Na meg nyár, szerelem,
libamájtorta, jazz, egy kacskaringós utcácskás óváros, borzselé, diós kenyér, jóféle
szalámi és balatoni borok. Nagyjából ennyi a receptje egy igazán hangulatos kis
nyári fesztiválnak. Tényleg nem kell több. Pedig ott jártunkkor, szombaton, még
csak hangzatos sztárnevek sem szerepeltek éppen a programban – lévén a Rozé, Rizling, Jazz Napok a már jó előre
minden jegyet elkelesztett George Benson-os, Buena Vista-s, Mezzoforte-s VeszprémFest
kísérőrendezvénye -, minket is „csupán” A
mi szalámink, vagyis egy már messze földön (értsd: Veszprémtől 120 km-re,
Szombathelyen) is híres, nemespenésszel érlelt csoda vitt oda. Na meg a hír,
hogy az általunk szívből szeretett balatoni borászok és boraik mellé némi
gasztronómiai flört is ígérkezik az Óváros téren, Tornyos Balázsnak, a veszprémi Oliva
Étterem nem kicsit, ellenben nagyon kreatív, Mediterráneumot látott séfjének
köszönhetően.
 |
| Tornyos Balázs a házban... (Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita) |
A tett halála az okoskodás,
úgyhogy mivel szeretjük a rizlinget (nagyon!), a rozét, és a kulináris
kalandokat, plusz még a jazz-t is, belevágunk Veszprém, és a Rozé, Rizling, Jazz Napok meghódításába.
Kora délután érkezünk a városba, és ha nem tudnám, hogy hol járunk, biztos
lennék benne, hogy az egyik kanyargós, ódon, szűk utcácska vége egy színes
napernyős tengerpartra fut le. Tombol a hőség, a város sziesztázik, mi is
behúzódunk egy zamatos, élénkítő kávé erejéig a történelmi belváros eldugott,
mégis sokak által látogatott romantikus kis zugába, a Buhin utcába, az Oliva
Étterembe. Rögtön összefutunk a séffel, Tornyos Balázzsal, aki máris sorolja,
mi mindennel készült fent az Óváros téren a Rozé-Rizling-Jazz-re: aszaltparadicsom
krém, töpörtyűkrém, sertéshús rillette, kacsamájpástétom, libamájtorta
borzselével, antipastik, na meg a már említett kolbász- és szalámi remekek.
Mindehhez máris hozzáképzeljük a jelenlévő borászatok kínálatát, vagyis a
Balatoni borok „krémjét” - Figula, 2HA,
Nyári Ödön, Tamás Pince, Jásdi, Liszkay, Feind, Pántlika, Orbán Pince, Laposa, Istvándy,
Söptei, Szászi, Fischer, Villa Tolnay, Szatmári, Bujdosó, Kislaki
Bormanufaktúra, Veszprémi Pince, Bezerics, Homola, Kreinbacher – és rögtön észrevétlenül
visz fel a lábunk a sziesztából ébredező, még álmosan nyújtózkodó térre.
 |
| A mi kolbászunk... |
Egy, csak egy legény van talpon a
helyszínen ezen a kora délutáni órán: Tornyos Balázs (igen, mindig, mindenhol
ott van, én sem értem, hogyan csinálja). Már nyitva a Sajt-Kolbász Ház, és az
Oliva Pástétom stand is. Mindkettőnek Balázs a házigazdája. Éppen kolbászt
szeletel, A mi kolbászunk-at,
pontosabban, ha nem lenne rémesen idétlen a kifejezés, azt írnám: az ő
kolbászát (mégis leírtam). Tornyos Balázs
és Kovács Zoltán receptje alapján
készült ugyanis a híres csemege. Erről beszéltem. Mármint a poszt elején.
Pontosabban szalámi változatáról, merthogy az is van. A fehér nemespenésszel
érlelt szalámi lett az egyértelmű kedvencünk, de a paprikás – na meg a hússal
duplán felturbózott – is hét nyelven beszél. A titok természetesen a
kifogástalan minőségű színhúsban és fűszerekben rejlik. Bort keresgélünk a
kolbász-szalámi tálhoz. A dolgunk könnyű, hiszen tele a tér tisztes, nemes rizlingekkel,
ráadásul a „szerelmes a szakácsnő”-kategóriából, vagyis az ásványos, finoman sós
borok élvonalából. Leginkább mégis egy vörös, a Villa Tolnay 2008-as Pinot Noir válik be könnyedsége mellett kicsit
fűszeres, füstös aromáival, finoman ásványos lecsengésével.
