Ez az egyébként rendkívül pikáns, „lekváros” történet még karácsony tájékán kezdődött. Az egyik jégszikrázós estén, amikor a ház csendben ránk sötétedett, a Nagy Fehér Varázsló gondolt egy hosszút és mélyet, majd azt mondta: „Igyunk Balla Gézát!”. Mire tiltakozhattam volna, de legalábbis kicsit kérettem volna magam valamiféle nőies tartózkodás jeleként – természetesen eszem ágában sem volt! – máris önkéntelenül egyértelmű bólogatásba kezdtem, és olyan szemcsillogást produkáltam, hogy a csillagszóró köszönés nélkül, lehajtott fejjel távozott a karácsonyi ünnepkörből. Mivel tehát a nemleges válasz késett, pillanatok alatt előkerült egy két palackos Wine Princess díszkarton, pontosabban annak egyik darabja, a 2005-ös Ménesi Prémium Kékfrankos (a másik palack ugyanezen évjárat Prémium Kadarkája, amely egyelőre a borpolcon várja elkerülhetetlen sorsát).
 |
| „...szikrát ad a szerelemnek” |
Karácsony angyalát megszégyenítő sebességgel suhant át rajtam a gondolat: ebből bizony megúszhatatlanul poszt lesz, már látatlanban... és szagolatlanban… és ízleletlenben. Egyszerűen azért, mert… Mert Balla Géza. Legyen elég egyelőre ennyi, a többi majd a bor dolga. Máris poharakba került a színében fáradtságot egyáltalán nem mutató (sőt!), szinte tinta fekete, sűrű bor, a széleken kis lilás karimával, és kezdődhetett az utazás Arad-hegyaljára, a Ménesi borvidékre, azon belül is a Nyári dűlőbe. Mi mindezt pohárral a kézben tehettük, időnként meg-megállva, beleszagolva, majd átnézve a lassú lecsorgásokon, de akit most egy videó segítségével „utaztatok”, az se legyen szomorú. Köszönhetően ugyanis a WineShopTv stábtagjainak - akiket az idei Budai Vár Borfesztiválon ismerhettem meg személyesen – a felvételen maga a Mester, Balla Géza mesél a Nyári dűlőről és a ménesi Kékfrankosról.
Tádáá, és itt következne a bor elemzése. De nem következik. Na, akkor meg miért olvastam el eddig a posztot? – kérdezhetné a „Borgőzös” olvasó, de aggodalomra semmi ok, semmi nem marad el. A Nagy Fehér Varázsló ugyanis nem érte be annyival, hogy csak úgy önmagában kóstolgassuk a bort, még akkor sem, ha már így is megkaptuk mindazt, amire vágytunk. Egy rögtönzött csokoládé-bor párosító játékba csaptunk bele, méghozzá a házban fellelhető valamennyi csokoládé és bonbon részvételével. Nem ragozom, Gombóc Artúr is kifeküdt volna a tesztelt csokoládéféleségek láttán, mert ugyebár volt „kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas, csomagolt, meztelen, egész, megkezdett, édes, keserű, csöves, mogyorós, tej, likőrös, tavalyi, idei”. Megkímélem az olvasókat valamennyi párosítás elemzésétől, ami tény, hogy jó pár igazán meglepő és váratlan eredmény született, pozitív és sajnos negatív értelemben is. Így például megtudtuk, hogy míg egy egyszerű, szinte „alsópolcos” tejcsokoládé remekül tudja érezni magát a bor társaságában, képes emelni annak fényét, karakterét, addig egy magas kakaótartalmú, drága, nagyágyú étcsokoládé csupán csak „besavanyítja” a bort, válaszul pedig a bor élvezhetetlenül „elkeseríti” a csokoládét. Hiába, léteznek össze nem illő párok, érdekes és élvezetes játék volt, de lépjünk tovább, mert tényleg eljött az idő, hogy a borról részletesebben beszéljünk, és hogy belekeveredjünk végre a lekvárba is!
 |
| Epercsoda |
Méghozzá egy eperlekvárba. Amihez társult még egy kis aszalt kumquat is, csak az izgalom kedvéért. Ugyanis a mai napig nem tudom megmagyarázni, miért – talán valami női megérzés által vezérelve – ezzel a két csodával is összehoztam a bort. Vakrandi volt a javából, akár rosszul is elsülhetett volna, de nem! Mivel a poszt főszereplőjét, a Ménesi Kékfrankost már korábban kidugóztuk, volt ideje kiszellőzni, így a közvetlenül felbontás utáni animális, istállós jegyek mögül illatban később előbújt némi bakelit és gumi kíséretében a szilvalekvár, az áfonya, a kökény, pici dohánnyal, borssal, ánizzsal meghintve. Ízben mindez ismétlődött, sok, de érett és besimult tanninnal, amely éppen annyira, és annyi ideig szárított, hogy a markáns savak okozta nyálelválasztás máris kompenzálta a „szárazságérzetet”. Száj(ban)járatás és a korty lenyelése után a 13,5 %-os alkohol szépen melegítette a testet és a lelket, a hosszú lecsengésben pedig leginkább érett piros bogyós gyümölcsök szorgoskodtak még sokáig a szájban.
 |
| Lekvár és aszalt kumquat |
És akkor pár szót a párosításról. Az eperlekvár, melyet a borhoz kóstolgattam, egy mostanában általam gyakran emlegetett francia hölgy, nemrégiben tett Loire-völgyi ott tartózkodásunk alatti vendéglátónk, Annie Brunetière munkája. Férjével, Lucien-nel Saint-Florent-le-Vieil-ben egy saját kis gazdaságot működtetnek. A féltve őrzött üvegecskét tehát Balla Géza indíttatására nyitottam ki, és nem bántam meg. Az eperlekvár és a bor mennyei elegyet alkotott a szájban, és ebben a mondatban semmiféle túlzás nincs. Az ép, egész eperszemeket óvón ölelte körül a fényesen csillogó piros lekvár, melyet kanalazva - hagyva, hogy a szájban szépen szétolvadjanak az ízek - és hozzá kortyolva a bort, megtudtam milyen is az, amikor látszólag semmi sem történik – hiszen csak egy kanál lekvár és egy korty bor „ismerkedik” a számban – a valóságban azonban minden lehetséges jó érzés bekövetkezik. A lekvár szépen lesimította, lekerekítette a tanninokat, a bort szinte friss eperlévé változtatta, kicsit „cukrozva” előhozta őfelségéből a gyümölcsös karaktert. Nem akarta azonban megváltoztatni. Egyszerűen elfogadták olyannak egymást, amilyenek. Talán ettől lett ez a találkozás ennyire szép és felejthetetlen... Az én gondolataim azonban már egyre gyakrabban járkálnak a borpolcon várakozó Ménesi Kadarka körül...
Fotók: Nagy Zita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése