2012. június 16., szombat

Történelem Vas megye szőlőskertjében – A felsőcsatári Vasfüggöny Múzeum

Hátborzongató és torokszorító érzés a figyelőtoronyban állni… Szemben meredek lejtők, rajtuk szépen gondozott szőlősorok. A szőlőhegy gerincén már Ausztria. Valaha – nem is olyan rég – a fenti összekapaszkodó lombok árnya a nap járásától függően hol az ígéret földjére, Ausztriára, hol pedig a hermetikusan elzárt, úgynevezett szocialista táborhoz tartozó Magyarországra esett. Döbbent csend. Mellettem távcső, képtelen vagyok most belenézni. Félelmetes, hogy anno valaki innen pásztázta a tájat, emberekre vadászva. Alattunk szögesdrótok feszülnek, valaha aknamezők húzódtak, és a drótok állandó 24 voltos feszültség alatt álltak. Életek értek véget a határzár telepítése és őrzése közben, vagy a kétségbeesett szökési kísérletek miatt. Goják Sándor portáján járunk, Felsőcsatáron, Szombathelytől 18 km-re, a Vasfüggöny Múzeumban. Az ő lelkes és gondos munkájának köszönhető, hogy a borvidék történelmileg meghatározó időszakának, a határzár korszaknak mementói még ma is láthatók. Hiszen fontos - talán a legfontosabb -, hogy egy borvidékre, mint kultúrtájra is tekintsünk, tehát ne csak a szőlő és bor aspektusára koncentráljunk, hanem a vidék történelmére is.

Fotók: Nagy Zita

Ez az én kis birodalmam” – mutat körbe Goják Sándor. Egy szép, és sok éves elzártsága miatt visszafogott, kicsit magába forduló és titokzatos borvidék apró kincses ládikája. A nyári hőségben békésen sziesztáznak a szőlősorok, és a terméstől roskadozó gyümölcsfák. A háttérben hófehér kápolna, vakító kontrasztja a szürke betonoszlopokra feszített szögesdrótoknak. A falakat cseresznyefa árnya simítja végig. Béke van, csak a forró szél borzolja néha a tájat, és süvítve száguld át a feszülő drótok között. A vitrinekben régi fényképek, lenyomatai egy elnémított, elfojtásokkal teli és megbénított vidéknek. Más olvasni róla, vagy unalmas történelem órákon biflázni a tényeket, és más ott állni a – ma már szerencsére csak jelképes - taposóaknák között, vagy átnézni a misztikus senki földjére. Más fejben tudni, hogy valamikor politikailag elválasztottak minket Európától, és más érezni, hogy nem csak politikailag, de a valóságban is elzárták a vidéket Európa vérkeringéséről.


  
A baltikumi Stettintől az Adriánál lévő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet Európa ősi államainak összes fővárosa.” - mondta Winston Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédében. Hogy mindez hogyan csapódott le itt, Magyarország nyugati határszélén, a picinyke Vas-hegyen? Hogyan pecsételte meg a határsáv kiépítése a borvidék és az itt élő dolgos emberek életét? Műszaki zár és erődrendszer, valamint fokozott, fegyveres határvédelem szigorú szemei pásztázták a tájat. A határsávból a „megbízhatatlan elemeket” kitelepítették. Drótakadályok és aknamezők szabdalták fel a dimbes-dombos vidéket. Azon túl, hogy a rendszer karbantartásához tetemes pénzre volt szükség, jelentős mennyiségű földterületet is kisajátítottak, kivontak a gazdaságból, és nem utolsósorban emberi kapcsolatokat, jószomszédi viszonyokat szakítottak szét. 




A rideg és hátborzongató tények a nyugati határszélre vonatkozóan: 350 km kétsoros tüskésdrót kerítés, és 800.000 db taposóakna. Az aknatelepítési munkák során többen meghaltak, vagy súlyos sérüléseket szenvedtek. A szökési kísérletek során arányaiban ezer emberből mindössze öt-tíz juthatott át az aknamezőn. A későbbiekben már az aknazár sem bizonyult megfelelő védelemnek, „pszichikai visszatartó ereje” ellenére sem. Így új, minden mozgást észlelő jelzőrendszert építettek fel. Az építkezés során véglegesen el kellett távolítani az aknákat, melyek újabb halálos áldozatokat, vagy csonkolásos baleseteket követeltek. Nagy kiterjedésben kiirtották az erdőket, és vadfogó kerítéseket építettek, hiszen a jelzőrendszer nemcsak emberi mozgásra, hanem időjárási változásokra, és vadak okozta jelzésekre is reagált. 

