2010. január 18., hétfő

Prosciutto, gorgonzola, linguine – Olasz nyelvlecke egy 2007-es Andrássy Tokaji Furminttal

Nem szeretnék borblogból hirtelen átcsapni gasztroblogba, de hát a tények makacs dolgok, és vitathatatlan tény, hogy a bor igazából egy megfelelő párral élvezetes. Persze ahhoz előbb meg kell szerezni/főzni azt a párt, de nekem ez sem okoz különösebb problémát, mivel legszívesebben egyik kezemben dugóhúzóval, másikban fakanállal léteznék.

Tehát az úgy történt, hogy elterveztem, hétvégén kecskesajtos dödöllét készítek. Az autentikus őrségi recept általam továbbfejlesztett változatához mindenképpen a Tornai Pincészet Solymász sorozatának gyöngyszemét, az Olaszrizlinget szerettem volna. Jó, jöhetett volna a domborcímerrel ellátott Tornai palack is, de egyik sem volt fellelhető. Hiába… Kicsi város, kicsi kínálat, másik üzletbe menni pedig nem volt kedvem. Kicsit irigykedve gondoltam borkultúrált barátom, Gábriel budapesti boros polcára - ahol szép készlet található a Tornai Pincészettől - na meg arra, hogy itt az ideje újra ellátogatnom a Somlóra.

Nos, kicsit besértődtem a kék-piros üzletláncra, és bosszú(ság)ból nem is vásároltam semmit. Csak egy kis prosciutto-t és gorgonzolát. Mert közben eszembe jutott, hogy lapul otthon a borkészletben egy száraz Tokaji Andrássy Furmint (a 2007-esből). Nem volt nehéz erre rájönnöm, mert ebből mindig lapul egy, mióta egy Quimby koncert előtti bemelegítő nálam-borozgatás alkalmával kedves barátaim, Szilvi és Attila ezzel a borral leptek meg (köszönöm!). Szóval, ha elfogy (gyakran elfogy), azonnal pótolom, mert azóta alapkészletem egyik állandó tagja.



Amíg az egyre intenzívebb havazásban hazaértem, végiggondoltam, mit is főzök majd ehhez az általam már ismert furminthoz. Előkerült hát a serpenyő, közben máris forrt a víz a tésztához. A palack is kidugózásra került, tehát jöhetett az első, mindenféle ételíz, vagy éppen főzés közben felszabaduló illatanyag befolyásától mentes kóstolás. Mint említettem, már jól ismerem a tételt, de mindig nagyon elbűvölnek első illat- és ízimpressziói. A későbbiek még inkább, de erről később.

Illatban azonnal jelentkezik a minerális jegy, de töltés után mégis inkább a gyümölcsös, apró nyári almás, friss körtés illatok játszanak erőteljesebben. Kortyban azonnal meglehetősen határozott, markáns, de nagyon szép savkészlet jelentkezik, amit részemről egyáltalán nem bánok, hiszen Tokaj száraz furmintjai, azon belül is a savhangsúllyal rendelkezők különösen kedvesek számomra. (Egyébként Somlói borokon „szocializálódtam”, tehát nincs min csodálkozni savízlésem terén). Ízben elsősorban a savhangsúly dominál, mellette inkább a mineralitás kéredzkedik előtérbe, nem a gyümölcsösség. (Tokaj 2007-es évjárata a hozzáértők szerint egyébként lassabban érő, lassabban kibontakozó tételeket eredményezett, különösen a száraz furmintok és hárslevelűk terén). Hosszú lefutású, sós, kicsit fűszeres utóízzel ismét lenyűgözött és arra buzdított a tétel, hogy bátran álljak neki a prosciutto-s, gorgonzolás linguine-nek.

Amíg ezzel foglalatoskodtam, egy kóstolónyi mennyiséget a pohárban hagytam a borból, hadd szellőzzön (felfedeztem anno ugyanis szellőzés utáni illat-produkcióját, amit azóta soha nem hagynék ki, amikor kóstolom). Gondoltam, a bor „sóssága” nagyon szépen egészíti majd ki a sonkát, ami sajnos – mivel nem pármai sonkát vásároltam, amelyhez előírás szerint kevés sót használnak, ezáltal kicsit édeskésebb az íze – már önmagában meglehetősen sós volt. A főzés folyamata rettentő egyszerű, a serpenyőben kevés olvasztott vajra rádobtam a csíkokra vágott sonkát, kis kavarászás után ment rá a tejszín, majd ebbe jöttek szépen sorban az összetevők. Elsőként belemorzsolva a gorgonzola, a híres, belsőpenészes olasz sajt, aki Gorgonzola falucskából származik, amelyet sajnos mára egyszerűen „megevett” Milánó, az egyébként nálam Top10-ben lévő város. Utána jött az étel lelke, a fűszer, vagyis frissen őrölt feketebors, kakukkfű, bazsalikom, és a - gorgonzola esetében kihagyhatatlan - frissen reszelt szerecsendió. Szépen, ráérősen, nyugodtan krémesre kell főzögetni, majd a vége felé beledobni pár szem capribogyót, és egy-két gerezd apróra vágott fokhagymát - ez utóbbiból semmiképpen ne sokat, mert rendesen beviheti az ételt a málnásba.


Mindeközben megfőztem a linguine-t is, vagyis a szalagtésztát, amelyet néhányan csak „lapos spagetti”-ként csúfolnak, én nem tenném, hiszen az olasz tészták mindegyike külön egyéniség. Még a szalagtészták között is több versenyző található, pl. a pappardelle, vagy a tagliatelle. Tehát semmiképpen ne keverjük a szezont a fazonnal. És talán mondanom sem kell, hogy a pasta ugyebár kizárólag al dente, és a tészta hideg vízzel történő lemosása esetén ne csodálkozzunk, ha másnap becsenget hozzánk a maffia, és meglehetősen csúnyán néz ránk. Mert ez egyszerűen bűn. Pont.

A végére még egy kis magvakból (elsősorban fenyőmag) álló kavalkádot pirítottam száraz serpenyőben, ez került tálaláskor a tészta tetejére. Az étellel együtt jöhetett újra a furmint, először is a szellőztetés utáni illat beszippantása! Szóval ez a tűzköves, „vulkános” illat minden alkalommal lenyűgöz. Az íz pedig az ételhez is jól teljesít, szükség is van a markáns savakra és az erőteljes mineralitásra, hiszen a sonka, a gorgonzola és a capribogyó sem kispályás versenyző. Egy gyengébb ellenfél nagyon gyorsan elvérezne ezen az amúgy barátságos magyar-olasz meccsen.

Jó, most már annyira nem is bánom a Solymászt (dehogyisnem!), meg a kecskesajtos dödölle is majd máskor… És kinézve is csak szünet nélkül havazik, de egye fene, ezt sem bánom most valahogy, mégis szép ez a nap. Még egy kis furmint a pohárba, és jöhet Goran Dalmatinac, Feketekő Péter, Zorán Vukovics, Aaron Blumm és Franjo Mandebaba világa, vagyis A könnymutatványosok legendája… Végre!

A bejegyzés a Borászportálok online bormagazinban is olvasható.

Fotók: Nagy Zita

2010. január 13., szerda

Friss hajtások – Bolyki János, Konyári Dániel és egy novemberi sms

Huhh, azért az utóbbi pár nap nekem se volt könnyű, tiszta izgalom ez a borvilág, pedig egyelőre a szőlő még az igazak álmát alussza. Bár emiatt a borosoknak igazán nem kell lábujjhegyen járkálniuk… Tehát végre közhírré tétették a Bor-agora klub által szervezett internetes szavazás eredményét. Ám előbb a borrajongók egy 35 fiatal magyar borász nevét tartalmazó lista fölött vakargathatták a fejüket, ki is legyen 2009. fiatal magyar borásza.

Jómagam is sokat doboltam a klaviatúrán, mire elküldésre került a voksom. Mert hát ilyenkor előjön mindenféle „személyes” ügy. Óhatatlanul. Hiszen valamennyien kedvesek, helyesek, fiatalok, lelkesek, ügyesek, okosak, szépek és még sorolhatnám, némelyikükkel ráadásul már fesztiválokon, kóstolókon, borsuliban, vagy akár egy szüreten személyesen is találkozhattam.



Az egyik győztes, Bolyki János neve számomra egy pár évvel ezelőtti Budai Gourmet Fesztiválon ragadt meg a fejben. Az egri borász nem is a borokkal győzött meg legelőször, hanem a külső adottságokkal. Mármint a palackok, pontosabban a címkék megjelenésével. Az ugyanis tuti, hogy ha egy borral kevésbé közeli ismeretségben lévő illetőt (=akkori önmagamat) egy ekkora fesztiválon pár pillanatra magára hagynak, az nem tehet mást, mint nézelődik. Mert hiába megy a kezdő borrajongó profival borfesztiválozni, a profik időnként eltűnnek, akárcsak a vérprofik a sí- vagy futópályán, és „Rögtön visszajövök!” felkiáltással tesznek néhány saját szintjüknek megfelelő kört. Dicséretükre mondva, egy idő után valóban visszatérnek kipirulva az ott szerzett élményektől, és újra felveszik a mi kis suta ritmusunkat.

Sétálgatva tehát anno kicsit „elanyátlanodva” a Millenáris parkban megakadt a szemem egy címkén. A Nem hall nem lát nem beszél címkéje volt az. Természetesen azonnal lecsaptam rá, utána érdeklődve pedig végképp szívbe záródtak a Bolyki borok: „Azért ez a neve, mert az előző szüretnél segítettek olyanok, akik hallanak, látnak és beszélnek, csak nem egyszerre, mert vakok, süketek és némák. Én meg egyszerre vagyok vak, süket és néma, mert azt gondolom, a defektusok adják meg a ritmust az életemhez.” Szóval ebből a hatásból gyökeredzve jött az évek során az összes többi „Bolykis” címke- és kóstolási élmény, az Ördöngös, a Metatema, Zorróék és még sorolhatnám.



Bevallom őszintén, a másik győztessel, Konyári Danival még nem találkoztam eddigi rövidke borútkeresésem alatt. Amit ki lehetett róla „googlézni”, azt elolvastam, időnként e tevékenység mosolyt is csalt az arcomra: „a mostani birtokukat egy vasárnapi motorozás közben fedezte fel, és dél-afrikai borászkodása alatt sokszor egy buliból ment éjszaka megkeverni az erjedő vörösbort” - olvasom. Egyébként 2000-ben diplomázott, majd bejárta a nemzetközi borvilágot: Dél-Afrikában, Portugáliában, Kaliforniában és Új-Zélandon tanulmányozta a borkészítési technológiákat. Édesapja, Konyári János tavaly nyerte el az Év borásza címet, Daninak pedig ez az első komolyabb díja.

A győztesek a Vakok Speciális Szakiskolája által felajánlott boroskancsókat kaptak, melyeket látássérültek készítettek. Ezzel a szervezők arra akarták felhívni a figyelmet, hogy aki csak teheti, 2010-ben is támogassa a Vakok Állami Intézetét. Bolyki Jani és Konyári Dani a Bor-agora esten értékesített boraiból származó bevételét felajánlotta a Vakok Intézetének.

És ez itt lent még idekívánkozik, igazság szerint minden kommentár nélkül… Na jó, annyit hozzá, hogy úgy november derekán, amikor rám és a hangulatomra telepedett a makacs köd meg az időnként mindenkinél elkerülhetetlenül jelentkező „vajon jó úton járok?”-érzés, érkezett pár sms Gábrieltől (http://www.magyarborkulturaert.hu/):

Szeresd magad minden gyengeségeddel együtt! Itt ül a metrón (Határ út) egy lány, kb. 30-as, és nagyítóval tudja csak olvasni az újságot. De rossz neki, mégis kíváncsi az újságra, és nem érdekli, hogy mit szólnak az emberek – „Hű ilyen fiatal és vaksi!” – kit érdekel? Más 2 perc alatt átfutja a cikket, neki 10 perc. Annak kell örülni, ami van, persze sok minden lehetne és sose lesz elég semmi sem. De nem muszáj beállni a sorba (Nagyvárad tér). És lassan jön majd a Ferenc körút, a lány még olvas, én leszállok, és mozog a lépcső... Hit az kell, akkor is, ha tényleg kevés az esély – legalább megpróbáltam, s ha elbukom, hát elbukom. De ha nem hiszem el, a sors nem ad új lapot.

Egyre inkább úgy érzem, igazán szép és jó világ ez a borvilág… bár ezt valahogy már sejtem egy ideje.

(Fotók: Junibor - Eged Dániel)

2010. január 7., csütörtök

Hol van az a nyár? – Karácsonyi ajándék Erdőbényéről, a Béres Szőlőbirtokról

Ajándékot kapni jó dolog. Elsősorban azért, mert tudjuk, hogy valahol a távolban valaki gondolt ránk, és ez mindig szívet melengető érzés. Karácsony alkalmából csomag érkezett Erdőbényéről, a Béres Szőlőbirtokról, ahol júniusban jártam. Ezért nemcsak a csomag tartalmáért tartozom köszönettel, hanem a napsütéses emlékekért is, amelyeket tél derekán idézett fel bennem.




Akkor még nyár volt, a szeszélyesebb fajtából, amikor hol tűző napsütés, hol szemerkélő eső váltogatta egymást, teljesen rapszodikusan. De némi biztonságérzetet adott, hogy Zöldi-Kovács Árpád birtokigazgató a szikrázó napsütés közepette csak felnézett az égre, és máris felgyorsította a birtok külső helyszínei, vagyis az ültetvények bemutatását, mondván, mindjárt esik, lassan induljunk vissza a birtokközpontba. Persze pár kósza, szórakozottságában odatévedt felhő a „nemodavalósinak” nem igazán riasztó jelenség, de akik tökéletes harmóniában élnek együtt a természettel, olvasni tudnak belőle. Márpedig Erdőbényén másképpen lehetetlen élni. És valóban… a napsütésben vadul szakadni kezdett az eső, de mi addigra már jóízűen fogyasztottuk az ebédet. Na és persze a borokat.




A birtok borai letisztult stílusukkal, szép, kifejezett, ásványos jegyeikkel győztek meg arról, hogy valóban szorgalmas, lelkes munka, és alapos odafigyelés kíséri végig útjukat. Az ebéd előtt aperitifként fogyasztott száraz, kifejezetten nyári bortól, vagyis a friss, gyümölcsös sárgamuskotálytól indulva, a Lőcse-dűlő Furmintján és a Magita Cuvée aszalt barackos, citrusos tételén át egészen az 5 puttonyos aszúig bezárólag ismerkedhettem a pincészet kínálatával.
   
Búcsúzáskor sem engedtek el üres kézzel a birtokról, útravalóul a Hárslevelűből és Furmintból készült Holdezüst Cuvée-t kaptam, természetesen a nap során begyűjtött szép élményeken túl. Az Omlás-dűlő talaján termett alapanyagból készült bort jókedvű nyáresti találkozások, holdfényes vízparti beszélgetések kísérőjeként és hangulatteremtőjeként ajánlják, de jómagam akkor kaptam kedvet fogyasztásához, amikor az idén először megrendezett Bor, Mámor, Erdőbénye Pincefesztivál zajlott. Sajnos csak a távolból követhettem nyomon az augusztusi rendezvényt, kedvet kapva arra, hogy idén nyáron már „testközelből” élvezhessem a fesztivált, amelyet minden megszállott pincejárónak szívből ajánlok, annak ellenére, hogy még csak január van. Hiszen napról napra egyre több a fény, és napról napra egyre közelebb merészkedik az idei nyár is…

Megérkezett tehát egy újabb darabka az erdőbényei birtokról, a karácsonyi ajándékba kapott Jubielumi bor, azaz egy félszáraz tokaji furmint a 2007-es évjáratból, amely a Béres Gyógyszergyár 20 éves fennállásának alkalmából került palackokba. És vele együtt pár pillanatra visszatért a tavalyi, meleg nyári párába burkolózó csoda is. Köszönöm.

Szekszárdi elegancia - Takler borvacsora az Airport Hotel Budapest Avion Éttermében

Talán a karácsonyt megelőző emelkedettebb hangulatú adventi időszak is hozzájárult az Airport Hotel Budapest Avion Éttermében tartott decemberi borvacsora különleges atmoszférájához. Egy ilyen estéhez elegáns borok dukálnak, erről a borvacsora meghívott vendége, a szekszárdi Takler Pincészet gondoskodott, a bemutatott borokat pedig Kántor Ferenc András Executive Chef izgalmas részleteket rejtő ételkölteményei kísérték.

A pincészetet Takler András képviselte, édesapja - Takler Ferenc - a borvacsorával egy időben a Prestige Reserve Club Lánchíd Palotában tartott díjkiosztó gálavacsoráján vett részt. A prémium szegmens kiemelkedő borai közé ugyanis díjazottként bekerült a Takler Pincészet Bartina Szekszárdi Cuvée 2006, Syrah Reserve 2007, és Cabernet Sauvignon Reserve 2007 tétele, ez utóbbi a vörösök mezőnyében elhozta a TriumVinatus kupát is. A munkamegosztás összehangoltan működik tehát a Takler Trióban, és nemcsak a borbemutatók, valamint a marketing munka terén, hanem a szőlőben és a pincében is, ahol a borkészítés apró rezdüléseit elsősorban az idősebb és fiatalabb Ferenc felügyeli, míg András a pincészet dinamikus fejlődéséhez szükséges biztos háttér megteremtésén szorgoskodik. 

A családi vállalkozás 1987-ben indult útjára, azóta a folyamatos fejlesztéseknek, bővítéseknek, és a befektetett hatalmas mennyiségű munkának köszönhetően egyfajta hiánypótló pincészetet teremtett meg a Takler család a szekszárdi borvidéken, minőségi panzióval, borszaküzlettel, pincével. Ahogyan András elmondta, borász körökben csak “kamikaze pincének” nevezik őket, hiszen szinte fennállásuk óta minden energiát és pénzt a birtok fejlesztésébe invesztálnak. Az igazi csúcspontot 2004. jelentette, amikor Takler Ferencet a Magyar Bor Akadémia az Év Bortermelőjének választotta. Borászati hitvallásuknak megfelelően testes, érett tanninokban gazdag, de bársonyosan lágy, elegáns borokat készítenek a vidék boraira jellemző fűszerességgel.

A borvacsora első tételében máris felfedezőútra indulhattunk, hogy az említett stílusjegyeket megkeressük. A 2007-es Cabernet Franc-t tartalmazó poharat - András javaslatára - a pár órával a borvacsora előtt megválasztott Év borásza 2009, vagyis dr. Lőrincz György egészségére emeltük. A rubin színű bor illatban és ízben is gyümölcsös, kerek, sima, háttérben finom, diszkrét fás jeggyel. Szép bizonyíték arra, hogy a fajta otthonra lelt Magyarországon, azon belül Szekszárdon különösen. A séf ehhez a tételhez vadhúskocsonyát álmodott balzsamos borsóval, pirított rozskenyérrel. A kocsonya finoman rezgő kupolája alatt az omlósra főtt vadhús mellett sárgarépa derítette jókedvre a vacsoravendégeket, és a néhol előbukkanó guruló kis gyöngyhagymák is ebben segédkeztek. A kocsonya íze igazi vasárnapi ebédek húslevesét idézte, de ezen az estén a csoda a részletekben lakozott, így már ennél a hideg előételnél is az apró “kiegészítők” keltették fel figyelmünket: a balzsamecet textúrája és ízvilága jó értelemben vett cukrosságával szépen díszítette a borsó zöld kabátját, és ízben is kiemelte annak édeskés, friss, ropogós, tavaszi ízét.

A második tétel a Cabernet Franc testvére, vagyis a hasonló tőketerheléssel (2 kg/tőke) termett Merlot 2007-es tétele volt, mely 12 hónapig érlelődött másod- és harmadtöltésű hordókban. Mivel nem szántak neki határozott, újfás jelleget, illatban és ízben is a gazdag gyümölcsösség uralja. Mély szín, és hosszú, tanninokkal finoman, lassan lecsengő utóíz jellemzi, amit halvány kesernye tesz még izgalmasabbá. A Merlot megbízható fajtája Szekszárdnak, ezért egy megbízható társ is szegődött mellé ezen az estén, vagyis a füstölt libamellbe göngyölt kecskesajt, alma saláta kíséretében. A nem túl markáns, és éppen emiatt visszafogottságában tökéletes kecskesajt kifogástalanul működött együtt a füstölt ízzel, az almasaláta kis ékszerei (diódarabkák, kaliforniai paprikacsíkok) mind egy-egy meglepetéssel szolgáltak a szájban. A saláta összetevőiben a borhoz szépen simult egy lila színekben induló versenyző, a finom kesernyés utóíz általa is ismétlődött.

