Tárcán a bor 3. - Bor (s)íráshoz

„A lelkesedés rajtunk múlik.
Összekötött kézzel-lábbal igazán szép táncolni.
Csak úgy simán minden hülye tud...”
(Sz.)

Tudod, vannak a gondolkodós esték… azok amolyan melankolikus, lassú táncok, inkább csak ringatózások. Ülsz a széken, egyáltalán nem egyenes háttal, inkább belesüppedve mindenbe, és nézel ki a nagy végtelen csillagosba… csak úgy. Kezedben a pohár, benne a bor. Ha éppen súlyos lakatok kinyitására készülsz, sűrű és vörös. Ha kedves pillanatok lepkéit röpteted az éjszakai szamócásban, akkor rozé. Ha könnyek, akkor elő az ásványosat. Aztán sósra édeset, kidugózol egy mézszínű lustaságot és feljön a nap az éjszaka közepén. És ott vannak a nagy fehérek, amelyek majdnem mindenhez jók. Néha csak a testüket látod, és mindig más arcok bujkálnak a cseppekben. Közben úgy nyúlik el a pislákoló gyertyafény a pohár falán, mint az arcod egy olyan tükörben, amely bosszúból torzít. Hogy ne lásd magad szépnek… mert ennyi kezdetnek bőven elég. A többi rossz úgyis jön magától. Közben neszek támadnak. Nem figyelsz rájuk. Nem akarsz a jelenben lenni. Kalandozol a borban, most már elmerülsz benne, holott az előbb még csak közömbösen néztél át rajta. Lassan peregni kezd a film. Néha csúszik a szinkron, vagy nem látszik a felirat, és magadra maradsz. Hogy nehezebb legyen. Találd ki, mire gondol a másik… Ha tudod. Néma bújócska, rebbenő árnyak.

Aztán újra töltesz. Most már minden mindegy… Tudod, hogy akkor meg kellett volna szólalnod. Vagy tenned kellett volna valamit. Vagy egyszerűen csak jelen kellett volna lenned teljes életnagyságodban. De hát akkor már sem élet, sem nagyság nem volt benned. És a „nem”-et megint túlzott hangsúllyal ejtetted ki. Jól megnyomva, hogy hatásos legyen. Hogy értve legyen. Pedig az ilyen „nem”-ek soha nem érthetők. Mert értelmetlenek. Mégis világosodik… Már a legenda is oda… Inkább igyunk! – mondod az összes szereplőnek, aki még ezen a hajnali órán kábultan a légkörben kószál, egyre lassuló köröket repülve. Fáradtak mind. De még veled vannak, kitartanak, akárcsak a múltad apró szilánkjai, amelyek süketen lebegnek a térben mindenfelé. Hát mutasd, hol fáj? Semmiség. Katonadolog. A palack alján már kevés a bor. Utolsó töltés. Vége van. Hosszan tartod az üveget a pohár fölé. Vársz. Már csak percenként egy csepp hull alá, de kitartasz… Mindig kitartasz… Hiszen ott lapul a pincében a következő...

Kelt: Badacsony, 2011. Nyárelő hava

További bortárcák...