Goják Sándor vezetett végig a múzeumon
  
Goják Sándor részletesen meséli a történeteket, melyek a sokszor halálos kimenetelű szökési kísérletekről szólnak. Szemléletes bemutatásra is sor kerül a vasfüggöny egykori „díszletei” között. A képletes aknamezőn sétálva kipróbálhatjuk, hogy vajon átjutottunk, vagy felrobbantunk volna a határzáron. Ha aknára lépünk, detonáció, kigyulladó reflektorok, és sziréna hangja figyelmeztet. „Ön aknára lépett. Felrobbant!” – villan a felirat. A szökési kísérletek helyszíneit és módozatait is testközelből érezhetjük, például az egyik szögesdrót alatti gödörnél, ahol két fiú ásta át magát a jobb élet reményében, vagy a létránál, ahol a Stern magazin szerkesztője próbált kiszökni az országból kislányával együtt … Igazából ekkor, a valós és konkrét emberi történetek átélése közben szorul össze a torok… Meg amikor Goják Sándor egy szőlősgazda mindennapjairól mesél.




Mert hogy határsáv helyett azelőtt errefelé inkább szőlősorokat telepítettek. Apró pincékkel, vagy éppen emeletes, nyugat-pannóniai présházakkal. Aztán a kifeszített szögesdrótok sok esetben elzárták egymástól a gazdákat és a saját szőlőskertjeiket. A Vasfüggöny Múzeumban bárki áthaladhat azon az őrbódéval őrzött kapun, ahol azt akkoriban a gazdák tették, ha metszeni, szüretelni, vagy éppen bort fejteni igyekeztek a saját kis birtokukra. Félelmetes érzés. Akár egy lágerben. Az áthaladáskor le kellett adniuk a személyi igazolványt a katonáknak, akik felírták az adataikat, és egy személytelen, számmal ellátott bilétát adtak, azzal a kikötéssel, hogy sötétedéskor vissza kell térniük. Ha nem, kíméletlenül megindult utánuk a hajtóvadászat…
 
A Mária-kápolna

A Vasfüggöny Múzeum után a domboldalon felsétálva az 1700-as években épült kis Mária-kápolnához megyünk. Építtetője a közelmúltban boldoggá avatott gróf Batthyány-Strattmann László családja. Igazgyöngyszem a szőlősorok ölelésében. Varázslatos völgyre nézünk le, bármeddig elidőznénk itt, de Goják Sándor vacsorára hív minket. Lesétálunk az árnyas fák alá. A kondérban már megfőtt a csülökpörkölt. Puha, roppanós héjú kenyér és ropogós káposztasaláta kíséretében érkezik a tányérra. Gyümölcsös, friss zamatú, könnyű Kékfrankos a pohárban, a szőlő itt terem, Goják Sándor birtokán, a Kápolna-dombon. Sorra érkeznek a vendégek, a kertkapu kilincse folyamatos használatban van. Nemcsak a Vasi Vendéglősök Klubja tartja itt éppen a Goják Sándor szervezésében minden évben megrendezett Pinka-szurdoki gyalogtúra levezető vacsoráját és éneklős borozgatását, hanem beköszönnek „csak úgy” erre járó ismerősök is. A Goják család minden betérőt nagy örömmel és szeretettel fogad. Közben asztalunkhoz ül Wölfinger József is, akivel téli pálinkafőzésekről és a Vas-hegy mindennapjairól beszélgetünk. Egy kis borkorcsolyaként még hajnalban sült tepertő érkezik az asztalra, desszertként pedig édes, roppanós cseresznye.


Csülökpörkölt Kékfrankossal

Aztán elbúcsúzunk, és hazafelé autózunk. A falucska határában elhaladunk az ország egyetlen, mára már bezárt zsírkő-, vagyis talkumbányája mellett, és elkanyarodunk a vaskeresztesi pincesor felé. A rogyadozó, vagy éppen felújított pincék nagy idők nagy tanúi. A borvidék életében a vasfüggöny időszaka a mai napig tartó fájó törés. Nehezen gyógyuló seb, amely még mindig fáj az itt élőknek, és kicsit talán az ide látogatóknak is, akikre akarva-akaratlanul ránehezedik a múlt. Hiszen amíg a hegygerincen túl Ausztria tovább élte megszokott mindennapjait, a Vas-hegy itteni oldalán szinte belehalt a borvidék a megpróbáltatásokba. Nehéz lesz a felemelkedés, de a kincs itt van a kezünkben, ott bujkál a szőlősorok, vagy a kis pincék hűs falai között, a szőlőhegyek talajában, az összesimuló lombok óvó ölelésében. Figyeljünk rá, szeressük, és ne hagyjuk elveszni!

Fotók: Nagy Zita


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...