Az est harmadik szereplője már egy összetettebb tétel volt, a Bikavér Reserve 2006. A bikavér mind Egerben, mind Szekszárdon igazán jó úton halad, bár nehezebb látványos sikert elérni vele, mint az egyéb házasításokkal, de az igazi, míves, magasabb árú bikavérekre nagy a kereslet. A tétel Kékfrankosra épül (35%), mely szép harmóniában teljesedik ki a többi összetevővel: Merlot (30%), Cabernet Sauvignon (15%), Cabernet Franc (15%), valamint Kadarka (5%). A színében és illatában is mély, telt bor szájban fekete borsos, csokoládés, fűszeres, érett, lédús erdei gyümölcsös ízeket produkál. Kíváncsian vártuk, vajon milyen ételpárosítás érkezik majd ehhez az igazán elegáns és sokrétű borhoz. Az étel is a bor stílusát tükrözte, vagyis a fűszerességet, és az összetettséget, amely harmóniában végződött. Az ötfűszeres, szaftosan omlós kacsamell szeletek narancssárga “tóban” fürödtek, vagyis narancsos-fűszeres mártásban, mindezt a zöldséges rizsfelfújt tejfölpamacsos-feketeszezámos tetejű tömbje figyelte. Mind az étel, mind a bor “fűszerezettsége” hozzájárult, hogy egyenrangú felekként szerepeljenek ebben a szép párosításban.

A negyedik bor- és ételpárosítás már igényelt némi előzetes kutatómunkát, gasztronómiában kevésbé járatosaknak ugyanis némi fejtörést okozhat, mit takar pontosan a Colbert módon elkészített borjú medalion, és a Róbert mártás. Nos, felkészülve az estre azonban már a tudás birtokában vártuk a második főételt, és kóstolgattuk társát, vagyis a Bartina Cuvée 2006-os tételét. Már ezt a Kékfrankos, Cabernet Franc és Merlot fajták házasításából született bort ízlelgetve sejtettük, hogy az étel - ahogyan mondani szokás - “nem lesz piskóta”, hiszen ez a tétel nagyságával, picit dohányos utóízével, komplexitásával, szinte már lekvárosságba hajló ízével-illatával egyszerűen követelt valami rendkívül összetettet, valami “nagyot”. Meg is érkezett a Colbert módon elkészített borjú medalion Róbert mártással, spenótlevelekkel és kis bohém paprikakóccal a feje tetején. A Colbert módon készítés rejtelmeit azonban úgy tűnik, csak részleteiben sikerült feltérképeznünk a világháló segítségével, Kántor Ferenc András séf a különböző rétegekbe ismét beköltöztette fantáziáját, igazán egyedi ízvilágúvá téve a borjú medaliont. Eben a párosításban a bort és az ételt is a részletek gazdagsága és sokrétűsége tette igazán naggyá.  

Bevallom, az Avion Étterem diszkrét fényei, a menüsorban eddig szereplő kocsonya, narancs, alma, kacsa, és a kifinomult stílusú Takler borok már amúgy is kezdték bennem élesztgetni a karácsonyi hangulatot, de igazán a desszerthez érkezve teljesedett ki az ünnepvárás érzése. A kemencés piskóta aszalt szilvával, mandulás csokoládéöntettel, porcukorral finoman “behavazva”, mézeskalácsfűszer-illatot árasztva önmagában is szép lezárása lett volna a menüsornak. Azonban a hozzárendelt Rosé Cuveé Primőr 2009-es tétel még inkább erősítette a desszert eleganciáját, a 40% Pinot Noir, 40% Kékfrankos, és 20% Kadarka cuveé-je élénk savgerinccel, húsosabb, olajosabb textúrával lepte meg a vendégeket. Illatban a málna, a szamóca és az eper dominál, ízben pedig mindkettőnkben régmúlt gyermekkorunk töltött málnás keménycukorkájának ízeit idézte fel, szépen játszadozva a piskóta aszalt szilvájával.

Az est méltó lezárásaként a Syrah Reserve 2007-es tétele érkezett poharunkba. A feketébe hajló színű lekváros, sűrű, illatban és ízben is gazdag, buja, szuggesztív bor alapanyaga a déli fekvésű Várdomb dűlő szűztermése, mindössze 80 dkg/tőketerheléssel termett. A szürettel kivártak, már töppedt bogyók is voltak a fürtökön. Az estet végigkísérő szekszárdi elegancia ebben a tételben is érezhető volt, a lágyság és kerekség mellett a fűszeresség és a szép gyümölcsösség harmóniája itt is jelentkezett.

Az idei év utolsó borvacsorája az Avion Étteremben a részletek gazdagsága, a kifinomultság és a visszafogott elegancia jegyében telt mind a Takler Pincészettől, mind pedig az étterem konyhájából érkező tételek esetében. Megköszönve az Airport Hotel Budapest Avion Éttermének egész éves vendégszerető és igényes borvacsoráit, kívánok valamennyi munkatársának és visszatérő borvacsora vendégének kellemes ünnepeket, és sikerekben gazdag újévet!

Külön köszönet a borvacsorán való részvételem lehetőségéért Nyulasi Gábrielnek, Az ihatóbb Magyarországért elnökének!

Az est menüsora a következő volt:
Cabernet Franc 2007 – Vadhúskocsonya balzsamos borsóval, pirított rozskenyérrel
Merlot 2007 – Füstölt libamellbe göngyölt kecskesajt grillezve, alma salátával
Bikavér Reserve 2006 – Ötfűszeres kacsamell zöldséges rizsfelfújttal
Bartina Cuveé 2006 – Borjú medalion Colbert módon, Róbert mártással
Rosé Cuveé Pirmőr 2009 – Kemencés piskóta aszalt szilvával, mandulás csokoládéöntettel
Syrah Reserve 2007 - Kanapék

2010. január 3., vasárnap

Zita éjszakai bortúrája Sopronban – „levélmény”

Kedves Zazie!

Nehéz dologra vállalkozom most, megosztom veled egy 24 órás (!) bortúra élményeit. Már előre sajnálom, hogy sok dolog kimarad, mert bár bennem mozdulnak azok az élmények is, lehetetlen lejátszani a klaviatúrán minden apró neszt, érzést, amely meghatározó darabja lett az életemnek... Sopron, a Kékfrankos fővárosa hívogatott magához ezen az augusztusi hétvégén. A leghűségesebb barátom marad, talán örökre. Hiszen átvirrasztott velem-értem egy éjszakát…

Ma éjjel semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen...” – dudorászott végig a túrán Balázs, a túravezetőnk, hol az erdő mélyén bele az éjszakába inkább csak a macskabaglyoknak üzenve ezzel, hol a pince mélyén csak úgy maga elé, átnézve a Kékfrankossal teli pohár falán. Legutoljára másnap hajnalban hallhattuk ezt tőle, akkor már csak csendesen, elharapva a sor végét, hiszen az éjszakát pihenni küldve kinyitotta ébredező szemét a narancssárga napkorong a Fertő-tó fölött.

Fotók: www.soproniborvidek.hu
De az egész szombat délelőtt kezdődött... Igazi nyár, megrendelésre sem hozhatott volna az Időjárásért Felelős Hivatal futára jobbat, szebbet. Találkozó 9:30-kor a belvárosban. Már készülődő izgalom belül, hiszen mégiscsak arra vállalkoztam, hogy 24 órán át életben, azon belül is ébren és éberen maradok, közben pedig cseppet sem mellékesen végiglátogatok 8 pincészetet, és alaposan beléjük is kóstolok. A számokkal dobálózást itt befejezem, talán még a legfontosabbak, hogy 23-an túráztunk együtt, és összesen 54 bort kóstoltunk.

Az indulás után pár óra bemutató séta a belvárosban. Nyártündér kíséretében, szikrázó napsütésben Sopron maga a fülledt, buja mediterrán fíling. A kis kapualjakból a forró kacskaringós utcácskákra kiáramló hűvös levegő, a nyitott kétszárnyú kis ablakok, mögöttük zajok-hangok-zenék, az utcákon a még mindig borzongatóan érzékelhető történelem…

De ha egy város borral vagyon átitatva, ott bizony egy borimádó bort is akar imádni. Első állomás, Gangl Borászat. Amíg Zoltán a pincébe invitált minket, addig Szabolcs a malacot „őrizte”, hogy az szép pirosra és ropogósra süljön, amíg mi 6 évjárat Kékfrankosait végigkóstoltuk.

A 200 éves pincében egy 2007-től kezdődő, 2003-as évjáratig visszatekintő „hagyományőrző” kóstolóban részesültünk, vagyis az „Ahogy a nagypapától láttuk” szellemben készült Kékfrankosok is pohárba kerültek. A lendületes, markáns savakkal együtt máris a memóriába tehettük a fajtára jellemző gyümölcsös illat- és ízjegyeket is. A 2005-ös tétel meggy és ribizli illata mögött a háttérben már ott várakozott csendesen a palackbuké is. Az íze ugyan vadóc még egy picit, intenzívebben érezhető benne az almasav bontás, markánsabb, férfiasabb vonalat képvisel.

A 2004-es tétel a türelem és a hozzáértés ékes bizonyítéka, hiszen ebben az évben sokan a csúnyán kezdődő ősz miatt ijedten leszüreteltek. Nem így a Gangl fiúk, akik kivártak, így október végén egészséges, érett szőlővel tölthették meg a puttonyokat. Ez a Kékfrankos már puhább vonulatú, barátságosabb savkészlettel. Illatban-ízben huncutul rejteget némi Pinot-s jegyet is, a túlérett cigánymeggy ízzel viszont egyáltalán nem fukarkodik. Búcsúzóul egy igazi „csemegét”, egy 1997-es Kékfrankost kóstoltunk. A bor tökéletesen rácáfolt Zoltán „öregecske” jelzőjére, teljesen egészben volt. A gyümölcsösség ugyan már csak visszafogottan jelentkezett, de a csersavak bársonyosan letisztult formájukat mutatták.

Miután „Kékfrankosilag” megtörtént az alapos beavatás, tovább indultunk. Kisvonattal, át Sopronon. Majd leszállási szándékunkat nem kellett időben jeleznünk, vonatunk közvetlenül a második állomásnál fékezett, az Iváncsics Pincénél. Iváncsics Zoltán kis birodalmának egyik igazi gyöngyszeme a Shiraz 2006. A sötét bíborvörös, tintafekete maggal rendelkező bor gyorsan igazolta, hogy a szívéhez igencsak közel áll a soproni talaj. A frissen őrölt fekete bors és a fekete ribizlis-áfonyás ízek-illatok finoman keveredtek a friss vaníliával. A használt barrique hordós érlelés, az érett tanninok, a nagy, robusztus test és a 14,5%-os alkohol tette még a felkiáltójelet a bor mellé.


Miközben kóstolgattunk, az eső pár percig esni kezdett, de csak azért, hogy ilyet is lássunk Sopronban. Legalább hűsítette a csapatot, amíg átsétáltunk a Roll Pincéhez. Terített asztalkák, szíves vendéglátás. Kis izgalom a vendéglátók hangjában, a miénkben fokozódó jókedv. Egyelőre csak a borokat számoltuk, az órákat nem. Majd séta újra, át a Pálos Pincéhez… a Gesztenyés körút egy olyan hely, ahol a templom és a kolostor alatt sétálva menthetetlenül rád rakódik a múlt. Ezzel az érzéssel érsz le a pincébe is, kár modern technológiát keresgetned, ott nem találsz. Viszont a szép soproni savak már buzdították a gyomrunkat a vacsora azonnali befogadására.


Irány tehát az Erhardt étterem, ahol a kacsacomb törölhetetlen a memóriából, kívül ropogós, belül szaftos változat, a legritkábban ehető így étteremben, maradjunk ennyiben, pedig így az igazi! A vacsorát végigkísérték a soproni borok is, kóstolhattunk a Vincellér Ház, Ákos István, a Pfneiszl, valamint a Jandl Pincészet boraiból is. A hab a tortán, pontosabban a desszertbor a Vincellér Ház késői szüretelésű Zenit 2006-os tétele volt. A termőterület mikroklímájában töppedt, aszúsodott szemek igazi dús, egzotikus íz-illatkavalkádot hoztak létre, finom botritiszes, valamint ásványos-sós jegyekkel, a magas cukortartalom mellé pedig igazi előzékeny gavallérként szegődött a határozott savgerinc.

Közben az éjszaka megállíthatatlanul közeledett. Vacsora után tehát legtöbben jelentős kávémuníciót vettek magukhoz, ezzel felvértezve indultunk a Taschner Borházhoz. Itt ért minket az éjfél is, ám előbb még egy 2006-os dűlőszelektált (Weidengrund) Kékfrankos került a pohárba. Egy igazi elegáns francia fekete cseresznye lekvár és nagymama meggyszörpje találkozik illatokban, ízben apró erdei gyümölcsök játszanak, a tannin pedig szépen belesimul az összképbe.

   
Ha már erdei gyümölcsök… Éjfél után be az erdőbe, éjszakai túra… Osho szerint az igazi élet a vadonban zajlik, legalábbis ezt írja Bátorság című könyvében. Tehát Balázs bátorkodott elől, elszántan és lelkesen, „szentjános bogarak fényében tündökölve”. Az elemlámpák cikázó fényében az erdő már amúgy is okot adott némi borzongásra (bár magánügy, hogy vizuális alkat lévén ilyenkor ugrik be a Twin Peaks és az X-Akták valamennyi durva részlete), de amikor Balázs a lejátszott madárhangokkal a fejünk fölé hívott pár macskabaglyot, valami egészen megfoghatatlan és különleges atmoszférájúvá vált a túra. Kár, hogy a szúnyogok éjjel nem alszanak, mi több, nemhogy nem alszanak, de rendesen kisurrannak a „hűtőhöz” kajálni, szóval csíptek-martak mindenkit, akit és ahol csak értek.



Az erdőből kiérve hajnali 2 körül a Felsőkereszthegyen találtuk magunkat, a Töltl Pincészetnél. Itt éreztem először, hogy „aludni kell, anékű meghalok”… de aztán gyorsan átlendültem a holtponton, azt hittem, aznap utoljára. Tévedtem. Túra tovább a szőlősorok sötét sziluettjei mellett, és közben azon morfondíroztam, előfordulhat-e, hogy az ember gyaloglás közben elalszik? Nos, nekem majdnem sikerült, tehát biztosan lehetséges. Beugrott az örök érvényű opus „akkor is megyek, ha nem akarok” sora is, majd a legvégső stádium bekövetkezte előtt végre megláttam egy mézeskalács házikó kis világító ablakait, megérkeztünk a Fényes Pincészethez, ahol szerencsére nem a gonosz boszi várt minket a péklapáttal és befűtött kemencével, hanem reggeli. 

Nem nagyon ment az evés, a maradék energiáimat nem akartam kenyér kenegetésére pazarolni, sokkal inkább a pohár emelgetésére, amelybe – többek között -  egy Sopronban szintén otthonosan mozgó fajta, a Cabernet Sauvignon 2006-os tétele került. A Virágvölgyben szüretelt alapanyag és a 14 hónapos barrique hordós érlelés adja meg a bor sava-borsát, szó szerint, hiszen a gyümölcsösségen túl csokis, kávés, borsos illatvilág is jelentkezik. Ennek az erőteljes tanninokkal rendelkező, kifejezetten markáns bornak a kíséretében kelt fel a nap, gyönyörűre festve a tájat, arra azért vigyázva, nehogy giccsbe forduljon a kép.


