Virágos jókedv a Kárpát-medencei Borászok Találkozóján

Pest, lustán csendes nyári szombat délután, fülledten párolgó utcák, mérgesen csattogó-fújtató trolik és a „nahovamenjünk” kérdése… Egy időben két borfesztivál, a gigantikus gasztro-boros-mesterkuzusos Budai Gourmet, és a muzsikálós-beszélgetős-talpalávalós Kárpát-medencei Borászok Találkozója. Melyik ujjamat harapjam? „Zizukám, abban van a legtöbb élet, amelyik a legjobban fáj!” – mondaná bölcsen Napi, és kortyintana egy nagyot a fröccséből…

A rózsakertben

Úgyhogy gyorsan eldől. És nem csak Napi miatt. Egyrészt szeretném elkerülni, hogy mindenhova menjek, de igazából sehová se érkezzek meg. Másrészt meg kilépve az Andrássy útra az Egry kiállításról, a verandák, a tó, és a szőlőhegyek hangulata után én a magam részéről mindenképpen kertre vágyom. Diófával. Na jó, lehet cseresznye vagy hárs is. Aztán meg virágokra, fűre-telepedésre, nyugodt beszélgetésekre, „csak úgy-levésre", és persze borokra. Hűs fehérekre, vagy rozékra. Aztán ha lemegy a nap, majd hömpölyöghetnek a vörösek is. És persze zene is kellene. Olyan, amiben igazi élet van. Meg amiben ott van az áldás (vagy éppen az átok), vagyis a szerelem. Na meg a borok, a haddmenjen-vonatok, a csillagok, a fecskék, a nem jót forraló kocsmárosnék, az igazlátók, az éltetők, és a lélekcseréltetők… Hegedűvel, szájharmonikával, cimbalommal. Úgyhogy zsebbe a KPM (azaz kulcs-papírzsepi-mobil szent hármasa), egy fényképezőgép, és egy kicsire összehajtható esőriasztó vuduszett, tekintettel a „hatker” fölött gomolygó zivatarfelhőkre, majd az ajtók záródnak mögöttem. Budatétény következik. Na meg a beszámoló.

Kikelet

A 13 órás kapunyitást a kiállítás és egy hűvös-gangos szobában elkövetett ebéd utáni szieszta miatt erősen lekéstem, a színpadról bánatomra éppen a Tárkány Művek távozik. Velük tehát – remélem - jövőre ugyanitt. Hosszú sor kanyarog a Rózsakert bejáratánál, de gyorsan bejutunk. A helyszín idén a fenti főépület elől leköltözött a rózsabokrok közé, meg a dió-, cseresznye- és hársfák alá. Belaktuk tehát a kertet. Ahogy azt kell. Mindenki megtalálta a helyét, fűben ülve, rózsák között sétálgatva, a fák alatti árnyasban a padon üldögélve, a színpad előtt pléddel „megágyazva”, háton fekve fűszálat rágcsálva eget bámulva, vagy éppen összebújva a kedvessel. Beérve a kertbe, mintha csak félálomban hallanám, halk gyerekzsivaj, és a háttérben hangoló zenészek. Minden csak finoman, lágyan. Semmi nem harsog, nem kérkedik. Csak van. Mint ahogy a borászok kis faházai is, tetejük szinte alig látszik, ahogy a hatalmas diófa rájuk teríti óvó karjait. Fények-árnyak ringatóznak, a nap hol kikukucskál, hol elbújik, ő is velünk játszik.

 

A boldog bortulajdonos - Bakonyi Viktor, szervező

Aztán persze bor kell a pohárba. Úgyhogy be a diófa alá. Már megszokásból matatok a jegyzetfüzet meg a toll után, de aztán valahogy mégsem érzem azt, hogy vadul firkálni akarnék. Erősebb bennem a teljes jelenlét utáni vágy, és hogy menjen csak úgy, érzésből minden… Elsőként a felvidéki Mátyás Pincéhez sétálunk. Kisújfalu, kis családi pincészet. A borospalackok mögött feleségével együtt Mátyás András. Csillogó szem, kackiás bajusz alatt mosolygó száj, vendégmarasztaló kisugárzás. Már tudom, hogy bármi jön is, tetszeni fog. 2009-es Rajnai rizling. A János-hegy Öreghegy dűlőjéből. Orrot a pohárba, majd hátrahők… Vagy a Fényhidakon át hat még mindig rám, vagy tényleg Badacsonyt érzem a borban. Gyönyörű ásványok… Kortyban is. Citrom, őszibarack, egy kis füst, és tejszín a seprőn tartástól – misztikus beállítottságúaknak: sur lie. Persze, hogy a talaj érdekel, András el is magyarázza. Meszes-agyagos. Onnan az ásványosság, meg a szép savak. Aztán csak úgy megemlítem itt, hogy van ám Kisújfalunak egy Somlyó-hegye. Flórájában sommal, ahogy kell. De van ott lágyan hajladozó árvalányhaj és törpemandula is. Mesebeli szavak. A hely is mesebeli lehet… egyszer elmegyek oda. Felfrissített a rajnai, és annyira nagyon nyár van... Most már belül is. A háttérben Ferenczi Gyuri fúj néhány hangot a színpadon.

