Vasárnap a tél legvadabb
ölelésében indultam a Corinthia Hotel felé. Ünnepelni. Vida Pétert, 2011 Év
Bortermelőjét. Vannak ugyanis ünnepek, amelyek ténylegesen az ünnepeltről
szólnak. Olyan ünnepek, amelyek még véletlenül sem csapnak át hangos, felületes
csinnadrattába, hanem végig megőriznek egyfajta személyes és bensőséges miliőt.
Halk koccintások, mosolyok, ölelések. Örülök neked. Örülök, hogy téged
ünnepelhetlek. Örülök, hogy veled lehetek. És az ünnepelt is mosolyog, és
mindenkihez van egy kedves szava… És közben úgy osztja meg gondolatait a
jelenlévőkkel, mintha csak egy pohár bor mellett üldögélve beszélgetne
valamennyiünkkel. Nincsenek nagy szónoklatok, nincsenek túlhajlított ívek. Csak
egyszerű, letisztult, szívből jövő szavak… valahogy mindig így kellene
ünnepelni.
 |
| Fotók: Nagy Zita |
A Magyar Bor Akadémia Gálaebédje
idén tehát Vida Péter tiszteletére zajlott. Megérkezve, a fagy kemény
szorításából szabadulva máris belépőt kaptam a nyárba: Vida Rosé 2011. Csillogva
nevet, kacéran üdvözöl. A Bálteremben már halk duruzsolás, szinte észrevétlenül
zajlik a fogadás, ahol a verseny öt jelöltjének borai és a hozzá felszolgált
falatkák a főszereplők. Füstölt kacsamell és kacsamáj hab birsalma dzsemmel,
tavaszi tekercs rákkal, shitake gombával és üvegtésztával, grillezett véres
hurka tökpürével, és kéksajt almakocsonyával. Hozzá Áts Károly, Dúzsi Tamás,
Gálné Dignisz Éva, Heimann Zoltán és Vida Péter borai… A poharakban vibráló Furmint,
aranylón csorduló aszú, lendületes Ezerjó, fűszeres Kadarka, bársonyos Merlot.
Néhány falatka és korty a csodákból, aztán Vida Péter a színpadon. „Hát itt vagyunk…” – mondja, és beszélni
kezd. Minden szavát érdemes lenne lejegyezni, de talán a legfontosabb mégiscsak
az, hogy „ha tehetitek, akkor ünnep
legyen a családnak, amikor fölbontotok egy szép bort. És elképesztő, ami belőle
árad. Mert a bor az pontosan olyan, mint az ember. Az éppolyan rakoncátlan
rossz gyerek, és elképesztő tudással bíró felnőtté válik. Ezt a bornál
harmóniának hívjuk. Aztán éppolyan elárvult öregember lesz, és bármily furcsa,
ha meg nem isszuk, éppúgy, mint mi, méltóságteljes lesz, de meg fog halni.
Ilyen az életünk. És ez egy fantasztikus csoda.”
A díj átvétele után a Valetta
teremben az ünnepi ebédhez készülődünk. Valahogy úgy, mint egy nagy család.
Köszönhető ez Vida Péter személyének, hiszen különös természetességgel mozog a
vendégek között. Csakúgy, mint egy gondos házigazda. A borsort ő maga mutatja
be, a Vida borokhoz neves chefek által alkotott ételkölteményeket pedig
Csizmadia András gasztrofilozófus szavai csalogatják elő a konyhából. Elsőként
hideg előétel, vagyis Dunai halkocsonya saláta érkezik. Megálmodója Bernát
Dániel András, az U26 étterem chefje. Hozzá Szekszárdi Öreg Tőkék Kadarkája
2008-ból. Vadponty, lesőharcsa füstölve, haltej, „szűz” és paprikás halkocsonya
kockákkal, sült paprikával, érlelt balzsamecetes saláta halmon… Párszor még
elolvasom a menükártyán, aztán inkább ízlelem. A bor 90 éves tőkék termése. Az
étel megosztó, de én határozottan az őt kedvelők táborát erősítem. A borral párosítva
főleg. A balzsamecet cirógató selyme és a ruccola füstös aromája szépen
harmonizál a Kadarkával, és a hal ízeivel. Könnyed, mégis határozott kezdés. A
legjobb mindenbe így belevágni…
Leves érkezik másodjára: „Vadnyúl
hazafelé”. A Thermal Hotel Visegrád chefje, Ványi László álmodta az asztalunkra. Ő sütötte
bele a kis leveses csészék aljába a vadnyúl pástétomot lilaburgonya gyűrűben,
majd erre kanalazta a forró vadnyúl erőlevest. A 2007-es szekszárdi Pinot noir ugrasztja
ki a nyulat a bokorból. Csodásan egymásra találnak, a végén senkiben sem maradt
hiányérzet. A fogások között Szigethy Gábor író, rendező baráti köszöntőjét
hallhatjuk. „Taníts meg mindenkit
beszélgetni a borról!” – szól Vida Péterhez. Mert ha valakitől, Vida
Pétertől biztosan megtanulhatjuk. Nem, nem beszélni a borról, hanem beszélgetni.
Talán sokkal harmonikusabbak lennének az emberi kapcsolatok, ha többet
beszélgetnénk, és kevesebbet beszélnénk…
A harmadik fogás következik,
ahogy Csizmadia András fogalmaz: „A gasztroorgia”. Én ezt a fogást vártam
leginkább, talán valamiféle megérzés alapján helyeztem a kiemelten kezelendő
kategóriába. Nemcsak azért, mert Takács Lajost, az Olimpia Étterem csillogó
szemű chefjét régóta szívesen „kóstolgatom”, hanem mert amit a menükártyán
olvasok, az különlegességével, összetettségével látatlanban lenyűgöz. Kacsa
„székelykáposztával” – currys kacsacombbal töltött mellehúsa, ananászos savanyú
káposzta mazsolásan, pirított algalapban, pattogtatott gerslivel. Van ebben a
fogásban valami zsigerből jövő érzék, de ott van a teljes magabiztossággal
párosuló könnyed kísérletező kedv is. A curryvel „keletiesített” kacsa párjává
a 2007-es Hidaspetre Kékfrankos lép elő. Egy ideig farkasszemet néznek, aztán
meghátrálnak a guruló mazsolák, az édeskés ananász, a keleti fűszerek, és utat
adnak a bor kincseinek. A gersli elégedetten roppan a háttérben, én pedig
kételkedés nélkül odaadom az első díjat ennek a fogásnak. Bármi lesz is ezután,
már őt szeretem!
A háttérben mindeközben a Hot
Jazz Band játszik finoman csókoló „békebeli” dalokat, a behavazott Budapestet
pedig teljes erővel sütni kezdi a nap. Nyárra vágyom, és meg is érkezik,
Corinthia meglepetés formájában. Apró pohárkába állítva egy roppanósra sütött
tölcsér, benne Rozé sorbet. Természetesen rozéval, vagyis 2011-es Szekszárdi
Rosé Cuvée-vel. Hálás vagyok Bolyki Péternek, a Corinthia Hotel Budapest sous
chefjének, na meg Vida Péternek, hogy idevarázsolták a napfény ízeit, megszórva
némi csokoládés robbanócukorkával, mellyel valahogy a virgonc gyerekkor nyarait
is visszaidézték.
Befejezésként Buday Péter, a
Larus Étterem chefje érkezik, és vele együtt az omlós szarvas lábszár vargányás
pitével, baconban sütött mandulás datolyával, ringló szilvalekvárral,
paszternák pürével, Merlot mártás ölelésében. „Olyan, mintha bársonyt innék.” – mondja Buday a Merlot-ról, és
útmutatást is kapunk az étel-bor páros kóstolgatásához. Vagyis hogy nem kell
úriasan viselkedni, nem kell arra figyelni, hogy a pohár széle tiszta maradjon,
ahogy Buday fogalmaz: be a szájba egy falat „husika”, rá egy kis szósz, egy kis
panyolai szilvalekvár, majd szépen a többi összetevő, és amíg a szájban ismerkednek,
gyorsan rákortyolni a 2007-es La Vida Merlot-t. Amelyhez egyébként az ebéd
nyitásakor Vida Péter azt az instrukciót adta, hogy feltétlenül becsukott
szemmel kóstoljuk, és figyeljünk. Ne az asztalszomszédunkra, hanem magunkra.
Befelé… Gyakrabban meg kellene tenni. Mindenkinek.
Az ebéd végeztével az esti órákat újra a
Bálteremben töltjük pálinkában érlelt alma crumble, gyömbéres crème brûlée,
Sacher torta, kávés mascarpone krém, mini rum baba, sajttorta és még
sorolhatnám hányféle desszertkülönlegesség, valamint illatos olasz kávék,
pikáns sonkák és különleges sajtok társaságában. Boraikkal kedveskednek még a
korábbi „Év Bortermelői” is, így természetesen a poharunk nem üres egy
pillanatra sem… „Nagyon köszönöm, hogy
ennyien eljöttetek ebben a zord időben, és megünnepeltetek” - fejezte be beszédét Vida Péter. – „Végtelen nagy szeretettel köszönöm meg
mindannyiatoknak, hogy itt vagytok, és ezt a napot egyszerűen bearanyoztátok.”
Mert valóban méltó ünnep volt ez a nap… nemcsak Vida Péter ünnepe, hanem a
magyar bor és gasztronómia ünnepe is. Ezúton köszönöm a szervezőknek, hogy
magam is részese lehettem. Remélem, Vida Péter borairól pedig még nagyon sokan és sokszor
fognak beszélgetni úgy, ahogyan ő tanítaná.
Fotók: Nagy Zita - Borgőz
A gálaebéd néhány további pillanata képekben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése