Gondolatok egy filagória árnyékában – A Disznókő Szőlőbirtokon jártam

Tokaj Prestige Csillagos Bortúra Négy keréken 1. rész

„Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott,

ahol az ember őszinte lesz.”

(Móricz Zsigmond)

 

Borral kapcsolatos utazásaim során minden egyes alkalommal rádöbbenek, hogy lehet éjt nappallá téve könyvekből biflázni, sok bort megkóstolni, majd ezekről okos elemzéseket kanyarintani, vagy ilyeneket olvasni, sokféle fórumon tájékozódni, jól informáltnak lenni, meg lehet az alábbi eszmefuttatást valami szakrális hablatynak is tekinteni, de a teljes valóságot, a dolgok lényegét, az Alfát és az Omegát csakis egyetlen hely birtokolja kizárólagosan és örök érvényűen: a terroir. Ezért aki nem megy el oda, ahol a szőlő terem, és a bor készül, az vajmi keveset érthet, vagy érezhet mindabból, ami pedig a borok lényege lenne. 

A Disznókő Szőlőbirtokon - Lesti Zoltán vezetésével

A felismerés óta még inkább vágyom arra, hogy utazhassak, és eltölthessek pár napot az egyes termőhelyeken, magamba szívhassam az ottani levegőt, engedve, hogy megérezzem a leheletnyi különbségeket is, hiszen ahogy Szepsy István borász mondta, miden egyes dűlőnek más és más az illata. De mindenhol másképpen süt a nap, másképpen járja a szellő a szőlősorokat, másképpen futnak a felhők, és mindenhol más a föld kisugárzása, ezáltal pedig egészen más és más a létezés… A szőlő létezése is, de azoké is, akik ott élnek és dolgoznak. Nem véletlen hát, hogy a borok is mások. 

Így talán érthető, hogy nagy várakozással vágtam bele a Prestige Reserve Club Tokaj-hegyaljai bortúrájába, amelyet az éppen 125. születésnapját ünneplő Mercedes Benz által biztosított négykerekűkkel vittünk véghez. Hat pincészethez látogattunk el: Disznókő, Hétszőlő, Andrássy, Szepsy, Royal Tokaji, Oremus. Igen, ez az a helyzet, amikor valamennyi pincészetről vagy borászról hallottam már, sokat és sokszor olvastam róluk, találkoztam velük fesztiválokon, vagy éppen kóstoltam tőlük hol több, hol kevesebb tételt, de igazi, hiteles tudás birtokába jutni így lehetetlen. Ahhoz bizony utazni kell. Ott kell állni Szepsy István mellett a Szent Tamás-dűlőben, amikor megmutatja azt a helyet, ahová időnként csendes gondolkodásokra elvonul, a borlopóval lelkesen cikázó Áts Karcsi után kell kitartóan szaladgálni a végeláthatatlan mádi pincerendszerben, a tűző nap elől a Sárga Borház hatalmas lombú fái alá kell húzódni, ott eszegetni a házi krémest, és kortyolgatni hozzá a Disznókő aszút, majd a Hétszőlő birtok Rákóczi-Dessewffy-kastélyának tokaji ódon falai között kell álomra hajtani fejünket… Aztán meg kell hallgatni figyelmesen Bacsó Andrást az Oremusnál, miért is gondolja úgy, hogy ha nem ismerjük magát a kultúrát, nem ismerhetjük meg a borokat sem. Majd az apró darabkákat később összerakva esetleg megtudunk valamit… de még mindig csak keveset. Leginkább csak elindulunk egy úton. Megtettük az első lépéseket a valóság felé.

A filagória, és a birtok nevét adó kőszikla

Mint ahogy rögtön a túra első állomásán, a Disznókő Szőlőbirtokon. Már délelőtt nagy a hőség, de egyáltalán nem bánjuk, hogy vendéglátónk, a birtok értékesítő-sommelier-je, Lesti Zoltán a szőlődomb tetején fehéren világító filagóriára, mint célállomásra mutat. Ott vár minket ugyanis a jutalom. Addig is teszünk egy kört a birtokon. Mezőzomboron, Tokaj-hegyalja déli kapujában vagyunk, a borvidék legdélebbi részén. Az Alföld végtelenje terül el a lábunk előtt, ahol a Tisza és a Bodrog árterülete és holtágai nyújtóznak. Innen kúszik fel a dűlőkre kora ősszel a nemes rothadáshoz elengedhetetlen pára. Mögöttünk a Zemplén-hegység húzódik, útját állva az északról támadó jeges viharoknak és a vad szeleknek. Mindeközben nyugat-kelet irányban szépen kószálhat a már megzabolázott szél, így az aszúszemek száradása is biztosított. A Berekalj-dűlő felé tartunk, hogy megnézzük az Ekler Dezső tervezte, jurtaszerű - engem egy elhagyott hatalmas fél-csigaházra emlékeztető - traktorszínt, illetve kipróbáljuk akusztikáját is. Az épület ugyanis nyáron koncerteknek, színházi és operaelőadásoknak ad helyet. 

Traktorszín a Disznókő birtokon

Tovább sétálunk, amíg aztán elérjük a birtok szívét, a Disznókő-dűlőt. Felkapaszkodunk a filagóriához, amely mellett a fűben lustán heverészik a birtok nevét adó kőszikla. Ott vár minket az égkékre pingált, és hófehér abrosszal terített asztal. Zoli hűs, 2010-es száraz Furmintot tölt a poharainkba. „Ennek a bornak egyetlen előnye van. Hogy nincs hátránya.” – mondja, én meg közben mosolyogva hátradőlök, örülök a friss és finom savaknak, a pohárban guruló zöldalmáknak-egreseknek, és hagyom, hogy a szél kedvére borzolja a hajamat. Kicsit aztán még bohókásan a terítő alá kap, majd elcsendesedik. Zoli közben a birtok körüli dolgokról mesél, aztán egy krémes, könnyed, kedves, nem buja, hanem egyszerűen csak szép 2009-es késői szüretes édes Furminttal búcsúzunk a hegytetőtől. Az árnyékok megrövidültek. Dél körül járunk.

A dűlő alján a Sárga Borház falain kacér fények kergetőznek. Oda tartunk. Lefelé haladva a velünk túrázó Bessenyei Péter műrepülő pilóta megjegyzi: „Ha kicsivel melegebb lenne, az se lenne jó. Ha kicsivel hidegebb lenne, az se lenne jó. Ha kevésbé fújna a szél, az se lenne jó, ha jobban fúja, az sem. Minden úgy jó, ahogy van.” És megerősíthetem, ez az érzés itt valóban nem holmi szentimentális képzelgés. Ki kell próbálni. A Sárga Borház lombos fái alatt komótos macska nyújtózik, mi pedig asztalhoz ülünk. Érkezik is a kacsamáj pástétom-hab friss házi kenyérrel. Hozzá meg a 2003-as édes Szamorodni. A borban Furmint, Hárslevelű és Zéta. Meg a 2003-as évjárat különleges gazdagsága. Minden érett és dús. Levét csordító barack, dagi mazsola, finom marcipán, az utóízben pedig egy kis trükk: pici só és kesernye. Elegáns. A cukor és a sav halkan bújik össze. A házi kenyér héja ropogós, belül foszlósan kalácsos, a kacsamájhab krémes és selymes. Na most álljon meg az idő…

De nem áll meg. Érkezik a fogas, petrezselymes-tejszínes szósszal, hozzá pedig krémes rizottó, parmezánnal és póréhagymával. A bor dűlőszelektált, 2007-es Tokaji száraz Hárslevelű. Vajas, citrusos, és inkább az ásványosságról beszél, de gyönyörűen. A rizottó tökéletesen krémes és lágy. Aztán jön a desszert. Házi krémes, mellette kis baracklekvár. Valamiért Nagymami szarkalábas kékszemű mosolya jut eszembe. A roppanós sütilapok között finom tejszínes-vaníliás krém, a lekvárban őszi és sárgabarack. Mindehhez egy fiatalka aszú, 5 puttonnyal, 2007-ből. Benne mindenféle földi jó: barack, méz, mandula. Még friss és könnyed. Kerek savak, selymesség, báj. A lekvárral eszményi párost alkotnak. És ha most azt mondaná Zoli, hogy itt a vége, hát már elégedetten futnánk el véle. De nem. A feldolgozó épület tájékára invitál minket. Mert hogy van még ott pár bor, amit szeretne megmutatni. Meg egy eszencia is. Megyünk vele.

Aszúk. Az első 5 puttonyos, 2002-ből. „Ez egy atlétanő” – hangzik a rövid jellemzés - „Az előző, 2007-es egy kifinomult, francia dáma volt”. Van benne valami. Illatban ott van a friss kajszi, mellette aszalt gyümölcsök, ízben beköszönnek az ásványok, az ázott köves-sziklás vonulatok is. Mindezt az erőteljes savak teszik rafinálttá. Felerősítik az aromákat. Minden élénk, lendületes, vibráló, feszes. Valóban sportos, mégis nőies alkat. Köszönhető az évjáratnak, mely szinte a nagy, klasszikus, 1999-es aszús évet idézi. Amit nyomban meg is kóstolunk, egy 1999-es 6 puttonyos formájában. A Disznókő történetének legnagyobb savtartalmú aszúja. Rendkívül gazdag és cizellált ízek és illatok. Nagyon sok réteg. Narancs, grillázs, dió, ízben nagyon sok és friss sav, amelyet precízen ellenpontoz a cukor. Hosszú lecsengés, benne minden újra fel-felbukkan, majd alámerül, hogy más összetevők kerüljenek előtérbe. ’99-ben háromszor szedtek aszúszemeket a Disznókő Furmint ültetvényein. Tiszta ízekkel, gazdag aromákkal és szépen megőrzött savtartalommal. És még mennyi, de mennyi ideje van ennek az aszúnak! 

Majd a Kapi-dűlő 2005-ös 6 puttonyos aszúját kóstoljuk. Ez a bor csak néhány kivételes évjáratban készül. 100% Furmint, a szintén a Kapiból származó Furmint alapmusttal. Az erejét és a különlegességét nem a kiugró illatok és ízek adják, hanem az egyensúlya. Mint ahogy Zoli is elmondja, a Disznókőnél nem nagy, izmos, agyontrenírozott borokat szeretnének készíteni, hanem egyensúlyban lévő, és harmonikus borokat. Aztán jön a vége, a Disznókő Tokaji Eszencia, 2000-ből. Titokzatos. Úgy hullámzik, mint a méz, rejtélyesen-sziruposan hömpölyög. Füge- és sült szilvalekvár a pohárban, aszalt datolyával, karamellel, pirított dióval és kávéval. A cukortartalmat nem is jegyzeteltem, de itt a birtokon általában 600-850 g/l közötti. Szóval rengeteg. A savak igyekeznek keményen ledolgozni a cukor koncentrációját. Így aztán a vége bársonyos, intenzív, és hihetetlenül hosszú…

Aztán elbúcsúzunk, és tovább gördülünk. Az első állomás pedig máris tanított nekem valamit. Ott fenn ülve a filagória árnyékában megértettem, hogy időzni kell… a tájban, a létezésben, a szélben, a napsütésben, az ételekben, az ízekben, a borokban, az emberekben. Hogy csak úgy ismerhetünk meg valamit (vagy valakit) teljes valójában, ha mi is teljes valónkkal átadjuk magunkat neki. Ebben a szellemben folytattam tovább Tokaj-hegyaljai bortúrámat.

…folytatása következik…

Folytatások:
A második részben a Tokaj-Hétszőlő Birtokra látogatunk.
A harmadik részben az Andrássy Rezidencián borvacsorázunk.
A negyedik részben Szepsy István vendégei leszünk.
Az ötödik részben Áts Károllyal kóstolgatjuk a Royal Tokaji borait. 
A hatodik részben a Tokaj-Oremushoz látogatunk.

Külön köszönet Doszpod Lászlónak, a Prestige Reserve Club munkatársainak, valamint a Mercedes Benznek!

A bortúra teljes fotógalériája a facebookon - Fotók: Nagy Zita - Borgőz