2012. július 19., csütörtök

Veszprém, rizling, rozé, rillette…

Na meg nyár, szerelem, libamájtorta, jazz, egy kacskaringós utcácskás óváros, borzselé, diós kenyér, jóféle szalámi és balatoni borok. Nagyjából ennyi a receptje egy igazán hangulatos kis nyári fesztiválnak. Tényleg nem kell több. Pedig ott jártunkkor, szombaton, még csak hangzatos sztárnevek sem szerepeltek éppen a programban – lévén a Rozé, Rizling, Jazz Napok a már jó előre minden jegyet elkelesztett George Benson-os, Buena Vista-s, Mezzoforte-s VeszprémFest kísérőrendezvénye -, minket is „csupán” A mi szalámink, vagyis egy már messze földön (értsd: Veszprémtől 120 km-re, Szombathelyen) is híres, nemespenésszel érlelt csoda vitt oda. Na meg a hír, hogy az általunk szívből szeretett balatoni borászok és boraik mellé némi gasztronómiai flört is ígérkezik az Óváros téren, Tornyos Balázsnak, a veszprémi Oliva Étterem nem kicsit, ellenben nagyon kreatív, Mediterráneumot látott séfjének köszönhetően. 

Tornyos Balázs a házban... (Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita)

A tett halála az okoskodás, úgyhogy mivel szeretjük a rizlinget (nagyon!), a rozét, és a kulináris kalandokat, plusz még a jazz-t is, belevágunk Veszprém, és a Rozé, Rizling, Jazz Napok meghódításába. Kora délután érkezünk a városba, és ha nem tudnám, hogy hol járunk, biztos lennék benne, hogy az egyik kanyargós, ódon, szűk utcácska vége egy színes napernyős tengerpartra fut le. Tombol a hőség, a város sziesztázik, mi is behúzódunk egy zamatos, élénkítő kávé erejéig a történelmi belváros eldugott, mégis sokak által látogatott romantikus kis zugába, a Buhin utcába, az Oliva Étterembe. Rögtön összefutunk a séffel, Tornyos Balázzsal, aki máris sorolja, mi mindennel készült fent az Óváros téren a Rozé-Rizling-Jazz-re: aszaltparadicsom krém, töpörtyűkrém, sertéshús rillette, kacsamájpástétom, libamájtorta borzselével, antipastik, na meg a már említett kolbász- és szalámi remekek. Mindehhez máris hozzáképzeljük a jelenlévő borászatok kínálatát, vagyis a Balatoni borok „krémjét” - Figula, 2HA, Nyári Ödön, Tamás Pince, Jásdi, Liszkay, Feind, Pántlika, Orbán Pince, Laposa, Istvándy, Söptei, Szászi, Fischer, Villa Tolnay, Szatmári, Bujdosó, Kislaki Bormanufaktúra, Veszprémi Pince, Bezerics, Homola, Kreinbacher – és rögtön észrevétlenül visz fel a lábunk a sziesztából ébredező, még álmosan nyújtózkodó térre.

A mi kolbászunk...
 
Egy, csak egy legény van talpon a helyszínen ezen a kora délutáni órán: Tornyos Balázs (igen, mindig, mindenhol ott van, én sem értem, hogyan csinálja). Már nyitva a Sajt-Kolbász Ház, és az Oliva Pástétom stand is. Mindkettőnek Balázs a házigazdája. Éppen kolbászt szeletel, A mi kolbászunk-at, pontosabban, ha nem lenne rémesen idétlen a kifejezés, azt írnám: az ő kolbászát (mégis leírtam). Tornyos Balázs és Kovács Zoltán receptje alapján készült ugyanis a híres csemege. Erről beszéltem. Mármint a poszt elején. Pontosabban szalámi változatáról, merthogy az is van. A fehér nemespenésszel érlelt szalámi lett az egyértelmű kedvencünk, de a paprikás – na meg a hússal duplán felturbózott – is hét nyelven beszél. A titok természetesen a kifogástalan minőségű színhúsban és fűszerekben rejlik. Bort keresgélünk a kolbász-szalámi tálhoz. A dolgunk könnyű, hiszen tele a tér tisztes, nemes rizlingekkel, ráadásul a „szerelmes a szakácsnő”-kategóriából, vagyis az ásványos, finoman sós borok élvonalából. Leginkább mégis egy vörös, a Villa Tolnay 2008-as Pinot Noir válik be könnyedsége mellett kicsit fűszeres, füstös aromáival, finoman ásványos lecsengésével.