A túra vége felé sikerült átesnem a lónak ama bizonyos túlsó oldalára, eluralkodott rajtam az insomnia. Az alvás már eszembe sem jutott, sőt kezdtem nem érteni mire is jó az, és amúgy miért is pazarolunk rá oly sok időt az életünkből? Lesétálva a völgyben várakozó kisvonatunkhoz a már reggeli hűvös szellőben utaztunk a Weninger Pincészethez, ahol a bioborászat rejtelmeibe is kaptunk egy kis beavatást. Aztán vissza a kisvonatra, és vissza a vasárnap lévén kicsit csendesebb Sopronba is, ahol már délelőtti nyári napsütés várt minket. A túra oklevélosztóval ért véget, majd egy utolsó álmos kacsintással búcsúztunk a várostól, pár perc múlva pedig már édesdeden szundiztunk a ringó vonaton. Minden csapattársra, szervezőre és borászra hálás szívvel gondolok, amit a tarisznyámba pakoltak, abból még nagyon sokáig táplálkozom!

Ha kipihentem magam, újra írok. Addig is kóstolj szépeket!

Z.

A fotókért köszönet: www.soproniborvidek.hu (Böcskei Balázs)

Tárcán a bor 1. - Boldog új év...

Vannak-e újévi fogadalmaid? Melyeket egy bor- vagy pezsgőmámoros éjszakán talán kicsit elhamarkodottan felfirkálsz egy nyilvános wc falára, mondván nesze utókor, én meg úgysem járok többé erre? Vagy amelyeket a Himnusz alatt végigfuttatsz az agyadon, igen, ez így lesz az úgy lesz, csak isten áldd meg... Én meg álljam meg, hogy nehogy másképpen legyen. Vagy amelyeket tényleg komolyan gondolsz – na de most tényleg… Lefogysz, nem iszol, nem szólsz be másoknak, nem bliccelsz a BKV-n, na jó, csak a négyeshatoson, mert elég hosszú a combino, hogy leléphess ha jön a kékruhás. Hogy nem írsz többé selejtet, csak jót, mert már eleget írtál a fióknak… Hogy nem iszol rossz bort, na jó csak azért, mert azt is meg kell ismerni, hogy aztán soha többé… Szóval gondolsz-e ilyeneket? Újévkor…

Fotó: Nyulasi Gábriel

Rossz szokások, szevasztok, vagy csak elhamarkodottan gondoltam ezt a Himnusz alatt miközben a pezsgő lazán kipukkantotta magából a megfeszegetett dugót? Ilyenkor mindenki kicsit visszagondol, aztán kicsit előre… Aztán megint a jelenben találja magát, jobb esetben egy pezsgőspohárral a kezében álldogál egyik lábáról a másikra taposva, rosszabb esetben egy hűvös vécékagylóhoz bújik, hátha oltalmat talál a porcelán ölelésében. Volt már ilyen… Hiszen volt már mindenki fiatal, csak olyan régen, hogy néha nem emlékszik (vissza szívesen).

És ittuk a nemminőségit, és gondoltuk, ez ám a szilveszter, kik korán kelnek, majd aranyat lelnek, de mi majd akkor fekszünk és nem érdekel minket semmi, csak a saját kis világunk. És fújtuk eszetlenül a trombitát, a panelkockákon csattogva visszhangzott a petárda. Néhányan csillagszórót dobáltunk az erkélyről, de az öreg nénik ránk ripakodtak, hogy felgyulladnak a kutyák… Mi csak röhögtünk és nem törődtünk semmivel. Rég volt, szép volt… Nekünk legalábbis szép.

De szép most is… Isszuk a minőségit, és gondoljuk, na még ezt a palack bort csendesen a Himnusz után felbontjuk és gondolunk. Aztán fekszünk, mert reggel megy tovább a lét és már nem lehet hülyéskedni mert meg kell kötni holnap reggel is a nyakkendőt precízen. És már csak magunkban dudorászunk, eszegetjük a sajtot, átnézünk a poháron, bele a vörösbe, és hallgatjuk a jazzt, meg jár a lábunk a ritmusra, de csak szolidan, éppen hogy csak… A rend kedvéért. Aztán fekszünk, nehogy felvirradjon, még félálomban hallunk néhány hazafelé tartó ordító fiatalt az utcáról felszűrődni, de már csak a minőségi ködön át, és mi már amúgy sem vagyunk „ilyenek”… de megfogadtunk valamit idén is, ez a lényeg.

Bár a fogadalmak már igazából csak elméletben léteznek, mert amit akkor fiatalon megfogadtunk abból sem lett semmi, mert mások lettünk, mint akik… De így a jó, így a szép, így a helyes… Járjuk – idén is – az utunkat. Néha hőzöngve, mint azok a fiatalok lent az utcán, néha csendesen érlelődve a mi kis palackunkban, ledugózva a múltat… Boldog minőségi új évet!


E bortárcám legelőször Az ihatóbb Magyarországért-nál jelenhetett meg, köszönet érte!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...