Asztalos Zoltán - AZ Nektár Pince

 

Tovább Asztalos Zoltánhoz. Tokaj-hegyalja, AZ Nektár Pince. Kicsit nézelődünk, közben fotózunk, Zoltán pedig kedvesen odaszól „Na, jöjjenek csak közelebb!” Máris kis házikójánál termünk. Ha már mese, hát ő sem fukarkodik vele. Vióka és Kácsárd. Ezek dűlőnevek, de ha mindehhez hozzáképzeljük a Sárospatak közeli parasztházat pincével és szőlővel, a Teleki grófok és a vincellér egykori alakját, máris egy kis mesevilágba csöppenünk. Furmintok. Kettő a Viókából, egy a Kácsárdból. A két Vióka egy évjáratból való (2008), de mégis mást tudnak. Egyikük félszáraz, 6 hónapos fahordós érleléssel, a másik (Vióka 2) száraz, 18 hónapos érleléssel. Nekem a 2-es lett barátom, egyszerűen lenyűgözött az illatával (együtt a gyümölcs és a csiszolt ásványosság), a kortyban pedig minden a helyén, a savak lendületesek, nincsenek kacskaringós blikkfangok, letisztultan szép és kerek. A Kácsárd 2008-as félédes és kedves Furminttal köszönünk el, majd egy kicsit „színpadozunk”.  

Balla Géza

 

Mert hogy ott közben meg nagy a forgalom, köszöntők, Tőkés László beszéde, Balla Géza ajándéka a szervezőnek, Bakonyi Viktornak, aztán pedig Ferenczi Gyuriék foglalják el a pulpitust. Hamarosan rajtunk is kijön a „Rackatitis” tünete, vagyis önkéntelenül mocorogni kezd a lábunk, meg nem marad el a vigyoriság sem. A pohár viszont üres, az est meg amúgy is kezd leszállni, hát a vöröseket kezdjük környékezni. Tudom, ha Balla Géza házikójánál megállok, akkor ott cövek… nagyjából egész estére. Mégis ezt teszem. Kadarka sillerrel kezdünk. Vidám lettem tőle. Akár egy Beaujolais, égetett cukros, nagyon gyümölcsös, csak úgy gurulnak benne nevetgélve a meggyek és cseresznyék, fűszerekkel lágyan megszórva. Aztán komolyabbra fordul minden… Az este is sötét vásznat feszít fölénk, az alatt kortyolgatjuk a testes Kékfrankost és a sűrűn hömpölygő Cabernet Sauvignon-t. Igen, most kellene talán jegyzetelni, mert ezekben a borokban aztán annyi de annyi minden… De nem teszem mégsem. Mert jó csak úgy lenni. Mellettünk egy porcukor-felhős meggyes pite halk puffanással landol a földön. A pitetulajdonosok nevetnek, felkapják, leszedegetik róla a rátapadt kis fűszálakat, és hamm, bekapják. A világ legtermészetesebb módján. De valahogy itt minden az. 

Leszálló est

Balla Gézánál ér a Csík zenekar is, majd még egy kör az esti párás rózsakertben. Aztán vonatra futás közben némi homlokcsapkodás… mert hogy Lenkey Géza… meg Garamvári… és Gál Tibor… Légli Ottó, és Kikelet, jajj és Skrabski, és innen már csak betűsorrendben gondolkodom tovább. Kimaradtak. Úgyhogy jövőre itt a helyem újra. De most ez a vonat, ha elindult hadd menjen… Sínek zaja, elfutó fények. Aztán Déli pályaudvar. Végállomás.

Teljes fotógaléria a facebook-on - Fotók: Nagy Zita - Borgőz