Snétberger Ferenc

A tér egyre nyüzsgőbb, a technikusok is munkába állnak, érkeznek ugyanis a Felsőörsön működő Snétberger Zenei Tehetség Központ diákjai. Nagyon fiatalok, ugyanennyire lelkesek, és szemtelenül tehetségesek. Olyan jazz-örömzenével árasztják el az Óvárost – és teszik ezt még e hét végéig – hogy hamarosan teljesen megtelik az egykori piactér. A már Berlinben élő Snétberger Ferenc is ott van a közönség soraiban, itt is figyelemmel kíséri a srácok útját. Mi pedig megint kóstolunk, újra Balázzsal együtt, méghozzá ezúttal az aszaltparadicsomos krémet. Tamás Ervin Syrah-Cabernet Rozéját tesszük mellé. Szép felépítésű, izmos, masszív rozé, semmi cukimuki, könnyed, közhelyes tuttifrutti. A bor Provence-t idézi, az aszaltparadicsomos kence Nápolyt, és most már tényleg kezd a hangulat erősen Donizetti-s, féktelen temperamentumú, mediterrán életérzésbe átcsapni. Ehhez Balázs személye és ételei is hozzájárulnak, nem véletlenül dolgozott egy olasz trattoriában (La Palazzina), egy provence-i étteremben (La Jarrerie), meg aztán nem mellesleg a Michelin-csillagos Gerald Jeitler konyhájában, Brombergben. Most már tényleg elhiszem, hogy az a vehemencia - „Lepje meg saját magát! Ne korlátozza elképzeléseit! Legyen bátor és önbizalomtól duzzadó! Ha nem sikerül, ne búsuljon, másodszorra biztosan sikerülni fog. Próbáljon ki olyan dolgokat, amelyek nem megszokottak. Rugaszkodjon el a hagyományoktól, de mindig a jól bevált és kiforrott receptekre alapozzon!” – amellyel Balázs első könyvében, A rántott húson túl…-ban beköszön, egyáltalán nem túlzás.


Sertés rillette

Franciahon óta gyengém a rillette, simán le lehet vele „kenyerezni”, teljesen mindegy, hány lábúból készül, úgyhogy erről is kifaggatom Balázst. Leginkább az tetszik, ahogy belevág a mesébe: - Nagymamám régen mindig készített egy egész vindővel… Divat most a nosztalgiázás, meg szinte minden eladható némi vidéki „fíling” hangoztatásával, de Balázsnál ez bizony lélekből és valódi élményekből jön. Annyira, hogy például a nagymamájánál lévő, édesapja által metszett bokorról szedett friss fügét is gyakran használja lent az Olivában. Például némi vaníliafagyival… Persze Balázs rillette-je nem egészen „nagymamás”, a szálakra szétomló sertésdagadó, és a csodásan krémes zsír-fedőréteg mellett benne van saját stílusa, a mediterrán csavar, vagyis a kapribogyó. Az étel zsírtartalma és a kapribogyó miatt a borválasztás során élénk savakra vadászunk, na meg valami vibráló izgalomra, így kerül a poharunkba a szigligeti Szatmári Pincészet 2011-es Vulcanusa. Az igazi pluszt a talaj adja a borba, és persze ott van a napfény, és a Balaton vízpárája is a pohárban. Meg a vízbe csobbanó evezők, és a széltől dagadó vitorlák hangja. Vagy csak képzelem…


Libamájtorta
 
Végül a libamájtortát kóstoljuk, tetején borzselével. Diós kenyeret kérünk hozzá, borban pedig testre, eleganciára, több rétegű, cizellált élményre vágyunk, így ismét Villa Tolnay-ékhoz megyünk, méghozzá a 2007-es Bandériumért. A zászló alatt Csobánc fehér fajtái gyülekeznek, igazi terroir-bor, krémes, vajas, telt, érett, gyümölcsös, szép mineralitással és savkészlettel. Aztán még néhány vörös, például a Liszkay Mihály nevével fémjelzett monoszlói Liszkay Pincészet 2008-as Pangyéri Szűz házasítása, vagy 2008-as Cabernet Franc-ja. Egy világlátott bárzongorista, aki a monoszlói szőlőhegyen bordói fajtákkal foglalkozik. Felderítésgyanús történet!



Aztán leszáll az este, a tér teljesen átforrósodott. Én már csak táncolnék. Vele. És ha lehetne, Omara Portuondo-ra. Mueve la cintura mulato... Bár minden jegy elkelt, holnap, július 20-án, pénteken ő lép majd fel. Egy rozé és egy rizling, na meg némi gasztronómiai kalandozás azonban garantáltan kárpótolja azt, aki nem jut be a koncertre. Rozé, Rizling és Jazz Napok Veszprémben tehát még egészen vasárnap estig! Nekünk meg elég nehéz tudomásul venni, hogy megérkezett a taxi... Agyő, Veszprém!

Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita - Borgőz 


2012. július 10., kedd

A kék virág koktél, és ami mögötte van - Gasztro Portrék

Mi van a kék virág koktél vagy a büki Smoothie mögött? Termálvíz. No meg két laza és kedves figura, Bartók Zoltán és Csepregi Tibor. Egyikük sportosan elegáns barna bőrcipőben, másikuk vagány piros tornacsukában érkezik a Bükfürdőn tartott bemutatóra. Ők ketten hozták létre ugyanis azt a könyvet, a Gasztro Portrékat, amellyel el lehet tölteni egy hamisítatlan nyári teraszozós, lábfelpakolós, hátradőlős délutánt. Aztán észrevétlenül úgyis este lesz belőle, meg „Kérlek, hozzál (még) egy pohár hideg frizzantét!”–könyörgések. Mire aztán a könyvet becsukjuk, menthetetlenül elérkezik a kényszeres, éjszakai konyhában matatós szertartás is… De ne rohanjunk ennyire előre.


Fotók: Nagy Zita - Borgőz
 
Uborka, tejföl, dijoni mustár, lazackaviár… Minden van otthon, vacsoraesélyes a dolog, konstatáljuk a bükfürdői Greenfield Hotel Golf bárjában ücsörögve, jéghideg mentás-uborkakarikás-bodzás koktélt szürcsölve, és a Gasztro Portrék sorozat első könyvét lapozgatva. Az egyedüli és legfontosabb „összetevő” azonban hiányzik otthonról, ez pedig nem más, mint Dinnyés Csaba, a Greenfield séfje, aki Bartók Zoltán szavaival élve, úgy állította össze ezt az uborkasalátát, ahogy „csak nővel foglalkozik az ember”. Bartók Zoli tehát mindezt leírta, Csepregi Tibor, vagy ahogy leginkább ismerik e honban, Tibu pedig lefotózta. És nemcsak ezt az ételt, hanem 14 étterem féltett és különleges receptjeit. Tették mindezt kizárólag Bükfürdőn. Mert igen, itt, a nyugati határszélhez közel, ebben a mindössze 20,86 km2-es, 3410 fő lélekszámú kisvárosban bizony bőven akad egy könyvre való kulináris kaland, meg minden ételhez egy-egy történet. 


A könyv írója: Bartók Zoltán (balra) és Strén Tibor, éttermi igazgató
(Danubius Health Spa Resort)
 

A két szerző talán sokak számára ismerős. Legalábbis azok számára biztosan, akik rendszeresen nézik a Tények esti hírműsorát, vagy egyszer az életben voltak menyasszonyok/vőlegények, és ragaszkodtak egy olyan fotóshoz, aki, szó szerint, de tényleg mindent megtesz azért, hogy tökéletesek, és kivételesen egyediek legyenek az esküvői képeik. Most azonban egy kicsit másba kóstoltak bele a fiúk. Zoli letette a jólfésült, visszafogott, időnként drámai hangú tudósító szerepét, és hol lazán, humorral mesélősen, hol Krúdys vagy Újházis történeteket felidézve ír az ételekről, az emberekről, az éttermekről, a szó jó értelmében véve tényleg kalandozik, fesztelenül és élvezettel. Most Tibut sem a menyasszonyok, vagy a vőlegények inspirálták, hanem a mesterszakácsok, séfek, cukrászok. Egyéni látásmódját most nem fátylakban, csokrokban, karikagyűrűkben és boldog mosolyokban rejtette el, hanem tortákban, panna cottában, libamájban, szarvasbélszínben, koktélokban.