 |
| Snétberger Ferenc |
A tér egyre nyüzsgőbb, a technikusok is munkába állnak, érkeznek ugyanis a Felsőörsön működő Snétberger Zenei Tehetség Központ diákjai. Nagyon fiatalok, ugyanennyire lelkesek, és szemtelenül tehetségesek. Olyan jazz-örömzenével árasztják el az Óvárost – és teszik ezt még e hét végéig – hogy hamarosan teljesen megtelik az egykori piactér. A már Berlinben élő Snétberger Ferenc is ott van a közönség soraiban, itt is figyelemmel kíséri a srácok útját. Mi pedig megint kóstolunk, újra Balázzsal együtt, méghozzá ezúttal az aszaltparadicsomos krémet. Tamás Ervin Syrah-Cabernet Rozéját tesszük mellé. Szép felépítésű, izmos, masszív rozé, semmi cukimuki, könnyed, közhelyes tuttifrutti. A bor Provence-t idézi, az aszaltparadicsomos kence Nápolyt, és most már tényleg kezd a hangulat erősen Donizetti-s, féktelen temperamentumú, mediterrán életérzésbe átcsapni. Ehhez Balázs személye és ételei is hozzájárulnak, nem véletlenül dolgozott egy olasz trattoriában (La Palazzina), egy provence-i étteremben (La Jarrerie), meg aztán nem mellesleg a Michelin-csillagos Gerald Jeitler konyhájában, Brombergben. Most már tényleg elhiszem, hogy az a vehemencia - „Lepje meg saját magát! Ne korlátozza elképzeléseit! Legyen bátor és önbizalomtól duzzadó! Ha nem sikerül, ne búsuljon, másodszorra biztosan sikerülni fog. Próbáljon ki olyan dolgokat, amelyek nem megszokottak. Rugaszkodjon el a hagyományoktól, de mindig a jól bevált és kiforrott receptekre alapozzon!” – amellyel Balázs első könyvében, A rántott húson túl…-ban beköszön, egyáltalán nem túlzás.
 |
| Sertés rillette |
Franciahon óta gyengém a rillette, simán le lehet vele „kenyerezni”, teljesen mindegy, hány lábúból készül, úgyhogy erről is kifaggatom Balázst. Leginkább az tetszik, ahogy belevág a mesébe: - Nagymamám régen mindig készített egy egész vindővel… Divat most a nosztalgiázás, meg szinte minden eladható némi vidéki „fíling” hangoztatásával, de Balázsnál ez bizony lélekből és valódi élményekből jön. Annyira, hogy például a nagymamájánál lévő, édesapja által metszett bokorról szedett friss fügét is gyakran használja lent az Olivában. Például némi vaníliafagyival… Persze Balázs rillette-je nem egészen „nagymamás”, a szálakra szétomló sertésdagadó, és a csodásan krémes zsír-fedőréteg mellett benne van saját stílusa, a mediterrán csavar, vagyis a kapribogyó. Az étel zsírtartalma és a kapribogyó miatt a borválasztás során élénk savakra vadászunk, na meg valami vibráló izgalomra, így kerül a poharunkba a szigligeti Szatmári Pincészet 2011-es Vulcanusa. Az igazi pluszt a talaj adja a borba, és persze ott van a napfény, és a Balaton vízpárája is a pohárban. Meg a vízbe csobbanó evezők, és a széltől dagadó vitorlák hangja. Vagy csak képzelem…
 |
| Libamájtorta |
Végül a libamájtortát kóstoljuk,
tetején borzselével. Diós kenyeret kérünk hozzá, borban pedig testre,
eleganciára, több rétegű, cizellált élményre vágyunk, így ismét Villa Tolnay-ékhoz megyünk, méghozzá a 2007-es Bandériumért. A zászló alatt Csobánc fehér fajtái gyülekeznek, igazi
terroir-bor, krémes, vajas, telt, érett, gyümölcsös, szép mineralitással és
savkészlettel. Aztán még néhány vörös, például a Liszkay Mihály nevével
fémjelzett monoszlói Liszkay Pincészet
2008-as Pangyéri Szűz házasítása,
vagy 2008-as Cabernet Franc-ja. Egy világlátott bárzongorista, aki a monoszlói
szőlőhegyen bordói fajtákkal foglalkozik. Felderítésgyanús történet!
Aztán leszáll az este, a tér teljesen átforrósodott. Én már csak táncolnék. Vele. És ha lehetne, Omara Portuondo-ra. Mueve la cintura mulato... Bár minden jegy elkelt, holnap, július 20-án, pénteken ő lép majd fel. Egy rozé és egy rizling, na meg némi gasztronómiai kalandozás azonban garantáltan kárpótolja azt, aki nem jut be a koncertre. Rozé, Rizling és Jazz Napok Veszprémben tehát még egészen vasárnap estig! Nekünk meg elég nehéz tudomásul venni, hogy megérkezett a taxi... Agyő, Veszprém!
Fotók: Wawrzsák László és Nagy Zita - Borgőz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése