büszkén: - Nem, Napi! Meg sem lepődött, úgy vetette vissza: - No, az nem baj! És a demizsonból már óvatosan löttyintett is némi bort a kishörpimbe (azaz a szódával elkészített bodzaszörpömbe), ami a háromkerekű bringa csomagtartóján tartózkodott egy cicamintás türkizszínű fedeles műanyagpohárban. Felhígította még egy kis szódával, majd azt mondta: - Most végre igazi fröccsöt iszol, de Nammának egy szót se!


Ízlett. Talán a kis titokzatosság ízlett a legjobban, hogy most olyan tudás birtokába jutottam, amit csak az én bölcs Napim tudott. Mert el sem tudtam képzelni, hogy ezt más is tudja. Sokáig hittem azt, hogy tényleg ez az igazi fröccs, igen, rengeteg friss bodzaszörp, gyűszűnyi fehérbor, na meg a szóda. Aminek a hangja még most is hallatszik, valahol bent, egy eldugott vetítőteremből még ma is kiszűrődik, amikor szörcsögött a szifon, amikor már alig volt benne szusz, de még próbálta magából kilehelni az utolsót.

Napi elhúzta a száját: - Híjj te, a macska rúgjon meg! – mérgelődött, majd fejcsóválva vitte be a szifont a nyári konyhára, ahol nagymama főzte éppen a lecsót, óriási fazékban, hogy minden gyerek jól lakjon. Miután Napi betekerte a patront, és feltört a gurgulázó hang a szifon mélyéről, elővette a kenyeret, késsel keresztet rajzolt rá, majd magához szorítva vágni kezdte a hatalmas karéjokat. Békésen mosolygott...

Végtelennek tűnt az a nyár, átölelte az őszt is, hiába koppantak már a gesztenyék, még mindig makacsul sütött a nap, bár már egyre gyengült. Ahogy Napi is. Elment egy napon, nekem azt mondták, elutazott, messzire és sok időre. Suli után hazatérve minden áldott nap azonnal a műhelyhez szaladtam, hátha… de nem szabta-varrta ott a táskákat, öveket, cipőket, csak a makacs bőrszag ült a suszterszéken, és a távozni nem akaró bánat könyökölt unottan a szabódeszkán. A szemem minduntalan a sarokba állított demizsonra tévedt. Szerettem volna Napival fröccsözni újra. Csak még egyetlen egyszer. Már augusztus elején elemeltem erre a célra egy üveg bodzaszörpöt Namma mindig alma- és mazsolaillatú spájzából, és az íróasztal alsó fiókjába rejtettem, az Ablak-Zsiráf alá. Hogy majd ha jön Napi a demizsonnal és a szifonnal… de soha többé nem láttam.

Talán ezért van. Talán ezért fröccsözöm ma is némi nosztalgiával. Talán ezért nem örülnék, ha palackba zárnák, és feltennék a nagy és steril üzletláncok polcaira egyencímkével ellátva. Mert története van. Mert minden egyes szifonszisszenésben ott van egy kép, egy arc, egy mozdulat, egy érzés. Nekem például ott van Napi. De ott vannak azok a történetek is, amelyeket kizárólag akkor hallhatunk, vagy amelyeknek akkor válhatunk részeseivé, ha felszisszen mellettünk a szifon. Mert minden párától elhomályosodó pohárban lakik valaki. Először eldöntjük, mit is szeretnénk… Kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester… Aztán hőségtől szomjazva kérjük a pultnál a strandon. Vagy éppen egy jóbarát kínálja saját borából egy hűvös házikóban valahol a Balaton-felvidéken. Vagy délután a templomtorony egyre nyúló árnyékába húzódva, a presszó kerthelyiségében poharazgatunk. És jönnek a kérdések, hogy milyen a bor, honnan való, ki készítette vajon és miért? Mert a miért is fontos. Hiszen bort „csak úgy” nem készít az ember. És jönnek a nevek, a helyek és a történetek. Sokszor csak akkor érnek véget, amikor az égi felelős mintegy jeladásként kiakasztja a fölöttünk feszülő fekete vászontetőre a hold narancsszínű lampionját.

Persze nagyapa korában még nem tudták mi az a marketing, és azt sem, hogy itt lesz majd a jövedéki adó, meg a kőkemény piaci érdekeltség. Napiék nem gondoltak még arra, hogy a fröccs valamikor majd félliteres műanyag palackokba kerül, hogy aztán fesztiválozó fiataloknak kínálják őt új köntösében  (már csak azért sem, mert a fesztivál szót nemigen használták akkoriban). Napiék - talán tudtunkon kívül, egyszerűen csak így kódolva - őrizték a hagyományt, és nem törődtek a világ hívságaival. Ma már más szelek fújnak – mondják erre sokan, és ha jó az a minőség, ami majd fröccs gyanánt palackokba kerül, akkor kár kongatni a vészharangot. Akkor valóban kár. De bármennyire nem látjuk be (egyelőre), bizony a hagyományokért is kár. De én látlak, Napi...És nem felejtem el, hogy tartozom még neked egy igazi fröccsel!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...