A könyv fotográfusa: Csepregi Tibor (jobbra)
 
A munka során puffantak földre torták, Tibu időnként „átrendezte” kicsit az ételeket a tányéron, felvágta a rozé kacsamellet, túrt-fúrt egy picit a cseresznyepálinkás Ajsa mousse-ban, villát állított a libamájba, bátran elrugaszkodott a merev ételfotós allűröktől, pörgött, alkotott, kattintott, szóval, ha lehet ilyen képzavarral élni, életre keltette az ételeket. Nem irigylem Zolit, akinek mindeközben azon kellett dolgoznia, hogy a már amúgy is magukért beszélő képek mögé olyan szöveges hátteret fessen, amely még vibrálóbbá teszi a fotókat, miközben figyeli a séfeket, cukrászokat, beszélget velük, trükköket, sztorikat, érzéseket, kivételes pillanatokat rögzít fejben és lélekben. Tette mindezt olyan impulzív módon, hogy nyoma sincs a könyvben a tényszerűen tudósító hangnemnek, felszabadultan ír, olyan stílusban mintha csak egy étterem asztalánál ülve mesélné el nekünk, hogyan készült az étel, kitekint a sajtos baquette kapcsán kicsit a messzi Párizsba és Marseille-be, a mézes gesztenye kapcsán a közeli Velembe is, érdekességeket, apró titkokat oszt meg, egyszóval finom fűszerekkel szórja meg a már amúgy is ínycsiklandó ételeket. 

És ha már ez itt mégiscsak egy borblog, vagyis leggyakrabban a poharak fenekére néz, leginkább két koktélt emelnék ki a könyvből. Mindkettő Bogdán Gabriella bármixer munkája. Gabi korábban Angliában és Spanyolországban dobálta az üvegeket, ma már kicsit higgadtabban, inkább a koktélok ízében elmerülve alkot a kis fürdővárosban. Mindkét koktél különlegessége, hogy a híres bükfürdői gyógyvízből készül, a legnagyobb kihívás pedig az volt Gabi számára, hogy a koktélokban semlegesítse a jellegzetes gyógyvizes, kénes ízt és illatot. Hogy ez hogyan sikerült a büki gyógyvízzel készült Smoothie és a bükfürdői kék virág koktél esetében, a Gasztro Portrékban elolvasható.




A végeredmény tehát azt tükrözi, hogy bizony itt sokkal többről volt szó, mint egyszerű főzőcskézésről, fotózásról, receptjegyzetelésről. A séfek, cukrászok alkotóvágya, lendülete és szenvedélye ragadt át Zolira és Tibura is, a könyv egyes szereplői és közreműködői soha nem különvonulva dolgoztak, hanem egyfajta szimbiózisban éltek egymással. Feltárultak hát a kicsi, de annál mozgalmasabb kisváros, Bükfürdő konyháinak ajtói, lekerültek az ételekről a fedők, gőzölögnek a különleges ételek és a frissen sült sütemények, csábítanak a színes koktélok. Ráadásul olyan alapanyagokból és olyan eljárással készült valamennyi étel és ital, hogy otthon, saját magunk is elkészíthetjük. Kalandozzunk tehát mi is kedvünkre először a könyv lapjain, aztán a valóságban is. A Gasztro Portrék folytatásában pedig várhatóan Sárvár és Hajdúszoboszló konyháiba kukkanthatunk majd be. A magam részéről ezt is nagyon várom, hiszen egy újabb nyugat-magyarországi település, és egy, az ország másik felében lévő város kultúrájához és emberi értékeihez kerülhetünk közelebb a gasztronómián keresztül, a fiúktól megismert egyéni, színes stílusban.      


A könyv szereplői, közreműködői


A könyvben szereplő séfek, cukrászok, éttermek:

Bánszki Péter séf, Hotel Répce Gold**** Wellness Szálloda
Bogdán Gabriella bármixer
Dinnyés Csaba séf, Greenfield Hotel Golf & SPA****Superior
Fürdő Étterem – Vadételek és ételkülönlegességek
Hock Róbert tulajdonos – Roberto Pizzéria – Hagyományos és újszerű olasz ételek
Iliás Norbert séf, Hotel Danubius**** Health SPA Resort
Kerekes Szilárd tulajdonos, Kes Pub Étterem és Söröző
Kiss Péter tulajdonos, Café Kiss-Erős Étterem és Kávézó
Kovács Bálint séf, Hotel Caramell**** Holisztikus Wellness Szálloda
Molnár Gabriella séf, Bistro Verde Étterem és Kávézó
Nagyné Farkas Laura – Laura Cukrászat – Házi készítésű finomságok
Németh Ildikó, főcukrász, Villa Rosato Cukrászda és Coctail Bar
Sass Dezső társtulajdonos, Sasfészek Vendéglő – A klasszikus magyar ízek őrzője
Tóth Attila tulajdonos, Bajor Panzió – Bajor és nemzetközi ételkülönlegességek 

A Gasztro Portrék beszerezhető a könyvben szereplő vendéglátóhelyeken, valamint a Bük, Bükfürdő Közhasznú Turisztikai Egyesület TDM büki és bükfürdői irodáiban.



Fotók: Nagy Zita - Borgőz

2012. július 5., csütörtök

Médiazsűrizés, és egy láthatatlan kóstoló – VinAgora Borgála 2012

A legjobbakból kiválasztani a legjobbakat? Azt gondolnánk, nagyon egyszerű feladat. Pedig nem. Nagyon is nehéz. És egy teljesen sötét teremben, „látóként” „vakok” (az idézőjeleket később nagyon is megmagyarázom) segítségével poharak után tapogatózva kóstolni? Hát az sem egyszerű. Nem, nem fizikailag nehéz egyik történet sem. Hanem, bármennyire szentimentálisan hangzik is, lelkileg. A borok ugyanis sok mindent megmutatnak. Néha olyan világba vezetnek, amely ott van, bennünk, mélyen, és időnként bizony valahogy átfordítódnak a kortyok a lélek nyelvére.

A Borgőz a média zsűriben - Fotó: Magyar Szőlő- és Borkultúra Kft.
 
A 2012-es VinAgora Borgála sokak számára emlékezetes marad. Nekem különösen, hiszen idén az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a média zsűri munkájában, valamint egy érzéseket-gondolatokat (f)elszabadító láthatatlan kóstolón. Mielőtt azonban ezekről mesélnék, szívből gratulálok valamennyi díjazottnak, hiszen Magyarország legrangosabb, és egyetlen akkreditált nemzetközi borversenyén 630 nevezésből elnyerni a 4 Champion díj, a 2 nagyarany, a 89 aranyérem, a 107 ezüstérem, illetve a 8 fajtabor díjának egyikét, nem kis elismerés. Nem szabad megfeledkezni azonban a szakmai zsűri elképesztő volumenű munkájáról sem. Amikor a pincészetek képviselői átvették az okleveleket Dr. Kállay Miklóstól, a Magyar Bor Akadémia elnökétől, talán akadt, akinek eszébe jutott az a három napon át végzett precíz és fegyelmezett szakmai munka is, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hiteles eredmények és a megbízható borértékelések alapján bizalommal választják majd a borkedvelők a díjat nyert pincészetek VinAgora matricákkal megkülönböztetett borait.


Dr. Kállay Miklós, a Magyar Bor Akadémia elnöke adta át a díjakat

Kicsit én is belekóstolhattam tehát a „nagyok” munkájába a 10 fős média zsűri csapatban, ahol olyan csoporttársakkal együtt zsűrizhettem, mint Cseh Márton sommelier, Dr. Freund Tamás agykutató, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének igazgatója, Gyimesi Zsuzsa, a HVG Kiadó gasztronómiai szakértője, Fehér Zsombor, a Kerekes Band alapítója, Kovács Lázár, a TV Paprika házigazda séfje, László Ágnes, a Budavári Borfesztivál sajtófőnöke, Mátyók József, a TV2 Borkultusz borkultúra magazinjának producere, Ördögh Bálint, a GoodFood Világkonyha magazin vezető szerkesztője, és Varga Gábor, a desszert.eu kreatív cukrásza. A dolgunk látszólag nagyon egyszerű volt, Zilai Zoltán, a VinAgora Nemzetközi Borverseny igazgatójának szakmai irányításával három kategóriában (száraz fehérbor, száraz vörösbor, édes fehérbor) kellett kiválasztanunk 3-3 aranyérmes tétel közül, hogy melyikük kapja a média zsűri különdíját. 

A médiazsűri - Fotó: Magyar Szőlő- és Borkultúra Kft.
 
Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Az értékelés ugyanis most nem is annyira szigorú szakmai bírálaton alapult, hanem inkább saját – és fogyasztói – ízlésen, illetve egyéni szempontokon. Kovács Lázár séf például a médiazsűrizés során sem tette le a fakanalat: ő elsősorban az alapján pontozott, hogy a gasztronómiában hogyan tudná elhelyezni az adott bort, mennyire inspirálja őt az adott tétel. Lázár a borral való főzés titkaiba is beavatott minket a vörösborok zsűrizésénél. Tanácsa alapján, ha egy nagy formátumú vörösborból - amelyet szívünk szerint nem is használnánk főzéshez - egy keveset öntünk a serpenyőbe, ehhez némi minőségi vajat adunk, majd mindezt megszórjuk nagy szemű sóval és frissen őrölt borssal, és nem forraljuk, csak 80 fokra hevítjük, egy fantasztikus alapot kaphatunk, amelyben a bor zamata, íze, fűszeressége megmarad, kidomborodnak az aromák, és egy nagyon finom krémesség is megjelenik. Szarvas- vagy marhahúsokhoz felejthetetlen. 


Kovács Lázár séf - Fotó: Magyar Szőlő- és Borkultúra Kft.
 
A sokak által a „One More Drink, Lacikám?” sor kapcsán ismert Kerekes Band frontembere, Fehér Zsombor is mesélt borokhoz fűződő viszonyáról. A zenekar tagjai egriek, így az egri Simon Pincészet borai közül választották ki azt a 2006-os Bikavér Superior bort, amely szerintük leginkább jellemzi a zenekart, és amely azóta a Betyár nevet viseli. Zsombor hozott is magával mutatóba egy palackkal.


Fehér Zsombor (Kerekes Band) - Fotó: Magyar Szőlő- és Borkultúra Kft.
 
A száraz fehérbor kategóriában még teljesen egyértelmű volt a döntésünk, a pontozásaink alapján első helyre befutó Frittman Testvérek Kft. 2009-es Fahordós Ezerjója lett a nyertes. A médiazsűrizés ugyanis megengedi a jó hangulatú vitákat, a vélemények ütköztetését, így nem kizárt, hogy mégsem a legtöbb pontot elért bor kapja végül a különdíjat.  A száraz vörösbor kategóriában a Takler Pince Kft. Cabernet Sauvignon Reserve tétele nyert, itt sem volt kérdéses a döntés. Ami azonban az édes borok kategóriáját illeti, nos, itt kettészakadt a zsűri. Pontszámaink alapján a Pannon Tokaj Pincészet 2006-os Tokaji Aszúeszenciája került első helyre, de voltak olyanok köztünk – őszintén bevallva jómagam is – akik a Fitomark-94 Kft. 2000-es 6 puttonyos Tokaji Aszúját szerették volna befutóként látni. Ez az a szituáció, amikor bár nehéz érvelni, de muszáj: az egyik bor vibrálóan friss aromái és fiatalsága miatt, a másik bor pedig pontosan érettsége, és gyönyörű komplexitása miatt nyerte el a zsűri tetszését. Egy kis eszmecsere, kézfeltartós szavazás, és végül mégis a Pannon Tokaj Pincészet 2006-os Tokaji Aszúeszenciája került első helyre.

Édes "vita" - Fotó: Magyar Szőlő- és Borkultúra Kft.
 
Aztán egy – nem túlzás - örök életre meghatározó élményben lehetett részem: Mesterkóstoló a sötétben. Olyan helyzetbe kerültem, amelybe eddig még soha. Egy vaksötét teremben kóstoltunk három VinAgora Borversenyen kiváló eredményt elért bort, és három külföldi, nemzetközileg elismert csúcsbort. Elsősorban arról szólt ez a program, hogy milyen érzés vaksötétben kóstolni, mennyire befolyásolja a szem kizárása az érzékelést és az értékelést, valamint, hogy milyen stílusjegyet képvisel a nemzetközileg jegyzett minőség és egy nemzetközileg elismert borverseny legnagyobb díjával rendelkező bor. Ennél azonban sokkal többről szólt ez a kóstoló:

Szepsy István, Tiffán Ede és Zilai Zoltán - Fotó: Nagy Zita
 
Szepsy István, Tiffán Ede, és Zilai Zoltán vezetésével indulunk a nagy kalandra. Még egy külső, világos teremben beszélgetünk arról, hogyan zajlik majd a kóstoló, mit hol találunk az asztalokon. Mindenki arra számít, hogy majd szépen elfoglaljuk a helyünket, feltérképezzük a helyszínt, és lekapcsolják a világítást. Nem így történt. Egy másik, teljesen sötét terembe ugyanis már csak Margit és István segítségével juthatunk be. Ők a Láthatatlan Kiállítás munkatársai. Vakok, de ahogy rövid időn belül megértem, nagyon is teljesek és látók.

Hármas csoportokban vezetnek be minket a terembe, amelyről fogalmunk sincs, milyen, mekkora, hogy van berendezve, és hogy mi hol található. A mi csoportunkat István vezeti. Kezem a jobb vállán, a mögöttem álló genovai lány jobb keze a jobb vállamon. Elindulunk. Belépve a terembe becsukódik mögöttünk az ajtó. Vaksötét van. István biztosan megérzi megtorpanásomat, elbizonytalanodásomat. Mint aki célt veszített, vagy akadályba ütközött, automatikusan lassítok. Ő is. Kezemre teszi kezét, és úgy mondja: nem kell nyugtalankodni. Aztán nagyon magabiztosan vezeti tovább a sort. Nem tehetek mást, követem, felveszem a ritmusát, átadom magam a teljes bizalom érzésének, és igyekszem elfelejteni, hogy mindjárt felborítok egy poharakkal teli asztalt, vagy összeütközöm valakivel a sötétben. Fejben próbálom elképzelni, milyen lehet a terem, de nem tudom, mi a valóság, és bevallom, ez egy kicsit különös érzés. Tudom, hogy hét pohár van az asztalon, és azt is, hogy a többiek – Szepsy Istvánnal, Tiffán Edével és Zilai Zoltánnal együtt – már bent ülnek a teremben.

István a székemhez vezet, megkérdezi a keresztnevemet, majd azon szólítva kedvesen, azt mondja, megérkeztünk, ez lesz az én helyem. Ráteszi a támlára a kezemet, megkérdezi, hogy minden rendben van-e, aztán elenged. Megoldom a leülést, majd nagyon óvatosan kitapogatom a poharakat. Elkezdődik a kóstoló. Furcsa érzés, ahogy hallom, hogy valaki beszél, még azt is, hogy körülbelül milyen irányból, és arra fordítom ösztönösen a fejemet, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. De csak a vaksötétet „látom” mindenhol. Margit és István tölti ki a borokat, csupán annyi kérésük van, hogy egy picit kopogtassunk azzal a pohárral, amelybe éppen tölteniük kell. Teszik úgy mindezt, hogy egy csepp sem megy mellé, és pillanatok alatt megtalálják az éppen aktuális poharat. Valaki jelzi, hogy vizet kér, vagy éppen egy újabb poharat, Margit és István csak annyit mond: Viszem!, majd néhány másodperc múlva már a „Tessék! - Köszönöm!” párbeszédet hallom. Én még fel sem fogtam ki szólt, és honnan, míg Istvánék már teljesítették is a kérést. 


Vaksötét - Ennyit láthattunk a kóstoló során
 
Nem látok arcokat, így újabb gondolat merül fel bennem. Ismerem Szepsy István, Tiffán Ede, Zilai Zoltán arcát és hangját. De ha soha nem láttam volna őket, vajon milyen arcokat társítanék a hangokhoz? Aztán ahogy a borokat kóstolgatjuk a sötétben, és minden aromát sokkal intenzívebben vélek érezni, eszembe jut valahonnan Al Pacino, az Egy asszony illata, és a tangós jelenet. „Nagyon kellemes illatot érzek Ön körül. Ne segítsen! Ogilvy Sisters szappan!” – mondja a vak ezredes Donna-nak, filmbeli partnerének. Mosolygok, és valahogy kezdem magam jól érezni. Múlik a feszültség, enged a sötét ridegsége, ahogy István az asztalomhoz ér, érzem határozottságát és pozitív kisugárzását, humorral kezel minden apróbb fennakadást. Furcsa, de azt érzem, biztonságban vagyok mellette. Aztán belül itt szabadulnak el bennem az érzések és gondolatok...

Mert hát hogy is van ez? Én látó vagyok, ők vakok. Ők az én természetes közegemben, tehát a fényben ugyanúgy mozognak és tájékozódnak, mint itt, a vaksötétben. De én az ő „közegükben”, a teljes sötétségben elveszem. Ki akkor a teljes, és a látó? És még sok gondolat cikázik a fejemben. Egy biztos, mostantól másképpen tekintek a vakokra, átértékeltem magamban sok mindent, és nem elsősorban velük, hanem magammal kapcsolatban. Gyakran gondoljuk magunkról, hogy látunk, tehát teljesek vagyunk. De itt megértettem, hogy hiába a látás képessége, ha nincs hozzá megfelelő látásmód. István és Margit ezt mutatta meg nekünk.

István keze számomra a segítő kéz volt ezen a délutánon, amelyre bármikor számíthattam. Tudatosult bennem, hogy másképpen nem megy. Nemcsak itt, a vaksötétben, de az élet más területein sem. Ha a másik elbizonytalanodik, félelmei támadnak, vagy kétségei, nincs más út, segítő kezet kell nyújtani. Fel kell ajánlani jobb vállunkat, tegye rá a kezét, és az ő tempójában kell vezetni a sötétben, mindaddig, amíg mosolyra nem húzódik a szája. Nehéz küldetés, de Margit és István ereje meggyőzött arról, hogy nem lehetetlen. A kóstoló végén felkapcsolják a villanyokat, a terem egyáltalán nem olyan, ahogy elképzeltem, egészen máshogy van berendezve, ha egyedül kellett volna bemennem, valószínűleg jó pár pohár bánta volna. Tiffán Ede a végén viccesen megjegyzi: - A legszörnyűbb érzés az volt, hogy háromszor üres pohárból próbáltam kóstolni. Érdemes kipróbálni tehát a teljes sötétben kóstolást, jóval összetettebb élményt ad még a fekete poharas kóstolásnál is.

A gálán az összes benevezett bor kóstolható volt - Fotó: Nagy Zita
 
A délután-este aztán a VinAgora borgála forgatagában telt. A kóstolt borok elemzése és leírása ezúttal elmarad, és nem csak a borok nagy száma miatt, hiszen a borgálán valamennyi benevezett bor, vagyis több mint 600 tétel kóstolható volt, hanem mert a magam részéről ez a nap leginkább a lelki rezdülésekről, az emberi érzésekről és értékekről, a csapatmunkáról, az összetartásról szólt. Ezt tükrözték a díjak, valamint a média zsűri munkája is, és ebben a szellemben zajlott a mesterkóstoló is, amely ugyanolyan értékmutató volt, mint maga a VinAgora borverseny. Ilyenkor érzem azt, hogy a borok világa még rengeteg felfedezni valót és titkot rejt, és nem utolsósorban mindig tanít valamire.  
Fotók: Magyar Szőlő- és Borkultúra Kft., Szigetváry Zsolt, és Nagy Zita, Borgőz

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...